Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 9. szám · / · MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (9)

MÓRICZ ZSIGMOND: A NAGY FEJEDELEM (9)
REGÉNY
IX.

A hajdúk úgy forrongtak, mint egy haragos tenger. Hogyne az istenért, olyan jól indult a tél végén a dolog. Elébb jött a háború híre, már arra felcsillogott a remény, hogy az elmult esztendőkbeli szép bőséges idők újra kezdődnek. Mert azt mondják az ácsok, ha egy falu ég, hogy: ott virít a mi búzánk... A hajdú népség is csak akkor örvend, ha a háború szele kezd fujdogálni. Mert az az ő fődjük, szántóvetőjük s onnan néz egy kis aratás a szegény hajdúra. Mert mikor a hajdú a feleségét rongyokban látja s a gyerekit cafatban, azt mondja nekik:

«Ne fijjetek kis árváim, szövik már a brukátselymet a velencések, akit hoznak vagy ide Bukarestibe, vagy ide Prágába e, majd csak elhozza ídes apátok.»

Ezért örvend a hajdú a háború hírének, mert minél messzebb lehet reménkedni, hogy eljut az ember, annál többet lehet várni a hadijárástul. Mert ezeket a szomszédvárosokat s községeket ismeri mindenki. Mit lehet itt Biharban keresni, Szatmárban, Ugocsában, ahol pláne oly szegíny az főd nípe, hogy még a hajdú embernek is szakad a szíve, mikor veszi el a paraszt szájátul az utolsó tyúkocskát. De azért elveszi, mert hát ű se halhat íhen.

És tessék, egyszerre csak bedugul a világ malma.

Az az átkozott békessíg megint kitört. De mán csak legalább elindultak volna. De itt helyben éri utól őket a béke, ezt még nem írte meg hajdú világ.

Csak egy semmi ember ez a Fekete Péter! Nagy Andrással nem történhetett vóna. Mert Nagy Andorás azóta ungon-berken túl járna. Mert Nagy Andorásnak az vót a szava, hogy: ahun malacot ígírnek, zsákkal forgolódjál. Már Nagy Andorás uram azóta Erdély kapuján állana s az erdélyi fejedelem, ha más ellensége nincs, muszáj vóna ű ellene fegyverkezni. Mán pedig csak a kell, hogy ellensíg legyík, akkor mindjárt van foganatja a böcsületnek.

De ez a Fekete Péter!... Hogy ez itthon tüstinkedi vígig az egész időt. Levelet ír s ó milyen buta egy ló ember: választot is vár rá. Hun van Nagy Andorás, aki azt mondta: fijaim, mink olyanok vagyunk, hajdúnip, mint kislány: ha az ujját feltartja egy legíny, mán rárepüli... Jaj, de szegíny Nagy Andorjást, a níp jóltevőjit levágta az erdélyi fejedelem, Báthory Gábor, saját kezeivel. Azóta nincs ebbe az életbe semmi, senki, aki a szegény hajdúk dógát szívire, lelkire venné.

Igy folyt a szó egész hónapja már. Az egész hajdúság készen volt, hogy csak egy tüzet rakjanak a szoboszlói határba, csak annyit, aki mellett egy disznót meg lehet perzselni: lóra üljön valamennyi s nekivágjon a kurta csákánnyal a széles világnak.

Ehelyett Fekete Péter csak levelez, csak levelez. Egyfelől Erdéllyel, Betlehem Gáborral. Másfelől Homonnay Gyurkóval, most meg hogy látván látszik, hogy mind a kettő ki akar bujni a háborúból, most meg mán a nádorespánnyal, a hajdúk fejedelmivel.

Mert mindenfelé leadták a foglalót s ők mindenkitől felvették. Osztán mégse tud kimozdulni se jobbra, se balra ebbül a feneketlen hajdúsági sárbul. Nem lehet tudni, mire vár. Hát iszen szabad vóna akár napnyugatra, akár napkeletre. Mert ha keletre mozdul, azt mondhatja, hogy Homonnay küldi és a császár, ha nyugatra támad, akkor azt mondhassa, hogy az erdélyi fejedelem parancsolta. De ez egy tehetetlen átkos ember, a végin még hoppon maradnak s el lehet kezdeni a tavaszi mezőkön a szántást, vetést. Még a gaz nípsig parasztot csinál a hajdúbul...

