Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE

KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE
REGÉNY
VI.

Csaknem húsz órája utazunk már. Közeledik a magyar határ. A hálófülkében felgyujtják a villanyt. Pár óra még és otthon leszek. Sietnem kell. Fáradt vagyok, de Budapesten, az állomáson fel akarom adni számodra ezt a levélcsomót. Azután hazamegyek és befekszem az ágyamba, mint nyolc nappal ezelőtt. Mintha nem történt volna semmi. Mintha ki sem mozdultam volna hazulról. Valószínűleg aludni is fogok, mélyen, sokáig. Közel két napja nem húnytam le szememet. De most még összeszedem utolsó erőmet. A legborzasztóbbat kell átélnem, a legborzasztóbbat kell leírnom. Mikor is történt? Időtlen idők előtt? Nem. Tegnap. Az utolsó napon, amit veled töltöttem. Tegnap! Van, lehet emberi agy, amelyik felfogja az időt? Nem hiszem. A legszörnyűbb katasztrófa, legszörnyűbb tragédia történik meg velünk. Rombadől, elmúlik minden, ami volt, ami az életet jelentette s alig pár órája. Nem lehet hozzászokni, nem lehet megérteni, hogy az idő nem viszonyul, nem alakul azoknak a dolgoknak a fontosságához, melyek lejátszódnak benne. Tegnap volt az utolsó napunk! Nem lehet. Vagy ezer éve, vagy most, ebben a szent másodpercben. Hiszen idegeim úgy fel vannak zaklatva, mintha nem is történt volna semmi, csak várnám borzalmas tudatossággal, hogy most, a következő pillanatban történjék meg a dolog. Valójában csak akkor történt meg valami, amikor már hozzászoktunk. Tegnap, tegnap hevertem délig a torcellói szép nap után. Tegnap, tegnap visszhangzott bennem a derü, az öröm. Minden percet újra átéltem. Olyan jó lett volna nem egyedül felébredni. Olyan jó lett volna teljes frissességgel átkulcsolni nyakadat, rádnézni azzal a szemmel, mely még nem látott ébredés után senki mást. Beszéltem hozzád, becéztelek, behúnyt szemmel pontosan láttalak magam előtt, simogattam a hajadat.

Tizenkét órakor volt találkozónk a szálloda halljában, de késtem kicsit. Egy fauteuilben ültél és beszélgettél egy férfival, aki előtted állt, háttal felém; nem vettél nyomban észre, mivel keresztbevetett lábaidon cipőd orrát nézted. Közben idegesen doboltál a melletted lévő kis márványasztalon. Annyira el voltál mélyedve, hogy csak akkor pillantottál meg, amikor egészen közel léptem hozzád. Szinte ijedt meglepetéssel ugrottál fel a fauteuilből. A férfi elkapta fejét s akkor ismertem meg: az a furcsa, izzó feketeszemű fiú volt, akit többször láttam a kávéház előtt. Szó nélkül meghajolt, kezet nyujtott neked és tovább ment.

- Nem is tudtam, hogy ismered ezt a fiút - mondtam neked.

- Most reggel mutatkozott be - felelted zavartan. - Angol.

Miért telepedett le közénk ettől a jelentéktelen pillanattól kezdve valami homályos köd, valami hidegség, valami távolság, melynek képtelen voltam magyarázatát adni? Miért lettünk egyszerre kimértebbek, szótlanabbak, miért nem mertünk egymás szemébe nézni? Csak lopva, titkon kémleltük egy-egy percre a másik arcát. Megfoghatatlan. Soha ilyen hosszú ideig nem ültünk még az asztalnál. Lassan, meggondoltan végeztünk a fogásokkal. Azután, mit volt mit tenni, megkezdtük a napi sétánkat. Minden napra kijelöltünk pár templomot vagy múzeumot, egy-két palotát és magángyüjteményt. Erre a délutánra a San-Giorgio negyede volt műsoron. Csak át kellett evezni szállodánktól a Grand Canal tulsó partjára és már helyben is voltunk. San-Giorgio máskor sem tetszett volna kimértségével, hatalmas hideg belsejével, most egyenesen ellenszenvesnek tünt fel. Mentünk tovább. Alig tettünk pár lépést a szomszédos kis sikátorban, midőn gyönyörű kis kapu vonta magára figyelmünket. Négyszögletes, keskeny, márványkeretbe épített korai renaissance palotabejárat. Egyszerre kiáltottunk fel:

- De hisz ez a «mi házunknak» a kapuja!

