Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 19. szám

JOÓ TIBOR: KORUNK SZELLEME

A korszellem napjaink egyik legtöbbet és legzavarosabb értelmezésben használt szava. Mindenért őt okoljuk, úgy beszélünk róla, mint egy misztikus lényről, mely valóságosan, személy szerint létezik. Pedig bűneiért valamennyien felelősek vagyunk. Mert a korszellem, vagyis bizonyos korszakban uralkodó eszmekör, életfelfogás, világnézet ezernyi forrásból ered, de mégis ezeket három csoportba foghatjuk össze. Az egyik a történeti mult, a tradíció. A jelen a mult gyermeke, tehát a jelen szelleme sem lehet valami radikálisan új a mult szellemével szemben; még ha annak látszik, akkor is a mult reakciója voltaképen, az váltotta ki, tehát azzal viszonyban van. A korszellem mindig tele van elemekkel a közeli és távoli mult gondolkozásából. A másik forrás a jelen szükségletei; újszerű alakulása, nem várt eseményei, melyek új és új kérdések, megoldandó feladatok elé állítják az embert, melyekkel szemben az élet kényszerénél fogva állást kell foglalnia. Ebből a milliónyi és milliónyi egyéni állásfoglalás összefonódásából - amint surlódnak, összeütköznek, csiszolódnak, összesímulnak, egymást alakítják, - nő ki az, amit korszellemnek nevezünk. Természetesen a különösen öntudatos, a nagy, vezető egyéniségeknek jut a legdöntőbb szerep ebben a kialakulásban: ők ismerik fel legkorábban a szükségleteket, «az idők szavát», és ők fejezik ki legvilágosabban és legszuggesztivebb erővel. Így aztán ők egyrészt mintegy kristályosodási magvai koruknak, másrészt mintegy kivonatai.

De ha így a korszellem alatt nem egy-egy csoport, nem egy vagy tíz vagy ezer ember közös véleményét, szellemi magatartását kell érteni, hanem egy egész nagy kulturális egységnek az általános eszmekörét, mely minden egyéni alkotásra, jelenségre rányomja a maga bélyegét, másrészt azonban az egyének személyes állásfoglalásából tevődik össze, ha ez így van, akkor felvetődik egy jogos kérdés: mindig meg tudjuk-e mondani, mi egy kornak a közszelleme? Hiszen a korszak elején, a korszellem kialakulásának kezdetén a legeltérőbb egyéni állásfoglalások egyidejűleg lehetségesek. Aminthogy ez így is van. Ki tudja megmondani ebben a zűrzavarban, melyik a kor igazi szava?

Ilyen kaotikus idő volt már nem egy a történet folyamán és ilyen a mi korunk is. Ma már meg tudjuk mondani, mi volt a mult valamely kaotikus korszakának az általános szelleme, mi volt az uralkodó irány. Igen, mert a történet távlatában látjuk, ismervén a rákövetkező idők szellemét, mint ama zűrzavar kialakult következményét. De a kortársak igen különbözőképen ítélték meg korukat, csakúgy, mint mi a magunkét.

Ha korunk szellemét akarjuk a lehetőség szerint körvonalazni, akkor tehát mesterségesen kell felidéznünk azt a történeti távlatot, mely lehetővé teszi valamennyire a tisztánlátást. Hogy ezt a szellemi kísérletet végrehajthassuk, elemezzük ki nagyjából azokat a vonásokat, melyek napjaink szellemi arculatán felfedezhetők. Természetesen meg kell e helyen elégednünk - teljesen mellőzve az irodalmi bizonyítékokat - a legszembeötlőbb, legáltalánosabb világnézet-típusok rövid vázlatával, központi elveik feltüntetésével, melyekből maguktartása az egyes életnyilvánulásokban, esetekben megérthető.

