Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 22. szám · / · CS. SZABÓ LÁSZLÓ: SOPRONI SÉTÁK

CS. SZABÓ LÁSZLÓ: SOPRONI SÉTÁK
Város és történet

Egyszer már bevonultunk ide: a nebulozus, félig-kész Erdély már fogadta Sopron hódolatát. Nem kerestünk személyes boszút izgága, kötekedő grófok módjára, akik rendszerint egy szentéletű városka leborotválásával mondták fel hűségüket a koronához. Más szóval Bethlen Gábor sem volt Toulousi gróf, albigenseket s egyéb fanatikusokat fölfegyverző titán, nagyúr és majdnem - király. Úgy jött, mint tiszta ügyű ország, kész és jámbor nemzet, úgy jött a maga állítólagos van vagy lesz Erdélyével Sopronba, mint Gusztáv Adolf svédjei Münchenbe. Idegen, elkülönült hatalom volt, nem e Koronától való. Hódoltatta Sopront, mint sok más napnyugati várost, mert hűek voltak a magyar királyhoz, s ha történetesen túszokat szed, olyan számba vették volna őket, mint egy idegen király foglyait. Aminthogy Kelet frontja s frondeja Nyugat ellen más lehetett, mint egy délfrancia rész-királyság lázadása s egy helyben forgó hadjárata a párizsi királyság ellen. Ámbátor az is igaz, hogy a magyar itt is, amott is veszni hagyott mindent, ellenséges fölénnyel nézve néhány jobbjának iszonyú erőfeszítését, akik uralkodói principiumból, munkakedvből vagy születésük szerint erre szánva intézményes országot akartak csinálni Isten puszta adományaiból. A nemzet kisíklott szép szándékuk alól, nem újult s nem avult, hanem minden alkalommal elsüllyesztette a félig fölrakott falakat, mint egy láthatatlan örvény. Kelet s Nyugat a maga árva napszámosaitól nem fogadott el más örökséget, csupán az elképzelésüket. Amit Bethlen Erdélyben és nyugaton más értelemben csinált: soha meg nem történtnek tekintették, hogy fájóbb kizengéssel mondják: Bethlen így képzelte s Pázmány így, s mi lett belőle! vértanuk népe vagyunk. Kelet és Nyugat frontja s frondeja végtére két egymástól idegen históriai elképzeléshez vezetett, semmi máshoz, de ezt aztán Buda visszafoglalása, Lipót diplomája és Kossuth uniója sem hozta közös nevezőre.

A történelem, még a legpretenciózusabb is, szemelvény. Amiből válogatják: töredék, kisérlet. Opusz nincs a történelemben, csak széljegyzet. Két antológiához szoktunk, keletihez s nyugatihoz, mint ahogy kétféle bibliafordításhoz ragaszkodunk. Az erdélyi elé nyitó fejdíszül László váradi sírja illik, a szent király ziháló, átizzadt holttestével úgy, ahogy Arany libabőrözve vizionálta. Erdélyi embernek ez a múlt: Szent László pénze, tordai hasadék, kún háborúk, a magára maradt Hunyadi, aztán s elsősorban a fejedelemség. Emlékszem, hogy milyen meglepetés ért Bécsben, mikor az Am Hofi fogadalmi oszlopon megláttam Ferdinánd tömzsi angyalkáit a tartományok s országok eretnek kígyói fölött, lángoló karddal. Csak néztem hitetlenül: hát lehetséges, hogy valahol nem kálvinista zsoltárok győztek és a Habsburgok nem kértek sürgős békét? Most Sopronban észrevétlenül megérint ez a kamasz emlék, mint alvót a búcsúszó. Ferdinánd angyalkái röpdösnek körülöttem: a soproni gyermek aligha képzelte azt, hogy duzzadt ajkú patrónusuk a Burg legbelső szobájába szorulva, szakállát tépve, könyörgő levelet diktál s vallásszabadságot erősít. Így már első sétámon számolnom kell azzal a furcsasággal, hogy innen sohasem lakott messze a király, akár jobbra, akár balra lakott. Közém s a város közé árnyékolódik hajdani lojalitása egy elsüllyedt Házhoz. Barbárság, balkáni tempó vagy török lecke, mi tudom én! az erdélyi elég illojális volt és nemcsak a messzi császárhoz.

