Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE

KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE
REGÉNY
IV.

Vonatunk most is a régi Ausztrián fut keresztül, (ma azonban már Jugoszlávia, külön vizum kellett), de ahol a nyarat töltöttük, az a kis falu éppen az ellenkező irányban fekszik. Szorosan a bajor határ mellett, ezer méter magasságban. Anyámat sikerült rávennem, hogy ezt az eldugott kis fészket válasszuk ki, elhitettem vele, hogy feltétlenül szüksége van pár hetes nyugalomra, pihenésre, az megfiatalítja: inkább utókurára utazunk majd élénkebb, zajosabb fürdőhelyre. Valójában én voltam az, aki rászorult a csendre, az egyedüllétre, a megfiatalodásra. Kicsit megtört ez a tél, az ideges félhomályos alkonyok, a rossz éjjelek, s főképpen a rettenetes délután, amit nem tudtam elfelejteni.

Talán vannak leányok, akik tovább mentek, mint én, akik meggondolatlanabbul és alaposabban adták át magukat ösztöneiknek s még sem vették annyira szívükre a dolgot. Valójában «nem történt semmi», mint mondani szokták. De ez csak annak lehet vigasz, aki megelégszik a szavak játékával és «valaminek» csak a puszta fizikai tényt tekinti. Minden attól függ, mi az összefüggés aközött, amit csinálunk s amit szeretnénk csinálni. Várjál, édesem, ez olyan egyszerű, hogy meg kell magyaráznom.

Abban a kis tiroli faluban, egész fönt, majdnem a hegy tetején volt egy szerény templom. Vagy száznegyven éve építhették és valószinűleg barokknak tervezték mint mindent, ami ekkor Ausztriában épült. De ennek a kis népnek oly nagy az egyszerűsége, a darabos tisztasága, hogy a katolikus barokk-templomból valóságos kálvinista isten-háza lett, csak mégis valamivel melegebb, barátságosabb, mégis több árnyék van benne, hol puhábban jár a lélek. Alig hogy megérkeztünk, már másodnap eljöttem ide ebéd után. Az egyetlen időpont, amikor meleget éreztünk a faluban, tizenkettő és négy között volt. De én oly nagyon szükségét éreztem annak, hogy állandóan szél járjon át, hűvös érjen, hogy ezen órák alatt tartózkodtam legszívesebben a templomban, hová a meleg nem hatolt be s hol ekkor egyedül voltam. Ide jöttem mindjárt másnap, leültem egy székre s mozdulatlanul ott maradtam két órán keresztül. Következő nap visszajöttem, harmadnap ismét. Ültem a széken, nézegettem helyemről az oltárokat az olajnyomatokat, a mennyezetet és nem vettem észre, hogy gondolkozom. Csak később jöttem rá, hogy a lelkem mélyén, a tudatom mögött, anélkül, hogy figyelmes lettem volna rá, rendezkedtek, illeszkedtek, összeálltak képek, gondolatok, kergették egymást és kialakultak, de a napfényre csak később léptek elő, mikor már tudták a leckét.

Szinte megdöbbentem azután, amikor hetek elteltével rájöttem, hogy én nem is pihentem, nem voltam szórakozott, hanem magamban mindent meghánytam, vetettem. Csodálatba ejtett a szervezetnek ez a belső, titokzatos munkája. Szinte az az érzésem, hogy a gondolkozás végső székhelye nem is az agyban van, hanem mindenhol, az egész testben, az idegszálak végében, melyek felvettek egy benyomást, az izmokban, melyek éreztek egy nyomást. Az agy csak közvetítő köztünk és a test között és vannak dolgok, amik megtörténnek bennünk, érzések, ellenszenvek melyekről nem tudunk, mert titkosak még az agy előtt is.

