Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Sárközi György: A VÉGTELEN FASOR
György Oszkár versei

Húsz évvel ezelőtt jelent meg György Oszkár első verseskönyve, - a mostani a harmadik. Tiszteletreméltó terméketlenség, - ki tudja mennyi keserűség, illuzióvesztés búvik meg mögötte? Akik költőinket számolgatják ujjukon, bizonyára nagyon sokszor kinyújtják s lekapják ujjukat, amíg György Oszkár neve eszükbe jut. Pedig György Oszkár az átlagon jóval felülemelkedő költő s hogy a népszerüség húsz hosszú év alatt makacsul elkerülte, arra nem elég ok vidéki elvonultsága, - hiszen Babits Mihály Fogarason, Juhász Gyula Szegeden, Oláh Gábor Debrecenben is nevet tudott szerezni, - s nem elég súlyosbító körülmény, hogy nem a vadzsenik, hanem a kulturált, öntudatos, magukon-munkáló költők sorába tartozik, - hiszen ezzel a régi és új magyar líra legjobbjainak példáját követi...

György költői törekvései nagyjában az egykor vele együtt indulók törekvéseivel rokonok. Klasszikus költészetünk tömör zengésű lírai alaphangokat keresett, melyeket egyéniből általánossá erősíthetett s emelhetett, modern költőink a félhangok s negyedhangok izgató s rejtett hangszínei után kutattak önmagukban. György lelki hangszerelése nem különösen gazdag, de okos kiváncsisággal befelé hallgatódzva, föl tudott lelni magában néhány különös szépségű zengést: s hallhatóvá is tudta tenni számunkra, amit belül fölfedezett. A házastársi szerelemben, a gyermekben rejlő sokféle titkos kapcsolat, a predesztináló sors láthatatlan működésének tettenérése, az önmagunkra való hidegfényű, pillanatnyi kívülről-rálátás, a szeretet barátságtalan s könyörtelen mellékzöngéi finoman kidolgozott sorokban bukkannak itt is-ott is elénk - szinte a legmodernebb ultra-pszichologikus próza meglepetéseihez hasonlóan. E hangok egészben egy meditáló, kifelé-befelé szomjasan szemlélődő, kissé melankolikusan illuzióktól mentes, de önkéntelen nosztalgiával utánuk kapó lélek sötétes akkordját adják ki, melyre érdemes fölfigyelni.

Ami a kifejező eszközöket illeti, ebben már több a megtanult, nem belülről fejlesztett, hanem «ellesett» elem, semhogy a versek a spontánság szuggesztiójával tudnának mindenkor hatni. A költő a modern líra kép-nyelvét használja, de képeinek belső egyensúlya sokszor bizonytalan: elcsúsznak a kifejezendő tartalomtól, túlméretezettek, vagy túlbonyolódottak, vagy a külön-kigondoltság idegen íze érzik rajtuk. A vers egészén belül pedig gyakorta széttöredeznek, széthullanak össze nem illő darabkákra. E hiányosság oka: nyilván egy belső vizió hiánya, mely a maga sejtelemszerű létével is kereteket szab a kitöltő képeknek s egy belső egészhez állítja relációba a külső világ képei közül összekeresgélt részleteket. György Oszkár a részleteket látja előbb s azokat szövi-rójja egybe: de ilyenformán e részletlátomások legfeljebb csak mostohatestvérek, tejtestvérek lehetnek, sohasem egy apától-anyától született egy-testvérek. S talán ez a szerkesztési metódus állja útját annak, hogy György Oszkár verseiben igazán belülről fölszökő ritmus vére keringjen: a kötet verseiben vagy darabos, kemény muzsikát hallunk, vagy olyan lüktetést, ami csak másolja egy idegen szív dobogását.

Ám a költő finom verskulturája, versérzése gyakran elleplezi az ösztön fogyatékosságait s néhány különösen sikerült versben egyenlő erővel pótolja is (látszólagos) magától-lettség izgató s ritka szenzációját.