Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 24. szám · / · FIGYELŐ · / · SZÍNHÁZ

Kodolányi János: SZÍNHÁZI TAPASZTALATOK DEBRECENBEN

Debrecen különös város. Karaktere van, amely tökéletesen elüt más városok karakterétől. Ha valakit bekötött szemmel elvinnének például Pécsre, vagy Sopronba, azután ugyancsak bekötött szemmel letennék Debrecenben, első pillantásra észrevenné, hogy a Hajdúság speciális levegőjébe került, tőzsgyökeres, magyar metropolisba, református városba, ahol minden egy különös stílusba foglalódik, az emberek gesztusaitól, beszédmódjától az utcák jellegéig, az élet egész ritmusáig. S bár manapság már sok minden eltünt ebből a városból, ami a jellegzetességét külön is megadta, európaibb, úgyszólván világvárosibb lett, a zamat, a levegő ma is a régi «köztársaság» zamata és atmoszférája.

Ha azután az idegen elmegy a színházba, hogy ott fokozottabban érezze s értékelje ezt a különös hajdúsági, református, paraszti atmoszférát, azt látja, hogy Budapesten van, ha némileg szűkítettebb s szegényesebb formában is. De hát Magyarország oly kicsiny, hogy nem lehet benne vidékenként jellegzetes kultúrintézményeket teremteni, mint ahogy lehet Lipcsében, Hamburgban, Münchenben, vagy Berlinben. A nagy német birodalom egyes tartományai kialakíthatták külön-külön a maguk speciális kultúréletét a német kultúra egységes keretén belül. Minálunk budapesti kultúréletet talál az ember mindenütt, még a somogymegyei kis falu kocsmafélszerében is, ha felüti benne tanyáját a vándorszínház...

És ez baj. Mert a Budapestről exportált operettnek nem lehet és nincs is semmiféle kapcsolata az egyes vidékek lakosságának kultúréletével, idegen attól s csak annak a vékony rétegnek a szájaízét elégíti ki, amely a vidéki városban is fővárosi, vagy mondjuk: internacionális életet él. Tehát a tisztviselők egy kis része, a kereskedők, a tanárok egy kis rétege az, amely belekapcsolódik a színház életébe s élvezi azt, amit a budapesti internacionális kommerszdarabok nyujtanak. Egy kis zenét, amely innen-onnan összelopkodott motivumokból gyúródik össze slágerekké, a táncokat, amelyeknek vajmi kevés közük van a nemzeti tánckultúrához, a dialógust, amely ugyanannak az internacionális szerelmi komédiának internacionális nyelven való lepergetése, amit Párizsban, Newyorkban pergetnek. Volnának azután valóban magyar s a nép sorsközösségével több-kevesebb kapcsolatot tartó írók s darabok, ámde, ha ezeket hozza színre a vidéki direktor, a siker úgyszólván kilátástalan, mert a vidéki város vékony internacionális rétege feledkezni akar, narkótikumot akar, a bennszülött lakosság pedig nem nevelődött rá arra, hogy a színházban keresse a maga vágyainak kifejeződését, - mert hiszen időtlen-idők óta nem is igen találja meg.

Amikor például Debrecenben Hubermann hangversenyt adott, a koncerten körülbelül ezerötszáz ember szorongott dermedt áhítatban, - tehát az értelmiség majdnem egész számban ott volt - s a színház nézőtere mégis elég rendesen megtelt az Alvinczi huszárok című silányság előadásán is. De már másnap gyenge ház nézte végig Zilahy Leonáját, amely minden súlyos hibája mellett is, írói munka. A nézőtéren pedig nagyjából ugyanazok az emberek láthatók, ugyanazok a családok a páholyokban, ugyanazok a hivatalnokok, kereskedők a földszinten s ugyanazok a diákok és kereskedősegédek a karzaton. maga a Hajdúság, amelynek fővárosa ez a szép és erős város, mintha messze elsüllyedt volna a látóhatár szélén s a debreceni gazdák mintha csak az utcákon s kocsmákban, sőt kávéházakban lennének csak láthatók. S az ipari munkásság? Igen, a munkások valóban messze vannak ettől a színházkultúrától s ettől a témakörtől, mert hiszen az ő számukra nem hoz és nem ad semmit. Hiába kerül tehát a debreceni színházban a legdrágább hely két pengő ötven fillérbe, - mozihelyár, - a bennszülött lakosságnak a színház nem életszükséglete, nem fejezi ki az ő életét.

