Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 5. szám · / · FIGYELŐ

GYERGYAI ALBERT: AMBRUS ZOLTÁN

Születése hetvenedik s írói pályakezdésének ötvenedik fordulóján miképp is ünnepelhetnők méltán irodalmunk Nestorát, Ambrus Zoltánt? Híjján a tényleges hatalomnak, amely a hivatalosság öröke, s annak a rábeszélő hévnek, amely egész táborokat terel egybe, nem hódolhatunk néki, bár megilletné, sem a kegyosztó felsőbbség, sem a népi hála javaival. Mit kivánjunk, mit adhatunk ennek a nagy Nevelőnek, aki már a harmadik rajt tanítja, gyönyörködteti és ostorozza, hol a szatírikus hajlam kötekedő virgoncságával, hol az érett tudásnak szelíd és szerető derűjével, hol mesével nagy gyermekek, hol idegen példázattal sértékenyebb kedélyek számára, hol pedig, mint mostanában, az örökifjú nagyapának elfogult és elragadó zsörtölődésével? Az ő büszke szerénysége sem a hívő alázatát, sem a tanítvány tömjénjét nem kívánja; viszont tán nem utasítja vissza a kortárs hű tanuságát, a kortársét, aki apáitól örökölte az unokákra hagyandó Ambrus-kultuszt, hogy így három generációért mondja, mi mindent köszönhetünk Ambrusnak, - hogy mit hozott, mi a küldetése, mért szeretjük és mit tartunk lényegének.

