Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 18. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Regény és széppróza · / · Illés Endre: SZÁNTÓ GYÖRGY REGÉNYEI

Illés Endre: SZÁNTÓ GYÖRGY REGÉNYEI
Utolsó hajnal, első hajlnal - Dante
3.

Szántó György: író.

S nem is lehetne másként. Írónak kell lennie annak, aki fel akarja s fel is tudja támasztani a Jókai-világot. S szerencsés adottság: éppen azok az írói tulajdonságok vannak még Szántóban, amik a Jókai-világ feltámasztásához a legszükségesebbek. S szinte elengedhetetlenek.

Szántó szuverén ura a szónak.

S amint ír: kép képre következik az írásaiban. A fény és az árnyék ragyogó képei. Néha úgy szökkennek fel a szavai s a szinei, mint a tüzijáték szikrázása. Kissé vad s nyers szinek. Kissé gyorsan múló s kihunyó szavak. Csakhamar fárasztanak is. De amíg ragyognak: követelően ragyognak. S le is kötik a szemet.

De ami a szineinél is fontosabb: elhitető ereje van a szavának. Tájakat ír le, embereket teremt, eseményeket mond. De akármit is tesz: a valóság látszatával teszi. Semmi sem lebeg az ürben. A két lábán áll minden. Semmi ingadozás, vagy bizonytalanság sehol. S egy pillanatnyi szünetet sem enged: gondolkozni, mérlegelni, felébredni. A romantika hegyipatakjának hatalmas iramával zuhog-zuhog a mesekibonyolódás deltájához minden.

Minden: valóban a minden-ről van itt szó. Egyetlenegy regény keretébe egybeölelni három világrészt: Rómát, Egyiptomot, Judeát. Egy s ugyanazon mese szálaival egymáshoz fűzni Kleopatra, Caesar, Antonius jólismert hármasában az ókori történelem összes jól s rosszul ismert alakját: Octavianust, Herodest, Spartacust, Crassust, Maecenast, Horatiust, Virgiliust, Cicerót, Pompeiust, a csecsemő Jézust, agg Simeont, a vérfertőző Ptolomeus-dinasztiát, a zsidó etnarchák sorát, római hadvezéreket, egyiptomi papokat, mindent s mindenkit. Helyhez kötötten, de kioldott fantáziával: városokat ujraépíteni, szokásokat leírni, szertartásokat végigborzongni, mindent fennhangon s biztosan tudni. S az ilyen mindenfelől megtámasztott s mindenfelől ingadozó, recsegő-ropogó kompozicióban, hármas forrásból is buggyanó történés kellős közepén mosolygó lélekkel, andalító kedvességgel mesélni, továbbmesélni, végigmesélni a mesét: - kissé ez volt Jókai is. Legalább részben: ez is volt. S az Szántó is. Csak éppen a mosoly, a megértés, a melegség hiányzik a szineiből. Mert Szántó aszkéta lélek. Savonarolai elhivatottsággal - romantikus. Illetve: az akar lenni. Sötét lapokra csak pirossal hajlandó írni. A kiömlő vér s a túláradó erotika pirosával. Fekete s piros lapok. És közbül soha a mosoly és soha a megértés melegsége.

Emberek?

Most emberek élnek csakugyan ezen a földön. S a mostani történelem: emberek történelme. De régen? Régen félistenek éltek. Csak félisteneknek jutott akár talpalattnyi hely is. S ezek a félistenek ragyogó jelmezeket hordtak. Reflektorfényben álltak állandóan. A billiárdgolyó símaságára csiszolt körmondatokban beszéltek. Magánéletük nem volt, csak utókor felé fordított életük. Jók voltak, vagy rosszak. Csak jók, s csak rosszak. Kleopatra mindig bódító volt. Herodes mindig szerelmes. Caesar s Antonius mindig: érzéki ember a hadvezérben. Octavianus állandóan acsarkodott. Róma felett következetesen ment le a nap. S Betlehem felől történei meggyőződéssel jött az új fény.

Óriási apparátussal dolgozik Szántó György. Figurák, események, helységnevek, szokások, évszámok, valóságos s önkényes összefüggések, költött s igaz epizódok kápráztató s fejetfájdítóan túlzsúfolt gazdagságával. Csak éppen pszichológiai apparátusa - még a romantikus regény pszichológiátlanságában, még Jókai síkjában is - kevés, elképzelhetetlenül kevés. Majdnem: a semmi. Emberek, események, életek legfontosabb fordulópontjain: egy mondatnyi magyarázat, - nem, még ennyi sincs. Csak fordulat, fordulat, fordulat - a fordulatra. S amikor már nagyon forró a talaj: fordul a forgószínpad. S új táj következik: új fordulatokkal és új zsúfoltsággal. S emberek születnek, emberek élnek, emberek meghalnak. S alig tudni: miért? Hadak mozognak, birodalmak roppannak össze, tengerek kiáradnak, csillagok születnek. S mindezt: egyetlen rugó hajtja. Az írói önkény.

Írói önkény.

S nem az élet, a dolgok, a történelem szükségszerűsége.

A multszázadbeli, fűvel benőtt, romantikus ösvényen biztosan halad az író. De néha ez az ösvény mégis megszakad. Egy szálfa esett rajta keresztbe. Majd elvész a rengetegben. Úgy látszik, mintha nem lenne folytatása. Vagy a víz mosta el. S az író magára marad. A két kezével kell egy-két lépésnyire utat vágnia. S ilyenkor egyszerre megremeg a hangja. Bizonytalanná válik a biztos mozdulat. Ízléstelenségek, zökkenők, bizonytalanságok ilyenkor bőven akadnak.

De Szántó György: mégis író.

Milyen író lenne Jókai nélkül?

Nehéz rá felelni. Szinte lehetetlen.

Szántó Györgynek kell majd ezt az írót elénk állítania. Megmutatnia. Mert amelyik írónak ilyen közönség elé is kerülő dreadnought-kötetek lehetőségei állnak a rendelkezésére, annak többet kéne adnia, feltétlenül többet, mint egészen becsületes s elfogadható, de az 1930-as keltezéssel mégis idejüket mult Jókai-regényeket.