Mindenekelőtt a roppant erősen kifejlett anyagiasság áll manapság előtérben. A pénz, tehát az üzleti érzék túlbecsülése, mindennek a materiális, pénzben kifejezhető haszon szempontjából való értékelése, a hódolat a gazdasági hatalom könyörtelen súlya előtt. Az anyagi javakat nem mint szellemi, kulturális javak megszerzésének eszközét becsülik, hanem mint öncélt. Ez az anyagiasság egyik megnyilatkozása. A másik a technika, a gép iránti elfogult, egyoldalú lelkesedés. Itt sem a szellem eszközét látják a nagyszerű technikai találmányokban, hanem magát az apparátust, mint felnőttek játékszerét. (Ismerhetjük a «rádiós ember» ama típusát, aki egy pillanatig sem tud megállani egy állomásnál, nem abban telik gyönyöre, hogy végighallgat egy egész operaelőadást Milanoból, hanem abban, hogy most itt, most ott járhat készülékével.) A harmadik jelenség a beteges sport-őrület. Itt sem a testnek mint a szellem edényének okos edzéséről, ügyesítéséről van szó, hanem a nyers erőnek, az ember állati oldalának az imádatáról. (És a sport ma nem csupán testedzés és időtöltés, hanem mesterség, mint valaha a gladiátoroké, mégpedig nagyon jól jövedelmező mesterség.) Végül ott van a testnek, a húsnak szexuális imádata. A nemek közti viszony felett ő uralkodik: a merő szexualitás. Mintha az ember lelkét soha fel nem fedezték volna. Természetes, hogy ma már nem fogjuk szégyelleni lényünk testi megnyilatkozásait és az álszemérem pusztulását örömmel üdvözöljük. Manapság azonban maga a merő szemérmetlenség üli diadalát. Platon Eros-a, úgy látszik, mintha teljesen elszállt volna a szerelemből, és csak Ovidius Amor-ja maradt: (Van valami szomorúan jellemző abban a fordulatban, hogy míg nemrégiben még a kokottok is igyekeztek úri dámáknak látszani, addig ma az úrinő is a kokott modorát ölti fel. Mint ahogy valaha a férfi ideálja az író, a művész, tehát a szellemi alkotó, és a gentleman, a jellemes, lovagias férfiasság megtestesítője volt, ma pedig az üzletember, a soffőr és a boxbajnok.)

Ez az anyagiasság viszi bele az erkölcsi életbe az önzés, a haszonlesés, a kíméletlenség, a korlátlan élvezetvágy, a felelőtlenség elveit, az anarchiává hajtott individualizmust.

Sokan, sekélyes lelkületűek, teljesen meg vannak elégedve ezzel az állapottal. Lelkesedéssel üdvözlik az emberi erő uralmát a természet felett, az emberi természet megszabadulását az ósdi előítéletektől, az önmagunk korlátlan kiélésének lehetőségét, az őszinteség, a szabadság korának elérkeztét. Legalább ők annak tartják ezt a sivár kort, mely pedig inkább minden igazán emberinek a meggyilkolását jelenti. Akiben azonban valami magasabbnak a vágya is él, de nem lát egyebet maga előtt korunkból, csak ezt a nagyonis szembeötlő, tolakodó, durva színekkel rikító arculatát, azon mélységes elkeseredés lesz úrrá. Sötét pesszimizmusba süllyed, a magasabbrendű, emberi élet, a lelkiesség, az erkölcs, a szépség, jóság, igazság, a kultúra haláláról beszél. Új világ kezdődik, mondják, amelyben csak az anyagiasság fog uralkodni, a nyers erő, a gép, a haszon, az érzékiség.

Pedig van korunknak egy másik arca is. Csakhogy sápadtabb, nem olyan rikító és hangos. De azért nem kevésbbé erőteljes irányzat. Ez határozott tagadása az előbbinek. Reakciója amannak kétségtelenül és ezért sokak előtt egyenesen reakcionáriusnak látszik. Bizonyos, hogy vannak is külsejének reakcionárius vonásai, de azért velejében, indítékában nagyonis új és friss szellemi mozgalom és éppen ezért erőteljes. Egy spirituális, pietista, aszketikus, misztikus mozgalom határozott jeleit észlelhetjük korunkban. Hol vallásos, hol erkölcsi, hol esztétikus, hol meg éppen tudományos formában lép fel. Hol valamelyik történeti egyház hitéletének nagymértékű fellendülésében találkozunk vele, hol egyházi keretektől, dogmáktól független mozgalom alakjában Sőt egyenesen új vallások születését figyelhetjük meg és bizonyos lelkek csoportját új messiás-várás áhítata, hite tölti el. Akár ilyen, akár olyan ruhába öltözik, akár a vallás, akár a művészet, akár a tudomány mezején lép is fel, központi elve mindig az anyagi világtól való elfordulás, a test megvetése, harc a szellem uralomra juttatása érdekében. Ezek az emberek fanatikusan, egy fensőbb hatalommal szemben érzett felelősséggel és az emberiség megváltásának buzgó vágyával fáradoznak egy jobb kor eljövetelén.