Micsoda irónia, micsoda gúny! Emlékszel, én neveztem el a «mi házunknak»! Pontosan szemben volt szállodai szobám ablakával. Első pillantásra látszott, hogy egyike a legrégibb épületeknek s nékem az egész városban legjobban tetszett. Nemrégiben restaurálhatták, de páratlan szeretettel és hozzáértéssel. Egyetlen emeletén nem változtattak meg az ablakok szeszélyes, egyenetlen elhelyezését, sem a kiképzés különböző stílusát. Ami hiányzott, letört, azt pótolták, de ezt csak feltételezni lehetett, mivel hosszas szemlélés után sem tünt fel. Az emelet baloldalán egybeforrt négy ablak, mögöttük egyetlen hatalmas terem húzódott. A szobába soha nem láttam be, de feltételeztem, hogy az minden célt szolgálhat. Festőnek műtermet, nagyvilági embereknek szalónt, szerelmesnek hálószobát. A földszint még egyszerűbb volt. Az emelettel ellentétben teljes szimmetrikus homlokzatán mindössze két ablak nyílott, egyik jobbról, másik balról. Közöttük gótikus kapu, melynek keretét vert vasajtó zárta el. Három márványlépcső vezetett innen a vízhez.

Hányszor néztük e kis palotát a szálloda terraszáról, hányszor mondtuk, hogy ez a leggyönyörűbb és megvesszük majd egyszer, ha sok pénzünk lesz. Megvesztegető volt e ház töretlen, tiszta művésziességében, melyre rá volt lehelve a korai század minden finomsága.

Egyszerre kiáltottunk fel s egyszerre nyúltunk a csengő után: ha mód van rá, ezt meg kell nézni.

Fiatal szolga nyitott ajtót. Elmagyaráztad, mit kívánunk. Először nem volt hajlandó beengedni. Az emeletre úgysem mehet fel senki. Kapott egy bankjegyet s annyit megengedett, hogy néhány lépést menjünk előre.

Amit itt belül láttunk, az tökéletességben vetekedett a homlokzattal. Teljesen nyitott udvarban találtuk magunkat, közepén kis kúttal. Köröskörül keskeny oszlopok tartották az emelet tornácát, amely fából készült és onnan nyíltak a szobák. A lagunára néző kaput előcsarnok előzte meg, jobbról-balról márvány paddal. Az egyik pad fölött félkörű fülkében Apolló-szobor. A mennyezetről súlyos vert láncon örökmécstartó lógott alá.

Itt egy nagy művész lakhatott egyedül. Minden darabon, minden részleten a tökéletes ízlést, tökéletes átélést éreztük. Itt lakott valaki, aki a kiválasztottak módjára hódolt a szépségnek.

- Ki az urad? - kérdeztem a legényt, ki sapkáját kezében gyűrve állott előttünk.

- Il signor cavaliere Z... - volt a felelet.

Nem mertünk mozdulni. Helyben forogtunk egymás mellett, lélegzetünket visszatartva néztünk jobbra-balra.

S ekkor fönn, a nyitott tornácon megjelent valaki, s két kezét a tornác szélére támasztva, mozdulatlan arccal nézett le miránk.

Azonnal megismertem, bár eddig csak futólag és bizonytalanul láttam. Ő volt az, aki esténként elefántcsont bottal kezében lassan végigsétált a Piazzán s akit az angol fiúk hirtelen elhallgatva bámultak mindig meg.

Most is feketében volt. Nehéz, fénylő, hosszú selyemházikabátban s e feketeségből valósággal megdöbbentően ütközött ki arcszínének sötét tónusú, feltünő sárgasága. Kicsiny, zöld szemei voltak, melyeknek szúró, majdnem kegyetlen tekintetet kölcsönöztek a ritkás, vastag szempillák.

Megütődve néztünk fel rá.

Lassú mozdulattal meghajtotta fejét és köszönt. De ez a köszönés nem nekünk szólott. Csak neked. Félreérthetetlenül és tisztán szemeidbe mélyesztette tekintetét, fejhajtása, köszönése kétséget kizáróan csak feléd irányult, mintha én ott sem lettem volna.

Te megremegtél és meghajlással viszonoztad az üdvözlést. Mind a hárman mozdulatlanul állottunk még egy másodpercig. Ekkor rajtam valami félelem vett erőt. Megragadtam kezedet:

- Gyerünk, - s minden ízemben remegve léptem ki az ajtón. Nem tudom mi bajom volt, hogyan éreztem meg a végzetet, a halálos ellenséget. Egyre jobban összeszorította szívemet a megnevezhetetlen rettegés. Valami talánnyal állottam szemben. Birkóztam megsejtett titkokkal, melyeket nem voltam képes megnevezni vagy kimondani. Futottam a következő sarokig, ott nem bírtam tovább. Nekitámaszkodtam egy kolostor falának és kétségbeesve zokogni kezdtem.

Ott álltál mellettem tehetetlenül. Még vigasztalásra se volt erőd. Magad is sápadt voltál, izgalomba fulladt s verejtékező homlokodat törülted. Angol szavakat mormogtál nekem dadogva.

Lassan elindultunk, akadozó léptekkel. Szívem a torkomban dobogott, nem tudtam megszólalni. S te ugyanígy gyötrődtél mellettem, hang nem jött a szádra.

