Nyugat · / · 1931 · / · 1931. 3. szám

MÓRICZ MIKLÓS: FOGLALKOZÁSA: INTELLECTUEL

Kedves José Germain, örülök neki, hogy megnézte Pestet s hogy az értelmiség nemzetközi megszervezésének ötletével minket is megkinált. Megvallom, - s tudom, hogy ez nemcsak hiba, de árulás is az értelmiség kasztjának azzal a belső törvényével szemben, hogy ne őszintén, hanem célszerűen beszéljünk, - ez a látogatás a hasznáért érdekel engem elsősorban. Azért a hasznáért, hogy így legalább már van közöttünk valami kapcsolat; legalább újra van egy francia, aki vár tőlünk valamit s ennélfogva joggal hihetem, ezután foglalkozik velünk egy kicsit, s ha mást nem ad, legalább némi tartózkodással fogja kezelni azokat az ügyeinket, amelyek nekünk ennél sokkalta fontosabbak és amelyekben százszorosan lényeges minden Párisban kimondott szó.

De nem fogadom el azt az indítványát, hogy a világ értelmiségét szervezzük meg egy táborrá.

Nem azért, mintha azt hinném, hogy nem sikerülhet. Olyan félszervezetet ebből is okvetlenül lehet csinálni, amelyik a lényegtelen dolgokban egyetért. Eddig még minden szervezet ilyen volt s ha éppen erre van szükségünk, ennek nincs akadálya.

A társadalmi teremtésnek az az ősi «legyen» szava, az érdek, amelynek nyomán csak úgy burjánzanak fel a különböző szervezetek, ebben a táborban hatalmasabb visszhangra talál, mint akárhol másutt. Ezen nem lehet csodálkozni, hiszen az értelmiség nálunk és ma nem születik, hanem lesz; a nevelés teszi azzá, bizonyítványok törzskönyvezik el kasztja számára és azokból származtatja jogait. Megfigyelte-e, hogy a nevelés mind rohamosabb mértékben éppen az érdekeink képviseletére való kellő kiképzés lesz? Hogy milyen nagy buzgósággal igyekszenek lehántani az iskolák programmjáról mindent, ami nem kapcsolódik szorosan a pillanatnyi érdekhez? Nem félek tehát a kudarctól, de megrémülök a siker lehetőségére. Mert ha ez megjön, akkor a két félre osztott társadalomban az egyik oldalon az «értelmesek» lesznek, de kik állanak majd a másikon?

Lehet, hogy Ön, a francia nem érzi át ezt a veszedelmet úgy, mint én, aki a kezdő magyar nemzethez tartozom. Ön arra hivatkozott, hogy odahaza sikerült 120.000 művészt, írót, tudóst, ujságírót, szerzőt, költőt, festőt, szobrászt, zenészt, orvost és ügyvédet egy táborba gyüjtenie. Nálunk, ha ezeket összeszámolom, nem százhúszezres számhoz jutok, hanem 15.000-hez, amiből 4600 az ügyvéd, 5800 az orvos, tehát még 5000 sem marad arra, amit igazán «szabad értelmiségnek» lehetne nevezni. Mi lesz itt, ha már most sikerül megteremteni a szervezetet, amely aztán koncentrált erővel fog azon dolgozni, hogy amint Ön olyan szépen mondja, az értelmiség hatalmi tényezőként léphessen fel? Nem tudom, Franciaországban hogy viselkedik ez a réteg, nálunk az a valóság, hogy a nép megfélemlítve áll ennek a rétegnek minden tagjával szemben és erre évszázados oka van. A magyar parasztot ez az értelmiség és ennek az ősei tették bizalmatlanná, gyanakodóvá, ravasszá és önzővé: mert a kasztszellem és az érdekközösség tudata nagyon korán kialakult a magyar értelmiségben, amely sok mindenben tévedhetett, de soha, ha önmaga és a paraszt között kellett disztingválnia.

Értelmiségi réteg. Rémítő gondolat ez. A társadalom összefogja minden erejét, hogy a kultúrában emelkedjék s ennek a nagy munkának egy ilyen réteg az eredménye. Nem az, hogy minden ember értelmesebb lesz egy fokkal, hanem az, hogy minden ötvenöt emberre esik egy értelmes ember. Micsoda hatalmas apparátusok dolgoznak rajta, hogy ez így legyen. Milyen természetes követelmény a társadalommal szemben, hogy ennek a rétegnek a költségeit viselje mindenki egyformán, sőt a modern és különösen a háború óta mind jobban kifejlődő adózási rendszer szerint viseljék legelsősorban éppen a szegény néprétegek. Hogy aztán ez az új réteg, ez az értelmes osztály, amelyet érdekeinek szentsége tudatában neveltek, önmagát fejlessze tovább. Hogy van ez Önöknél? Nálunk úgy, hogy amíg egy napszámos-gyerek középiskolába kerül, addig 96 olyan gyermek ül ott, akinek az apja köztisztviselő, vagy értelmiségi foglalkozású ember.

Az értelmiségnek az osztályszerű fejlődésében nemcsak nálunk, de világszerte is van valami kárhozatos jelleg. Az értelmiségi rétegnek nincs hite sem másban, sem önmagában. Nem mer szerelmes lenni, mert számol. Nem mer felelősséget vállalni, mert annyit végre is érez, hogy alapjában véve kevesebbet tud, mint az, aki helyett a felelősséget vállalnia kellene. Azért csinálja a bonyolult jogszabályokat, hogy neki legyen hova elbújnia bennük. Mert ezeket a rejtekeket csak ő ismeri. Nem mer kezdeményezni, mert fél a holnaptól. Semmihez sem hozzányulni, mert semmihez sem ért. A nemzetéhez hűtlen, a legelső rianásra ő fut el a veszedelem helyéről. Nem tartozik ez a réteg semmihez és önmagához a legkevésbé.