Ennek az áramlatnak is megvannak a túlzásai és éppen ezért veszélyei is. Ez is egyoldalú. Ez is az egységes emberi mivoltnak csak egyik oldalát ismeri el és a másikat rabságba akarja taszítani, mint eleve gonoszat, tisztátalant. És míg a materializmus az individualizmussal társul, addig ez a spiritualizmus egészen meg akarja semmisíteni az egyént és aspirációit és fel akarja oldani egy transzcendens egységbe. Már pedig a tudomány ma már eljutott annak a megállapítására, hogy az emberben egyenrangú tényező mind a test, mind a szellem. Sőt: a tudományban nem beszélünk már testről és szellemről, hanem egyetlen egységes emberi lényegről, melynek bizonyos tevékenységeit a régi kifejezéssel szellemieknek, másokat testieknek nevezzük. Továbbmenve: e két elem oly szoros egységben van, hogy bizonyos lelki jelenségeket nem is tudunk hova sorolni a régi merev felosztás mellett. Az ember feladata is tehát az, hogy ember legyen. Nem test és nem szellem. Ember. Akiben harmónikusan, egymást áthatva fejlődik ki minden funkció az egységes emberi mivolttá. Egyiket sem nyomhatjuk el veszedelem nélkül: belebetegszik az ember lelke. Az elnyomott erők elmérgesednek és erőszakos, beteges reakciókban törnek ki. És itt nem valami megalkuvással, kompromisszummal van dolgunk, akár a «tisztátalan állati természettel», akár «babonás misztikus ábrándokkal». Nem, itt egyszerűen emberi mivoltunk felismeréséről és megvalósításáról van szó. A test, ha elszakad a szellemtől, valóban állativá, aljassá válik, ha a szellem tagadja meg a testet, elérhetetlen ábránd után fut és a megvalósíthatatlanság keserű tudatával telik el. Továbbá azt is tudjuk már, hogy az egyént épp oly kevéssé lehet megsemmisíteni, mint amennyire nem lehet kiírtani belőle végkép a szociális ösztönt sem. Az ember egyéniségét csak a közösség életében bonthatja ki, de a közösség hasznos tagja csak egyéniségének kifejlesztésével lehet.

Ez a harmadik irányzat, mely joggal nevezhető az igazi humanizmusnak, ez is megtalálható korunk szellemi áramlatai közt. Először is, mint látjuk, ez a tudomány álláspontja. De ez az álláspont érvényesül nem egy vallásos mozgalomban és a társadalom szélesebb rétegeiben is kezd öntudatosan fellépni.

Miben lássuk hát korunk igazi szellemét? Mi az az eszköz, mellyel létrehozhatjuk mesterségesen a hiányzó történeti távlatot, hogy tisztán láthassunk?

A történetben folytonosság van; egységes folyamat a történet, minden jelensége megszüli a maga következményét. A korszellem sem kivétel ez alól. A korszellem bizonyos időben élő milliónyi egyén állásfoglalásának a lecsapódása egy objektív szellemi képpé. És mi nyilván azt a gondolati irányt fogjuk korszellemnek tekinteni a sokféle állásfoglalás közül, mely a mult és a jövő közt a folytonosságot megteremti és az egész történeti fejlődés irányában tendál, abba beleillik, azt előre viszi.

Így kell szembeállani korunkkal is. Szinte azt mondhatnánk, hogy közszellemét a jövő határozza meg. A jövő ismeretlen és jóslásba bátorsággal nem bocsátkozhatunk. De hipotézist felállítani mégis csak lehet.

A történet az ember története, az ember éli és ezért alighanem az ember lényegének a megvalósítása felé tart. Már ez is támaszpontja hipotézisünknek. Egy további támaszpontot ad az a tény, hogy a tudomány hatással van az életre, hogy az életfelfogás, a közszellem kialakulásában döntő szerepet játszik a filozófia, mely magának az életfelfogásnak, világnézetnek a tudománya. Mi sem természetesebb, mint az, hogy ha van egy olyan tudomány, mely éppen azt vizsgálja, milyen állást foglaljunk az élettel szemben, milyen képet alkossunk a világról, akkor annak a tudománynak kell elsősorban hatnia egy korszak világnézetének, a korszellemnek a kialakulására. Már pedig a filozófia ez a tudomány. A történeti korok szellemének eredete végső elemzésben mindig a filozófusok könyveiben található.

A filozófia mai álláspontját most vázoltuk. Ezen az alapon vonhatunk le bizonyos következtetéseket és azt mondhatjuk, hogy semmi okunk sincs pesszimizmusra korunkkal szemben. Átmeneti időket élünk és szélsőséges áramlatok zajlanak, de számos biztató előjele csillan fel az igazi humanizmus korának. Idő kérdése. Persze, talán nagyon nagy idő kérdése De ha bízunk eljövetelében és mi is azon munkálkodunk, megrövidíthetjük azt az időt.