A főtéren szentháromság: habzó, tajtékos, barokk szökőkút kőből s márványból. Valamelyik kiugró szögletén Árpád-házból való jámbor király - egy Szent Nepomukká szelidített szent a vakíttató ház tagjai közül, - szolídan illeszkedik a többi szögletek jezsuitás figurái s boldog pálmákat lengető boldogjai rendjébe. Stájerben vagyok, sőt szinte Innsbruckban. Egy percre eszembe jut, hogy két nyelvterület peremén talán kikerülhetetlen ez az illuzió. Magam sem gondolom komolyan, kóborlásom másra tanított. Strasbourgban úgy éreztem magam, mint Reimsban és Késmárk nem hozta eszembe Krakkót.

A Szentháromságot grófi fogadalom emelte, keressük meg a palotákat. Ősi megye székhelyén vagyunk s a megye minden valamire való községe latifundiális központ. Vajjon a föld zsírjából mennyit költöttek Sopronban? Egy kicsit erkölcstelen kirándulásra készülök: fölkutatom a becsalt grófi pénz nyomait, mint tiszteletteljes dámák ügyes fiatalságát tízszobás villájukban.

Nos, itt nagy úr aligha épített magának legfeljebb a beszálló uradalmi kormányzóknak. Nyoma sincs annak, hogy imponálni akartak volna Sopronnak s félemlíteni próbálták a polgárait. Már pedig főúri rend és harmadik rend hiában éltek külön glóbuszon, legtöbbször mégis egymásnak építkeztek: a herceg, hogy hatalmát mutassa, a város, hogy a hercegi földek és erdők jövedelmét kurtizán falai közé vezesse, mint egy mágikus csatornán. Sopronban erre nem került sor. Sohasem élt itt Kassa független, hatalmas polgársága, vincellérek, gazdák, gazda-kereskedők városa volt, mint a hajózó és borászó Pozsony. Ilyen a történelmi lojalitása is: türelmes, idillikus lojalitás, a félig-meddig agráriusnak maradt népesség nagyobb megbízhatósága. Hol a megszokott városkép, egy hiú, ravasz, követelő burzsoá-város képe és emléke? Német szőlősgazdák szigetén kötöttem ki, ősi jóindulat és béke véd, mint egy filozófusoktól megáldott ültetvényen.

Templomai - a Szent Mihály templomot kivéve, - áhítatos, falusias templomok, a lerombolt régi városháza nevén túl s formája szerint szép, tágas községháza volt. Ami telivér város, az a puszta torony s ez szép, mindennél szebb. Más nyoma nincs, hogy magának s magától építő, főrendi bástyákat nehezen tűrő polgár-város lett volna, mint a bizalmatlan, harcos, körbefutó utcákba huzódó Szeben, vagy a kokett, nagyvilági, császárt és külföldi követet csalogató szirén: Nürnberg.

Városbeli erdélyinek szokatlan ez a szemlátomást kívülről érkezett építés. Sopron java emléke az ellenformáció vagy a rokokó olasz és olaszos palléraitól származik. A bécsi barokk allegóriák porosan s kevésbé gyönyörű keblekkel görnyednek a kapuk oldalában, amelyek néha nem magasabbak, mint a hordónak szánt pincebejáratok.

Fölmegyek a temetőbe, hegyen fekszik s gondolom, Medgyes és Kolozsvár világszép hegyi temetőivel találkozom. Nagy meglepetés ér, gótikus fenyők s német haláltánc-romantika helyett magyaros gömbákácok igénytelen árnyéka fogad. Dolgozik a nap, dől a meleg, talán alföldi temetőt járok? Csakhamar magamra cáfolok. Ahogy a falhoz kerülök, a kriptákon olasz-osztrák reminiszcenciákra bukkanok: nápolyi kendős, fájdalmas szüzek figuráira, akik többé-kevésbé valamennyien a salzburgi Dóm-tér patétikus Madonnájától származnak.

A városi múzeum megerősít eddigi hangulatomban. Három vagy négy antik sírkő diszkréten emlékeztet, hogy Scarbantia valamikor Juhász Gyulásan melankólikus, elveszett határvároska volt az örökké vérző Duna-limeszen. Hallstadti és La-Tčne kori edények, kelta leletek, amikhez édes keveset értek. Félszoba középkori emlék, bizony nyomtalan életű polgárság lakott itt. A többi már bécsi vagy kismartoni lelet: itt is, ott is Liszt titáni ujjlenyomata, másolat a Haydn-koponyáról, Eisenstadt zenei árnyéka.

Bécs és az Esterházyak. Sopron címere fölött kétfejű sas ágál, fején hercegi korona. Krakkóban, Báthory István emlékei között otthonosabban éreztem magam.