Szóval nagyon forrt az indulat a hajdúságon.

S Fekete Péter valóban nem tudott mit tenni.

Nem merte magára venni a felelősséget. Elébb leszerződött a Homonnay kapitányoknak, de azok elmentek s azóta nem igen mozognak. Akkor leszegődött a hosszú Simonyinak s ez itt is van szerencsére a markába. Mert ezt el nem ereszti, mert ez a biztosítékja annak, hogy a fejedelmen meg lehet venni, amit akar.

Hogy hajdúi zörögnek? Csakhogy nem úgy megy az, ahogy ők gondolják. Nem lehet egy országban elindulni, mikor sehol semmi mozgolódás. Azt még Nagy Andorás se tette volna meg, hiszen előre is nézni kell. Ha egy békességes világban elindul a hajdúság a maga útjára, mingyárt nyakát szegik, vagy a magyar, vagy a német, vagy a töröksíg.

Irta hát a leveleket, amikben sürgeti a dolgot.

«Kegyelmes uram, - írta Thurzó nádornak - kelleték Nagyságodat ez írásom által tudósítanom, hogy mán kétrendbeli levelemmel kerestem meg Nagyságodat s egyikre sem kaptam választot. Tudom s remélem, hogy némely nembarátaim vádolnak bizonyosan Nagyságod előtt... Most aztán meg kell írnom, hogy Haltham generális uram megtalált levelével, hogy abban a dologban, akit az nagyságos Ráduly vajda indított, abbeli dologban szolgálnék Nagyságodnak s ő felségének kedves dolgot cselekednék...

Azután megírta még cikornyásan s bő szóval, hagy «ő felségének tartozom engedelmességgel, de ebbe az országba kegyelmed az gubernátor, nagyságos uram és én nem akartam az ország kedve ellen semmiben megindulnom kegyelmes uram... Nehézsége van-e rám Nagyságodnak, vagy levelimet nem kapta, mert én nem tudom, micsoda vádolások lehetnek felőlem... Most a török igen mozog kegyelmes uram, másfélszáz marháját elhajtotta szoboszlói vitézeknek és az a bizonyos, hogy az erdélyi vajda Jenőt, Lippát s félországot a török kezibe akarja adni, ezért kérem kegyelmes uram, parancsoljon velem, a hajdúság mind egy lábig él s hal a hazáért.»

Mikor Thurzó a levelet megkapta, csak azt mondta, hogy Fekete Péter nagyon egyformán írja a Z betűt az S-el. Nem a hazáért, hanem a hasáért lelkesedik.

S félredobta a levelet s íratott a kancelláriával egyparancsoló s kemény írást, hogy veszteg üljenek s meg ne mozduljanak, mert kő kövön nem marad a hajdúságban, ha az ország és a nemzet ellen támadni merészelnének.

Evvel a levéllel együtt kapta Fekete Péter kapitány a budai basa levelét.

«Szomszédságban levő vitézlő kapitány úr barátaink! és nemesség! és fejenként vitézlő rendek, akik vagytok, köszöntünk titeket.

«Az erdéli fejedelemtől olyan híreink érkeznek, hogy ti a szent békesség ellen Homonnay uram felbiztatására ki akartok mozdulni s háborúságot akartok indítani. Eddig a két birodalom csendességben és békességben élt, és most mindkét felől hadaknak kell talpra állani s a nyugodalomban levő szegénység romlására menni.»

- Micsoda, - kiáltottak a hajdúk - Bethlen Gábor árul bé münket a budai basánál?

Sűrű vér tódult a fejekbe.

- Olvasd csak olvasd Péter, - sürgették az öregek s Fekete Péter kapitány tovább olvasta a levelet.

«Barátságosan intvén azért, hogy senki szavára ne adjatok és a háborúságra okot ne adjatok, hanem szép városotokban és házaitokban maradjatok csendességben és nyugalomban, mert különben a mi hadainknak is talpra kelletik állani és így a szegénységnek is nagy romlásának és sok vérontásnak kelletik lenni.»