Elvesztette azokat a gyökereket, amelyek a földhöz kötötték és nem ismeri a kalapács nyelének fogását, ami meg az önérzetnek, a magad ereje tudatának a szimboluma. A paraszt úgy tudja, hogy őt a föld tartja el, az iparos maga-magára büszke. Kérdezd meg az értelmiséget, és másról fog beszélni. Nem tudja, milyen viszonyban van önmagával, mással s a földdel.

Tanult, de nem tud. Csak átlagpolgára a saját osztályának s a legritkább esetben előrevivője. A nagy találmányok, a nagy megismerések, a döntő új irányok rendesen kívülről jönnek; laikusoktól, akik dilettánsoknak neveztettek addig, amíg vezetőkké nem váltak az értelmesek között.

Az iskolarendszer évezredek óta fejlődik. Szellemi Inzucht ez, de az elkorcsosodás jelei nem riasztják meg azokat, akik ezt a rendszert még tovább építik. Pedig ha más nem, az figyelmeztethetné őket e munka meddő voltára, hogy az iskola és ez a példátlan rendszeresség nem hoz létre egyebet, mint lehelletnyi ruzst a lélek arcára. Kassák Lajos egy lépéssel száz évet lépett át, Szabó Pál, Benedek Péter ötszázat, René Maran, akit Önöktől ismerek, ötezret. Nemcsak a pusztáról, az őserdőből is egyetlenegy lépéssel ott lehet a tehetség, ahol a helye van: a legelső sorban. Mert a lényeghez, amelyet magával hoz, a formákat kell csak átvennie, hogy szuverén lehessen az értelmiség birodalmában. Ford maga tett előre olyan lépést, amely felér a multból ötszáz évvel. S nemcsak magáért, hanem még tízmillió emberért. Az iparossegéd.

S mégis, amit Ön tervez s amiben fárad, régi kínja már a társadalomnak. Egyiptom papjai fegyverrel is megvédték a betűvetés bűvös titkát, mert hatalom volt és van és lesz benne mindörökké. S nagyon jellemzőnek találom, hogy Ön is éppen ezen a módon igyekszik eljárni. Lám, az értelmiségnek ebből a megszervezendő táborából kirekesztette a mérnököt, akinek a termeléshez közvetlen köze van. Ez nem lehet véletlen. Az értelmiség olyan körben akar maradni, amelyben nincs oka rá, hogy szégyenkezzék tudatlansága és tehetetlensége miatt, tehát bezárja az ajtót az előtt, aki nemcsak a valahogyhoz, hanem a valamihez is ért. Például a termeléshez, amely még mindig bűvös folyamatnak látszik és ezért koronként új meg új mitológiának válik az alapjává, - ma a pénz mitológiájába burkoljuk belé, - de ami nem szünik meg soha, mert az emberi lét folytonosságának a kifejezője és külső jele. A mérnök nemcsak értelmes, hanem képes is, - nem való közénk. De vajjon miben különbözik tőlünk a pap, a tanár, a tanító, a bíró, a köztisztviselő, hogy ezeket is kirekeszti?

Olvasom, kedves José Germain, hogy Önnek, aki 36 éve körül van, 16 regénye jelent már meg. Én ezt nagy szerencsétlenségnek tartom. Nagyon szerencsétlen dolog az, hogy az írók éjjel-nappal mindig írók. Azt hiszem, elég lenne annyi az írásból, amennyit esténként, a napi munka után el lehet végezni. Vagy reggel, a friss, hajnali teremtő-hangulatban. S bizonyosan tudom, hogy ebben a kevesebb írásban több lenne a bölcsesség. Vagy hogy a szak-szót használjam: több lenne benne a művészet. Ha az emberek okosabban élnének, - s erre is lehetne talán tanítani őket, - kevesebb lenne az orvos és nem is kellene belőle annyi, mint ma; ha becsületesebbek volnának, lényegesen meg lehetne apasztani az ügyvédek számát, ami végre is nem a becsületességet pótolja, hanem csak a jogtudományt fejleszti, párhuzamosan a becstelenség technikájának fejlődésével; ha az emberek egyszerűbbek és munkásabbak lennének, nem kellene annyi közigazgatás, ha közvetlenül is meg tudnának állapodni egymással a tennivalókban, nem kellene bank és a hozzátartozó legendakör, papjaival és áldozóival. Így megy ez végig az egész körben: ha nem az lenne a célunk, hogy értelmiséget szervezzünk és nem az, hogy értelmiséget képezzünk, hanem az, hogy értelmes társadalmat építsünk, több örömünk lenne az értelemben, amely végre is csak kis szolgája az embernek s nem lehet célpontja az emberi törekvéseknek.

Kedves José Germain, nem csatlakozom az Ön szervezetéhez s ha lenne ellentétes mozgalom, oda fordulnék. A másik útra, amely az értelmiséget is visszavihetné oda, ahol elszakadt az életnek mindennapos termelő és teremtő feladataitól. Ahol két rész közül a rosszabbikat választotta, azt, hogy ezután csak üres forma legyen. Örök honvágyat érzek az édes apám baltái, fűrészei és collstokja után; öröm tölt el, ha akármelyiket is a kezembe vehetem s azt kívánnám, hogy az intellektus aranyragyogás legyen a termő és termékeny élet egész vonalán, mint az övén volt.