Nem fogalmaztam meg, amit éreztem, sőt nem gondoltam rá, nem hittem el, hogy merrefelé törnek gondolataim. Minden erőmmel visszaszorítottam őket szívembe, ahol kétségbeesett szerelem volt, amelyik védeni akarta önmagát. Nem lehetett elképzelni, hogy elszakadsz tőlem, hogy átméssz egy tulsó partra, hogy lehet természeti törvény, ami elszakít egymástól. Csak legalább szóltál volna, kérdezted volna, mi bajom van, kinevettél volna, vagy nem értettél volna. De mentél mellettem, időnként kétségbeesve megropogtattad ujjaidat, sápadtan kémlelted arcomat s mikor rádnéztem, elkaptad tekintetedet.

Órákhosszat tartott ez a néma bolyongás a tekervényes utcákon át. Órákhosszat visszhangzottak a szűk közökben bizonytalan, egyenetlen lépteink, mint a megbolygatott, kétségbeesett lelkek zenéje. Részeg matrózok, hangos iskolásgyerekek jöttek velünk szemben. Gépiesen kerültük ki őket és mentünk tovább.

Beteg vagyok, rémképeket látok, - mondtam magamnak. - Hisz miért jött volna ide Eric? Miért dolgozott volna csak értem éveken át? Hogyan lettem volna eddig is olyan boldog mellette?

Mit ismertem én a törvényeket, melyek keresztülgázolnak akaraton, eskün, becsületen!

Nem lehetett elhinni, hogy nem vagy az enyém. Kétségbeesésemben, akaratom, szerelmem végső megfeszülésében minden ízem, minden csepp vérem a legfőbb bizonyítékot várta. Ma este egymásé leszünk - gondoltam s erre a gondolatra egy csapással visszatért nyugalmam. Éreztem, hogy ez kell, ez a megoldás, ez a kivezető út.

Esteledett s nekünk vacsorára kellett volna mennünk pár barátunkkal. Képtelen lettem volna erre. Intettem egy gondolának.

- Én most hazamegyek - mondtam néked. - Te menj el és ments ki. Maradj ott tíz óráig. Akkor gyere el hozzám. Fél tizenegykor várlak fönn nálam, a szobámban. Feljössz oda és ott maradsz nálam.

Nem szóltál semmit, kezemre hajoltál és megcsókoltad.

Fehér pongyolámban úgy állhattam az erkélyen, mint egy visszatérő Desdemona. A Szent Márk-térről pontosan hallottam az órák verését. Fejem fölött az ég olyan világos volt a holdtól és a csillagoktól, mintha báloztak volna odafenn. Előttem lenn még nem fáradtak el a hullámok, vidáman játszottak a csónakok orrával.

Így készültem az első éjszakánkra. Ilyen szerelemmel megtelve, ilyen akarattal, ilyen feszülten. Mozdulatlanul, életemet felfüggesztve, vártam. Már nem volt mire gondolnom, már nem volt mit elképzelnem. Szó, beszéd, kép, gondolat meghalt. Most már csak az történhetett, hogy belépsz az ajtón. Álltam a csillagok alatt az éjszakában, mozdulatlanul, gondolatlanul, mintha magam is égitest lennék. Néztem a lagunát. Vártam az ismerős, gyönyörű gondolát, mely hosszabb volt, mint a többi, orra rézzel kivert és díszesebb a többinél.

Én is a kis hajót vártam, mint annyi más.

Imbolyogtak a víz felett a ladikok. Párok ültek bennük, egymást átölelve, vagy magányos férfiak.

Az óraütések gyorsan követték egymást. Időnként felhangzott az evezősök mély, elnyujtott kiáltása. Egyszer-egyszer berregő motorcsónakok szelték át a vizet.

Vártam a kis hajót, mely felém jön. Múltak a negyedórák s egyszer csak imbolyogva ismerős árnyék közeledett a vízen. Szívemhez szorítottam a kezemet. Könnyű volt megismerni a hosszú, pompás testet, a veretes hajóorrot. A Szent Márk-tér felől jött, lassan úszva a víz közepén.

Itt jön az én hajóm. Pár perc még és ideér. Jött felém a víz közepén, de amint közeledett, egyre jobban a másik part felé fordult. Nem értettem.

Már egyvonalban volt ablakommal. Ekkor egészen oldalra fordult, megállott a szemközti kis ház lépcsőjénél, a mi házunknál állott meg. Ekkor láttam csak, hogy ketten ülnek benne. Ketten szállnak ki belőle.

Te voltál az első. És mögötted a feketeruhás, a mi házunk ura. Hátra se néztél és egy másodperc mulva bezárult mögöttetek a vasajtó.

Mária otthon volt szerencsére és a portástól megtudtam, hogy másfél óra mulva vonat indul Trieszt felé.

Megbocsátod, ugye, ezt a szökést. Megbocsátod, hogy megértettelek.

Most, amit mondanom kellene, azt emberi kéz le nem írhatja. Jobb, ha azt mondom: több mondanivalóm nincs.

Tudod, hogy mit érzek.

Nem tudom folytatni. Nincs is mit. Nemsokára otthon leszek. Eltompulva a fáradtságtól aludni fogok. Aludj te is ma éjjel.

Neked is jó éjszakát.

Jó éjszakát, Eric.

(Páris)