Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 21. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Fordítások

Móricz Zsigmond: ROMEO ÉS JULIA
Kosztolányi Dezső fordítása - Genius

Ma a reggeli mellett belepillantottam egy kicsi könyvbe; Kosztolányi Dezső újra fordította a Romeo és Juliát. Azt kezdtem olvasni. Reggel félkilenckor.

Tíz órakor bejön a feleségem s azt mondja:

- Maga még itthon van? Mit olvas? Shakespearet? Szóval Shakespeare az egyetlen, aki még tíz órakor itthon tudja tartani a Nyugattól.

- Nem Shakespeare, - mondom, - hanem Kosztolányi.

S csakugyan, minden dolgomat kész lettem volna elmulasztani, örömömben, hogy végre olvashatom friss nyelven Romeo s Juliát.

Angolul egy szót sem tudok. Mikor lett volna nekem egy órám tizenöt éves korom óta, hogy idegen nyelvet tanuljak, mikor még ezt az egyet sem tudom... 15? Ma 51!... S ugyanazzal a felboruló ámulattal olvasom a szerelemnek ezt a vad és őrült orgiáját, mint a 15-el... Shakespeare itt mindent leigáz és feléget.

Huszonnyolc éves legény s állítólag nem szerette a nőket. Van is ebben a szerelem-rajzban valami olyan férfias, mint a Michel Angeló Reggelében. Tökéletes anatómia s mégis egy ifjú atléta. De végre látom... Megírtam valaha, hogy a Romeo és Julia szövege a legrosszabb fordítás a magyar nyelvben. Mindig úgy bántott, mint valami brutalitás. Hogy magam kínozzam, előkeresem a régi fordítást, aztán örömmel újra ennek az újnak.

Száz Károlynál:

Capulet:
Csitt vén bolond!
Tartsd bölcsességedet komasszonyidnak!
Itt semmi szükség rá.
Capuletné:
Nagyon heves vagy.

Még ebből a pár sorból is kiérezni azt a drámaiatlan, szófacsaró, keserves nyelvet, amely sohase találja meg az élő hangot az élő indulatra.

Most folytassuk Kosztolányival.

Capulet:
A szakramentumát, megőrülök:
Éjjel, nappal, későn, korán, magamban
És társaságban, otthon, künn, imetten
És alva is, mindig egy volt a gondom,
Hogy férjhez adjam: és most végre itt van:
Egy főnemes, majdnem herceg-családból,
Nagybirtokos, ifjú, pallérozott,
Álmodni sem lehet ennél külömbet.
S e gyatra és nyöszörgő félkegyelmű,
E nyafka báb, azt mondja a szerencse
Ajánlatára: «Nem szeretem őt.»
«Nem kell nekem.» «Túlfiatal vagyok.»
Hát hogyha nem mégysz hozzá, csak ne is menj:
Legelj ahol tudsz, nincs házamba hely:
Gondold meg, én nem ösmerem a tréfát.
Mingyárt csütörtök: tedd kezed szívedre:
Ha itt maradsz, övé léssz s hogyha nem:
Kösd fel magad, koldulj, dögölj az utcán,
Mert akkor rólad leveszem kezem
És isten úgy segéljen, kitagadlak.

Ezt lehet a színpadon mondani!... Ez már őszinte nyelv. Hogy lehet ebben érezni ennek a kornak tirannus apaállatát. Ennek a vadnak száz meg száz gyereke futkos a mezőkön. Csak véletlen, hogy ez az egy itthon van a háznál s törvényes örököse. De a szívében még nyoma sincs annak a gyermek-kultusznak, ami csak századok mulva kapott lábra.

S ez a Shakespeare legnagyobb érdeme s értéke, hogy nyersen tépi az életet, ugy, ahogy körülötte zajlik, fortyog, tombol, tajtékzik. Más világ, mint a mai s mégis ez a modern világ, amelyik csak most van teljesen megváltozóban. A protestantizmus vad viharú világa ez, mikor az egyéniség kezd felszabadulni a feudalizmusban rárakodott abszolút hatalom alól. Julia hősnő és forradalmár. A nő csak háromszáz év mulva lép tovább: csak az emancipált nő mer s tud tenni többet, mint ez a szegény gyermek. Milyen lassan halad előre a felszabadulás.

Az ablakom egy forgalmas utcára nyílik. Kinézek. Fiatal nők sietnek a kora reggeli órában a hivatalok felé. A nők csak most léptek ki véglegesen a családból. Még ezeknek a hivatalba siető lányoknak az anyjai a család háztartási alkalmazottai. Ingyen cselédek. Ha hazulról kimennek, a vásárcsarnokba mennek, hogy a napi ételt összealkudják... Lányaik már pénzkereset után törnek s mással végeztetik majd, mint asszonyok, azt a munkát, ami kicsinyes, letipró és lélekölő. S a villanyoson, míg hivatalba mennek, a fiatal emberekkel a tudatalatti életükről beszélnek.

Valami szimbólikus jelentősége van azonban annak, hogy most kapjuk a tökéletes Shakespeare-fordításokat, Babitstól és Kosztolányitól. Csak akkor éreztem ezt a nagy Shakespeare-benyomást, mikor Babits először felolvasta nálunk a Vihar fordítását. Ez a két fordítás, úgy érzem, aequivalens az eredetivel. S úgy is gondolom, hogy az ember nem fordíthatja le a teljes Shakespearet. Kiki az egyéniségéhez legjobban illő darabokat. Vörösmarty, Petőfi, Arany, Babits és Kosztolányi már tökéletest adtak. Rajtuk keresztül, tisztán a magyar szöveg alapján, pontos képet alkothatunk a nagy drámaíróról, aki egymaga háromszáz évre közölte a reformáción átszűrt emberi mentalistást a világgal.

Szép mult, de hadd jöjjön a jövő. Hadd jöjjenek a jövő drámaírói. hadd építsék a mai embert, fedezzék fel a felfedezhetetlent: a lélek új s újabb életét.