Tehetetlen dühvel néztek egymásra a hajdúk. Most már szemmel lehet látni, hogy vége van az egész háborús reménységnek. Jobbról is, balrul is egyformán ilyen nagy erős fenyegetés. Már pedig azt a legutolsó hajdú is tudja, hogy még csak tíz esztendeje, hogy örökös megyét kaptak itt e városokban s falvakban. Ezt az egyet, a maguk szállását nem lehet feladni, mert akkor újra kezdődik a csürhe élet...

Fekete Péter kapitány befejezte az Aly basa levelét:

«Ha valami gonoszra feltámadtok, mi oka nem leszünk, hanem mind ez világon, mind a másikon adjon számot róla az, akitül indul. Ez felől és ez levelünkre mindjárást és kedves választ várunk ti Kegyelmetektül. Ezzel isten velünk.»

Meg kellett érezniök, hogy itt romba dőlt minden remény. Ebből már nem lesz háború.

Roppant s vad elkeseredés vett erőt a vezéreken.

- Hát akkor oszoljík a had, - mondták s gyűlölködve néztek Fekete Péterre.

- Én nem vagyok oka, énrám ne nézzen kigyelmetek, - mondta Fekete Péter.

- Dehogyisnem vagy oka, atyámfia! - szólt búsan egy csonka deres ember - mán minékünk Várad alatt kék állani. Akkor aztán jöhetne a parancs. Akkor ha az ember nyeregbe van, ára vagyon a leszállásnak...

- Még hogy Betlehem vajda jön ellenünk, még hogy ő uszítja ránk a tatárfejedelmet.

- Hun vagyon az embere?

Az egész község Simonyit akarta.

Előhozták. A magas ember úgy állott ki a tömegből, mint egy szálfa. Sápadt volt. Kedvetlen. Valóban megcsaltnak s becsapottnak érezte magát mert a fejedelemtől azóta semmi üzenetet nem kapott, nem hogy pénzt kapott volna, amire ígérete volt.

- Hát mi lesz a háborúval, nagyuram? - állott az orra elé a hajdú nép.

Simonyi komoran nézett körül rajtuk. Mintha vadak és csattogó fogú farkasok volnának.

- Mit tudom én, - kiáltotta - én éppen úgy be vagyok csapva, mint kigyelmetek.

- Hát eredj és vegyél magadnak elégtételt, - ordított egy ember s nekirohant, hogy csákányával levágja.

De Fekete Péter elébe ugrott.

- Ne bántsd! - ki látott olyat, a túszt levágni!...

Erre elhallgattak egy kissé.

- Inkább úgy vigyázzatok az életire, hogy egy hajaszála meg ne görbüljön. Iletbe maradjík. Mer míg e megvan, addig követelhettyük az erdélyin a mi váltságunkat.

Megértették s igazat adtak neki. Ez azonban nem akadályozta őket, hogy csúf szavakkal, szidásokkal s göröngyökkel meg ne dobálják a magas sápadt urat.

Úgy kellett megvédelmezni a tömegtől.

Volt egy régi földvár bástya, abba zárták be.

Heteket töltött ott, míg kint a hajdúk lézengtek, mint ősszel a légy. Nem volt ugyan már semmi reményük a háborúra, de nehezen szánták el magukat a földmunkára.

- Nem hajdúnak való a kasza, - mondja a régi szó.

Hanem a Simonyi urat azt most már úgy őrizték, hogy mikor Dóczy András, a szatmári kapitány rájuk izent, hogy ha életüket szeretik, kiadják az ő kezébe, akkor az egész hajdúság ellene voksolt a kiadásnak. Fogták vón el maguknak. Ők nem adják az ő foglyukat. Úgyis van az uraknak foglya elég s ha kell, fognak neki törököt, de ezt nem adják, mert nagy árat fog még fizetni érte az erdélyi fejedelem.

Simonyi egy fiatal kálvinista prédikátorral volt egybe zárva. A prédikátor a maga szenvedéseivel a bölcs és irgalmas szavakkal megtérítette őt.

Megrokkanva és boldogtalanságba sülyedve élte napjait. Egy estén valami vad harcsabajszú embert dobtak be melléje.

Másnap reggel halva találták a harcsabajszút. Sose derült ki, mint történt a dolog. A többi foglyok csak annyit hallottak, hogy a harcsabajszú sokat mesélt a Simonyi-kastélyról.

(Folyt. köv.)