Ha erre a sok kérdésre egy szóval, gorombával és félreérthetővel felelhetnénk, mondhatjuk-e, hogy benne látjuk - életében, műveiben, elveiben, magatartásában - az európai magyar író egyik legszebb példáját? Európainak s magyarnak lenni nem mindig könnyű feladat s a kettő lebegő egyensúlya sok töprengés, tusakodás és áldozat eredménye. Jól tudjuk, semmi sem olcsóbb máma, mint az a híg «európaiság», amely egy-két nyugati nyelv és három-négy divatos könyv magasáról fenhéjázva nézi le népe, földje, nyelve kincseit, - s még jó, ha nem kalmárként, esetleg kalandorként űzi a kultúrák minél frissebb s felületesebb közvetítését; viszont a szétszóródás veszedelmét szabad-e az elszigeteltséggel ellensúlyozni? Könnyű európainak lenni ma, amikor minden politikus és minden lap ezt szavalja s amikor ez az alapjában oly szép eszme virágzó iparüzemeket s virágzó visszaéléseket táplál. De a «Háborús Jegyzetek», a «Bossert és Dibelius» Ambrusa olyankor is vállalta a maga eszményi Európáját, amikor nálunk a köz-szemlélet legfeljebb Középeurópáig tágult, s vállalta kötelességtudón, a pusztában prófétálás póza nélkül, egy nálánál magasabb eszme tudatos és puritán szószólójaképpen. Viszont nehéz volt magyarnak maradni, mikor harminc-negyven éve, ujságjaink Bécs és Berlin, kezdő kis íróink Páris, műveltebbjeink pedig az oroszok és a skandinávok felé nézegettek, mikor legolvasottabb íróink tárcái, divatos költőink chanson-jai csak francia szótárral voltak élvezhetők, s mikor a levegővel szívták nálunk a századvég kozmopolitizmusának oly langyos és jóleső mákonyát. De Ambrus, a székelyföldi s Alföldön iskolázott Ambrus e légkör ellenére is magyar maradt. Nem úgy, mint népszerűbb versenytársai, akik akár a magyar multnak, akár a magyar vidéknek szegődtek szerencsés krónikásaivá s akiknek honi vagy idegen kelméin tetszetős magyar ornamentum virul. Ambrusnál nincs ornamentum, még akkor sem, ha véletlenül telivér magyar életet ábrázol: egyrészt, mert cifrátlan művész, aki a felszínen túl hatol, másrészt mert legjellemzőbb műveiben a környezettől független, szabad és belső élet kedvelője; ő lélekzetvételében, művészi tartózkodásában, észjárásában és temperamentumában magyar, megannyi imponderábiliában, amit kifejezni nehéz s utánozni lehetetlen; s így történt, hogy a mulatságos Göre Gábor, vagy az ötletes Gyurkovics-lányok magyarok s idegenek előtt ma is sokkal magyarabbnak s tősgyökeresebbnek tetszenek, mint a franciás címe, operettszerű hangulata s külföldi vagy külföldieskedő figurái ellenére olyannyira vidéki, magyar és századvégi kis remekmű: Giroflé és Girofla. Aki Ambrust még ma is - annyi, kitünő magyarsággal s művelt magyaroknak írott műve után - a «franciás» jelzővel véli jellemezni vagy elítélni, éppen olyan művészeti s logikai bakugrást követ el, mint aki Ambrus műveltsége miatt kétkedni mer eredeti alkotóerejében: mintha az igazi műveltség pótolhatná vagy megbéníthatná az alkotókedvet s mintha Ambrus «franciasága», akár Babits «angolsága», vagy Hölderlin «görögsége», nem kényelmes, jobb híjján talált s ellapított közhely lenne egy bonyolult, sokízű s tisztán belső folyamat megjelölésére! Akik ma is, mint régente, oly kitartóan követik Ambrust, vajjon csak azért kedvelnék, mivel ő szólt először nálunk néhány kiváló franciáról, ő fordította Bovarynét s ő alkalmazta elsőnek itthon az új lélekkutatás művészi eszközeit és eredményeit? Bizonyos, hogy az ily korántsem kis szolgálatok nem egy írónak adnának létjogot; csakhogy Ambrus nem utánoz s nem közvetít, hanem teremt, s amihez nyúl, akár magyar élet, akár idegen irodalom, az, mint egyik hősének, a midási Biró Jenőnek keze alatt, azonnal csupa arannyá, az ő sajátos aranyává válik. Látta a múlt vagy a közelmúlt Magyarországját, apró vidéki városokban s egy kamaszos és forrongó metropolisban; látta Párist, a «földközi» szellem akkor is, ma is legjogosabb és leghősibb örökösét; s amikor tanult, olvasott, szemlélődött és bizonnyal szenvedett is, Európátjárt földiekre, otthoni fiatal magyarokra, a maga jövendő helyére s hivatására gondolhatott, - s miközben magát vértezte, szellemi javakat gyűjtve, Nyugatra tévedt magyarok ismeretszomjával és mámorával, nemcsak magának épített egy életre szóló menedéket, hanem az otthoniaknak is ablakot tárt egy szebb emberiességre. Aki tapasztalatból tudja, mit jelentett Ambrus egy-egy könyve, micsoda új humanizmust, mennyi szép ismeret kincsét s főképp milyen erőt és büszkeséget a stílusát utánzó, idézeteit tanulgató, célzásait kitaláló s alakjaival vagy eszméivel együtt élő diákkornak, az nem látja, csak a legtisztább hála s a legédesebb emlékezés fátyolán át. Nem egyéni megindulásról, - kissé a magyar műveltségről, elszigetelt kezdemények egyetemessé válásáról van itten szó; s lehet-e illőbb percben szólni erről, mint a «franciás» Ambrus ünnepén?