Persze, hogy ilyen körülmények között nem csoda, hogy a színház Debrecenben is válságos helyzetbe került, s csak tengeti létét egyik napról a másikra. Abba a nagy szakadékba, amely ma színház és a nép között tátong, belebukik a direktor minden erőfeszítése s a színészek minden igyekezete. Az operettelőadás kitünő volt, a zenekar jól dolgozott, az előadásban volt tempó és szellem, a színészek akárhol megállhatták volna a helyüket s nem egy közülük elsőrangú tehetség. (Például Sugár Misi, aki Móricz Zsigmond darabjában, a Légy jó mindhaláligban Nyilas Misi szerepét játssza, vagy Tuboly Lujza, aki Zilahy darabjában kisérteties volt egy epizód-szerepben, hogy az európai nivón álló Könyves Tóth Erzsit ne is említsem!) A rendezés lelkiismeretes, a díszletek jók. A társulat szelleme kitünő, az együttműködést nagy szolidaritás teszi lehetővé s a direktor, Kardoss Géza nemcsak igen jó színész, de jó rendező és európai látókörű ember is. Mindez hiába. A süllyedő színjátszás kétségbeesetten kapkod levegő: egy kis szubvenció, adóelengedés, támogatás után. Ilyen körülmények között természetesen hiába keres az ember a színházban még valami speciális levegőt is, ami csak a Hajdúság és csak Debrecen sajátja volna.

Most azután felvetődött egy kétségbeesett terv a vidéki színészet «fellendítésére». Erről a tervről a színészek a legnagyobb elkeseredéssel beszélnek. Arról van szó, hogy az egész vidéki színészetet egy nagy stagione-társulatban kéne egyesíteni s ez a társulat járná sorra az egész országot, egy-egy hónapig játszván minden állomáson. Hogy a közönnyel birkózó vidéki színésztehetségeket ez a rendszer megölné, arra a terv felvetői nem gondoltak. Mert a színész nem találna még annyi kapcsolatot sem a közönségével, amennyit így talál, ha huzamosan él egy városban, hogy nem élhetne nyugodt családi életet, amely lehetővé teszi számára az elmélyedést, hogy a direktorok elvesztenék azt a támogatást is, amit így, egy városban való életük során lassanként megszereztek, az természetes. A vidéki színészet visszavetését jelenti ez, arra a nívóra, ahol száz évvel ezelőtt állott, amikor csavargó kóklerek módjára utaztak a színészek, ma mindössze vonaton utaznának s nem ekhós szekéren. Ez semmiesetre sem megoldás.

Ellenben, véleményem szerint, némi megoldás lenne az, ha minden városban városi kezelésbe vennék a színházat Szeged példájára, jó fizetést adnának direktornak és színésznek s lehetővé tennék egy valóban magasnívójú programm összeállítását és a modern rendezést. S ha a vidéki színház nem kopírozná mindenben Budapest színházi életét, attól csak annyit tanulna, amennyit kell, hanem a színház biztos alapokra való helyezésével lehetővé válnék az egyéni tervezés, munka és rátermettség szabad érvényesülése. Akkor hozhatna újat a vidéki város színháza is és akkor többé-kevésbé belekapcsolódhatnék annak a vidéknek kultúréletébe, amelynek középpontjában működik s teljesíthetné nemzeti és emberi kultúrhivatását.

Debrecenben a hősi harc lelkesítő, ám mégis elszomorító képét láttam. Mindenki tele ambicióval, hivatása tiszteletével és nem mindennapi tehetséggel - s az eredmény alig valami, alig annyi, hogy a színjátszás egyik napról elvergődjék a másikig. Ezen változtatni kell! Mert a mai állapot biztos út a lezüllés és pusztulás felé...

Mert Debrecenben s a Csokonai Szinházban lehetne is, kellene is igazi, lüktető kultúrmunkát végezni, nem a színészeken s nem a direktoron múlik, hogy a tempó lanyha, a kilátások szomorúak.