Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 4. szám · / · DISPUTA

Horvát Henrik: KORUNK SZÉGYENÉNEK EMLÉKMŰVE

«Monument von unserer Zeiten Schande» így aposztrofálta Schiller Rousseau síremlékét s ezzel a hálátlan és értetlen kort akarta megbélyegezni, amely nem volt méltó Rousseau nagyságához. A szomorú esemény, melyről e sorokban kivánok szólani, nem kevésbé jellemzően világít rá arra a korra, melyben megtörténhetett. De főleg e kornak egy híres és kétségkívül kimagasló alakját, egyet azok közül, akiknek kezébe - ugyancsak Schillerrel szólva «az emberiség méltósága van letéve,» mutatja meg váratlan megvilágításban, mely még a «Die Kunst im Dienste des Kaufmanns» jelszavával ékeskedő időkben is megdöbbentő. Éppen a Nyugat ankétjének olvasásakor bukkantam a szóbanforgó dokumentumra. Mindenki számára, aki az irodalom és a reklám közötti kapcsolatok iránt érdeklődik, érdekes lesz «felfedezésem», mely a reklámnak mint vevőfogásnak és egy világhírű költő prostituciójának bizonyára egyik legvisszataszítóbb példája. Az, aki «korunk szégyenének» és a sajátjának ez emlékművét emelte: Gerhart Hauptmann. Hauptmann, a Hannele és a Pippa költője, a Schiller-díj többszörös koszorúsa (!) és - mellesleg megjegyezve - a munkái jövedelméből dús anyagi jólétet élvező Nobel-díj nyertes író! A közismert müncheni folyóirat, a «Jugend» 1931. évi 5. számának hirdetési rovatában a következő féloldalas, portréval «tarkított» hirdetés olvasható:
 

PROMINENTE IM DIENSTE DER REKLAME:

1. Limburger Käse bekehrt Gerhart Hauptmann

Aus einem Schreiben des grossen Meisters:

«Die Eindrücke durch Ihren Limburger Handkäse Edelsorte übertreffen alles... Die Weichheit und Vornehmheit des Fabrikates ist unübertrefflich. Dieser Wunderkäse vermittelt den edelsten Genuss. Wenn ich dies ausspreche, bin ich ein Bekehrter, denn ich muss gestehen, dass ich, ehe ich einige Stunden mit dem Lumburger Käse verbracht hatte, aus einer stillschweigenden Reserve dieser Art von Genüssen gegenüber nicht herausgefunden hatte.»

Agnetendorf, den 31, 10. 1930.

Gerhart Hauptmann

Wie diesen grossen deutschen Dichter, wird auch Sie die Weichheit und Vornehmheit unseres Edelkäses bezwingen, wenn Sie durch unverbindliche Proben in unseren Verkaufsstellen unsere verschiedenen Modelle kennen lernen. Das populäre Produkt sich handlich aus und riecht wie ein ganzes Orchester.

Käsehaus Flora Limburg

A hirdetés jobboldalán mintegy 7x8 nagyságban Hauptmann portréja díszeleg, a bal sarokban kisebb kép: egy tányéron az immár világirodalmivá vált Limbugi sajtnak a szagolhatóságig hű portréja. Gerhart Hauptmann aláírása facsimilében van reprodukálva. A Hauptmann levelében lévő aláhuzások, illetve ritkítások pontosan megfelelnek az eredetinek, a «bin ich ein Bekehrter» szavak az eredetiben ritkítva és külön aláhúzva is vannak. A levélszöveg írógépírás másolata.

Mit lehet ehhez még hozzáfűzni? Mivel magyarázható, menthető (?) esetleg Hauptmann tette? (Mert az író tette az írás.) «Tout comprendre c'est tout mépriser» variálja Nietzsche Staël asszony ismert mondását. De honnan vegyük itt a «megértést»? A német szellem művészeti megnyilvánulásainak nem lehet nagyobb tisztelője e sorok írójánál. Mindamellett tagadhatatlan, hogy a németek sohasem excelláltak az ízlésben. (Tudjuk, hogy a nagy művészetnek az ízlés nem minden értelemben döntő kritériuma.)

De gondolkodásbaejtő az, hogy az utóbbi idők legszörnyűbb ízléstelenségei ott születtek meg, ahol ez a lényegükben egymástól mégiscsak merőben idegen két világ: irodalom és magángazdasági érdek, egymással érintkezni akartak. Nem is a minden reklámeszközzel dolgozó üzleti szellemből sarjadt olyan kinövésekre gondolok, mint ama toilette-papír, melyet gyártója azzal akart népszerűsíteni, hogy a német klasszikusok és más szellemi nagyságok életrajzi adatait nyomatta rá és mint ilyen müveltségterjesztő cikket hírdetett a Simplicissimusban. Ami Hauptmann qaulifikálható cselekedetét illeti, még a sajt-dythirambusnak nyilvánvalóan szándékolt túlzó, szinte parodisztikus hangja sem mentheti azt semmiképpen. Mert mégis megírta a dícsérő levelét és nyilván fel is hatalmazta a sajtcéget, hogy azt vevőfogásra felhasználja. És mégiscsak felmerül a fájdalmas kérdés, hogy a Hannele gyönyörű záróverseinek költője, hány láda sajtot vagy egyéb anyagi rekompenzációt kapott e legutolsó (mindenképpen legutolsó) szellemi produktumáért, ezért a gyászos prózakölteményért, mely - hiába - az egész mai német parnasszus presztizsét egy pillanatra sajtillatfelhőkbe burkolta... Mikor Frank Wedekind a Maggi leveskocka-gyár számára csinált reklám-verseket - akkor Wedekind szegény volt - ez mentőkörülmény és főleg nevével nem fedezte ezeket az írásokat, nem adta el a nevét. Nem is tehette volna, mert hisz abban az időben még nem is volt neve a publikum szélesebb körében.

Korszerűtlen kétségkívül egy Stefan George attitüdje, mellyel a művészet elefántcsonttornyába zárkózik és még azt sem engedi meg, hogy saját műveinek oly tisztán irodalmi módon csináljanak propagandát, ahogy ezt eddigelé minden költő, még Goethe maga is megengedte. A nagy Karl Krausnak megalkuvást nem ismerő rigorizmusa, ki képromboló fanatikusként emeli fel harsonahangját, mindenkor, ha az irodalom és gazdasági érdek legcsekélyebb egybeszövődését látja, ennek a nagy ethikusnak és kivételes szellemnek egyetemes kultúrkritikai korunkkal opponáló álláspontjából érthető meg. De igazán nem kell, hogy teljesen egy George, vagy Kraus hitvallását kövessük akkor, mikor a siralmas Hauptmann-esetet igen alkalmasnak látjuk arra, hogy nagy óvatosságra intsen bennünket, ha az irodalom és reklám közt lehetséges kapcsolatok mérlegeléséről van szó.