Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

Fenyő László: FALEVELEKRE ÍRD
Fodor József versei

Szeretettel vettem a kezembe Fodor József új verseskönyvét s csak ritkán meg-megszakadó örömmel olvastam végig. Szeretettel, ami nálam sohse jelenti, hogy elnézéssel a hibái iránt és örömmel, mert ezek a versek így, könyvvé kerekedve, hasonlíthatatlanul jobb összbenyomást adtak, mint aminőt egynek-egynek, itt-ott lapokban való olvasása után reméltem volna.

Fodor József új versei ugyanazt a légkört, mondhatnám: tiszteletet parancsoló erkölcsi légkört lehellik, mint első könyve, a «Lihegő erdők». Azonnal szembeötlik: itt vérre-komolyra megy minden; egy ember áll előttünk, aki életét a versre tette fel, nem úgy, mint a hazardőr a pillanat hevében egyetlen kártyalapra: dupla vagy semmi! - de megfontolva és időtlenül! Ime a költő, ez a szép bolyongó, örök-hallgatózó sztetoszkópjával az önmagán átszűrt világnak szívhangjait figyeli s a világ csak annyiban van a számára, amennyiben lírikus-élményévé avathatja.

Mi sem áll távolabb ettől a költészettől, mint a játékos könnyelműség:

- Ha megrepedsz is: nyilatkozz meg lelkem - parancsolja befelé összeszorított fogakkal ugyanabban a versében, amelyben «oroszlánhangú lírának» nevezi költészetét.

Holott egy nemzedék panasza talál hangokra a «Falevelekre írd» éppen nem oroszlánhangú, de annál artisztikusabb soraiban:

Falevelekre írd a versedet rá
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
Legjobban teszed, ha a hóra írod, -
Amelynél a galambnak begye sem
Fínomabb, sem a dérnek ezüst tolla, -
Csak ember elé ne tedd sohasem.

Mert:

A költőnek megértője, barátja,
Híve, segítője nincs senkise!

S egy sereg szép vers ugyancsak nem az oroszlánt, hanem a költőt idézi; az «Álkom» pld., egymásba torladt - helyenként remek - képeinek zuhatagával, vagy a «Vers az Érlelőhöz», «Aranyos rétek gyúlásával», «Szavak»: a «Lihegő erdők» nyár-orcheszterének hangja, annak legjobb nívóján - vérbő, kiteljesedett versek.

De ezeknél a mégoly ízes, ínyünknek túlismerős kóstolóknál nagyobb érdeklődésre tarthat számot az a néhány vers a kötet végefelé, amely kétségtelenül új hangot jelent Fodor költészetében, (Fodorral szemben állandóan vádként hangzik el, hogy egyhangú, holott pld. Tóth Árpád egyhangúsága közismert, anélkül, hogy a költő jelentőségét bárki is kétségbevonná,) az «Április 4, reggel» vagy a «Tavasz kezdetekor» címűekre gondolok: a nyelv önmagát élvező vérmessége fakóbbá és szenvedőbbé válik, a részletek túlfeszített görcse felenged ezekben a versekben, símább gördülésűek, egy bizonyos irónia és öniróniától se ment szemlélődő fölény üti fel a homlokát strófáikban. Nyugodt vonalú, érett kompoziciók; majdnem azt mondtam volna: bölcs versek - férfikori líra.

Az út innen vezet tovább - és ha a «Falevelekre írd» nem is mérkőzhetik a «Lihegő erdők» sokrétű gazdagságával, egészében mégis további várakozásra ad jogot.