Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 16. szám · / · FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM Vers · / · Illés Endre: BARTALIS JÁNOS

Illés Endre: BARTALIS JÁNOS
Egy kötet vers - Napmadara
; Dante-kiadás
4.

Éjfél van és én még nem alszom. - Hallgatom a csendes éjjeli zajt. - A mező piheg. - Fáradt csillagok bóbiskálnak. - A hold lezuhant a kertek mögé. - Várlak, hogy jőjj.

A szavak, a kép, a tárgyak: mindig ugyanezek. S nappal még: a virágok. S az erdők, a hegyek, a felhők. Nagyon sok a «csillag», mindig ez az «éjszaka» tér vissza, s a «virágok», az «erdők», a «hegyek» ismétlődnek. Szép, mint a tücsökcirpelés. De egy húron is zeng, mint a tücsökcirpelés.

Ugyanazoknak a dolgoknak a sziluettjét rajzolják fel mindig Bartalis versei. S ez a rajz alig-alig változik. De valamelyest mégis változik. S ezekből az ismétlődő, alig-alig változó, de kis részletekben mégis megváltozó képekből, tárgyakból, sorokból alakul ki Bartalis lírájának a karaktere: furcsa, epikus líra ez, amely a lassan változó, hol tavaszba fiatalódó, hol őszökbe őszülő világnak a lírája. Mint egy nagy-nagy regény: a csillagoknak, az éjszakáknak, a hegyeknek, a vizeknek, a földnek az életét mondja el. Nagyra méretezett koncepcióban. Kényelmes, lassú, mindenre ráérő menettel.

A Bartalis-versekben az a szál fonódik újra s újra, amely ezeket az örök és múlhatatlan dolgokat a mulandó emberi élettel köti össze. Érzései, mint a formája is, primitívek. Öröm. S fájdalom. Mindig öröm. S mindig fájdalom. Az öröm: virágtalan. A fájdalom: mély. Érzései s mondanivalója úgy ismétlődnek, de oly megunhatatlanok is, mint a mindennapi kenyér.

S érdemes ráfigyelni: annyira ugyanazon a húron zengenek fel, hogy Rómáról úgy ír, mint egy mezőről írna például; s Michelangeloról úgy, mint ezen a mezőn egy oroszlánszájról, vagy - távolabbi képpel - mint egy téli estéről. De önmaga látásának valami dolgokon túli, megmozdíthatatlan anyagszerűségével.