Európaisága mellett - amely magasabb embereszményt, nem felszínes külföldieskedést jelent - Ambrus másik, atmoszférikus, nem lényegét jellemző, inkább csak körülíró vonása: a századvégiség. Abban a kissé petyhüdt korban, amely oly szívesen kacérkodott a szkepticizmus, a pesszimizmus meg a nihilizmus szörnyeivel s amelynek mosolygó prófétái Renan, France és Lemaître voltak, Bizet, Delibes s a «klasszikus» operettek andalító zenekíséretével, míg Tolsztoj, Ibsen és Nietzsche csak ijesztő, bár «érdekes» mumusoknak látszottak, Ambrus, az oly fogékony Ambrus mért is ne hallgatott volna az Időnek oly frivol, de egyben oly csábító hívására? Nálunk a millénium járta, irodalomban a Hét, zenében az operett, s a növekvő főváros kedvén alig látszott a sok letört művészpálya. Ki tudja, hogy annyi torzó, meddő bohém és féltehetség közelében milyen pálya várt volna Ambrusra, ha jó sorsa meg nem menti mind a magyar, mind a gall «dekadenciától»: az itthoni virustól nyugati vértezete óvta, míg a francia hatások törhetetlen józanságán szűrődtek át, s így lett ő e csonka kor talán egyetlen egész alkotója. De azért koráhoztartozása nem egy nyomot hágy őrajta is. Regény- és novellatémáinak legtöbbször játékos ötletszerűsége; komoly vagy vidám alakjai kissé ernyedt akaratgyöngesége, amely szelíd hajóroncsként viteti őket a sorstól; változatos formái közt a levél, a vallomás, a párbeszéd kedvtelése, csupa olyan kereté, amely köré száz szeszélyt fűzhet; s talán mindenekelőtt elbeszélő modora, ez a sem lírain buzgó, sem epikusan szenvtelen tónus, hanem az a kissé gúnyos, hol vitázó, hol magyarázó raisonneur-hang, telítve, mint egy zsongó kaptár, olvasmányok, szinházi esték, korabeli események reminiszcenciáival: mindez csupa olyan vonás, amelyeket, más vegyületben, nála kisebb kortársainál is megtalálunk. Nem minthogyha híjján volna az érzelemnek vagy a lelkességnek; azonban fél a feltünéstől, a szavalástól, a nagyképűségtől, s hevességét iróniával, eszmei lendüléseit meg bizonyos színtelenséggel palástolja, akárcsak a mult század ama híres gavallérja, akinek új ruhája is enyhén viseltnek akart látszani. Az ily hang és magatartás nem kalandozik el könnyen az ízlés és a ratio jól meghatárolt színtjéről s a vallást csak etikai, a poézist csak értelmi szempontból értékeli. Talán ez a legkényesebb s legszigorúbb értelmezésű költőietlenség - amely nem Ambrus énjének, inkább korának velejárója - e nagy író egyetlen, nékünk idegen vonása, amelyért részben kárpótol csak mélyenjáró elméssége s leányalakjainak - Galánthay Masának, Berzsenyi Elzának, Katókának s főképp Haller Mirának - oly gyöngéd és rokonszenves arcképsora.

Ha már most, mindezek után, Ambrus egy lapja fölé hajlunk s vizsgáljuk sorai lélekzetét, mondatai ritmusát, azt a motus animi continuus-t, amely az írói s emberi én mindennél biztosabb ismertetőjele, mit találunk? Valami nemes, keresetlen, forrásából buggyanó ékesszólást, egy nem gyalogjáró lélek természetes kifejezését, amely egyformán távolesik mind a köznap beszédétől, mind pedig a szónoki pátosztól. Nem a rétor hangja ez, aki önnönbeszédében gyönyörködik, hanem a tiszta íróé, aki mondanivalóját a legpontosabb, legfolyamatosabb s legárnyalatosabb formába önti, azé, akinek hivatása megnevezni, ami még nevezetlen s akinek egész élete hódolás a «szent nyelv» előtt. Ezt táplálja, ezt az öblös, fénytelen és cicomátlan, de oly éles tagolású, zökkenőtlen és körmondatos nyelvet az írónak élete, jelleme és művészete. Mint egy komoly férfiarcon a vonások, barázdák és erek, úgy rajzolódik ki rajta az író bensőjének hálózata: hajthatatlan logikája, amely egy láncszemet sem ejt el, javíthatatlan csúfolódókedve, amely lelki szabadságából ered, kedvelt írók tanulmánya, bizonyos úri tartózkodás s főképp az a csorbítatlan s szenvedélyes érdeklődés, amellyel minden irodalmi s méginkább emberi jelenséget vizsgál, s amely lelke legmélyének, gyönyörű humanizmusának bizonysága. Akik, mint a legifjabbak, Ambrust csak az utolsó évek terméséből ismerik s hajlandók benne egy békétlen s kiábrándult embergyűlölőt látni, olvassák el régebbi s ma is teljes ragyogású novelláit, - Lilliast, a Téli Sportot, Bob, az Oroszlánt, Jancsi és Juliskát, - amelyekben tudása, esze, szíve és ékesszólása oly spontán és egyszerű harmóniában olvad össze. Akkor, a mizantróp maszkja mögött s e novellák világánál, bizonyosan megérzik majd azt az egyre korholó, zsémbes és indulatos emberbarátot, aki, mint Moliere Alceste-je, csalódásai, évei és magánya ellenére, érzékenyebb, ábrándosabb és főképpen: emberszeretőbb akárhány jóval fiatalabb és mosolygóbb Philinte-nél.