Néha talán, e sorokat olvasva, egyes helyekén megállsz és eltünődve idegenszerűt érzel közöttük. El tudom képzelni, hogy furcsa határozottságot, tudatosságot vélsz felfedezni, melyet nemcsak a csínos; de az okos lányoktól sem vársz. Hogy is ne lepődnél meg, mikor annyira nem ismersz! A testem megérett s nyomorúságom magával hozta, hogy megérett a lelkem is. Ez pedig innen indult el, ebből a tiroli templomból és vezet tovább egészen a mai napig, mert ha ez egy lélekbe befészkeli magát, többé kiverni nem lehet. Arra is rájöttem, hogy ennek a koraérettségnek, mely mindent megvizsgál mindannyiunknál, férfinál, nőnél egyaránt, az a szűlője, hogy életünket viszonyítjuk valamihez, valami ideálhoz, ami rajtunk kívül van.

Talán igaz papok, akik tépelődve mérik le minden szavukat, tettüket, hogy hozzáhasonlítsák az isteni erkölcshöz, akik gyötrődve viszonyítják létüket a magasabb, tisztább léthez, ismerik meg leginkább okát s értékét saját cselekedeteiknek. Vagy nagy művészek, kik megdönthetetlenül tudják, mit akarnak érzik meg, hogy minden dolognak két oldala lehet. Az igazi s a kívülről vagy belülről ránk kényszerített. Én tapogatóztam a sötétben s csak egyet éreztem világosan: minden cselekedetemet ahhoz kell viszonyítanom, mennyire közelítettem meg azt az állapotot, amelyben rád várnom kell. A gyönge emberek örök jajkiáltása élt bennem: tudtam, mit kell tennem és még sem tudtam megtenni.

Néha oktalanul részletkérdések bukkantak fel bennem: miért van rendben az, ha egy fiúval táncolok, test-test mellett s miért nincs rendben, ha ez a fiú, mondjuk a szobámban magához szorít? Láthatod, milyen bukdácsolva, csapongva indult meg a gondolkozásom, hol könnyedén elérve nagy igazságokat, hol belezavarodva kis, mindennapos jelenségekbe. De elindultam és nem volt megállás.

Lehet, hogy ez az egész nagy okosságom butaság. Ám ez bűvös kör lett számomra, melyből kijutni többé nem tudtam. Teljesen befelé fordultam. Minden szavamról, mozdulatomról tudni akartam, honnan ered, hová visz. Gyanakodtam magamra, lestem magamra: talán valami óhajom, szándékom vagy egyszerű kivánságom máshová törekszik, mint amiről tudomásom van? Miért tetszik nekem egy dolog jobban, mint a másik? Mindig attól féltem, hogy kijátszom saját magamat. S ez az aggodalom, ez a figyelem lassanként minden kis eseményre átragadt. Ha az anyámnak azt tanácsoltam jóakaratúan, feküdjön le egy kicsit, azonnal felmerült a kérdés, vajjon valóban önzetlen szeretet diktálta szavaimat, vagy az idegeim, vagy mit tudom én, hogy mondjam, a testem, amelyik szeretne egyedül maradni, háborítatlanul. Úgy éreztem, ösztönök és homályos szeszélyek parancsolnak nékem, s az én dolgom csak az, hogy hazugságokkal oly helyzetet teremtsek, amelyben ezek az ösztönök és szeszélyek jól érzik magukat.

Ebben a zűrzavarban, ebben a kétségben egyre tisztábban, egyre verőfényesebben ismét és ismét a te képed emelkedett ki. Eltávolodtam tőled, nem magad miatt, nem a hallgatásod miatt, de mivel nem bírtam tovább a várakozást, a bizonytalanságot. Nem voltam szent, nem voltam Penelopé, sem Izolda. De vissza kellett térnem hozzád, mert te voltál az egyetlen biztos út, egyetlen izzó fénysugár. Önmagamból kiindulva nem tudtam megállapítani, mi a jó és mi a rossz. Te lettél az erkölcsi törvények forrása. Minden jó, ami hozzád közelebb visz. Minden jó, amivel neked örömet tudok szerezni, minden jó, ami hozzásegít, hogy házasságunkba tisztaságot, őszinteséget hozhassak, minden jó, ami megengedi, hogy megismerjem magamat, hogy ezáltal ne egy zavaros, tétova, kába teremtést találj érkezésedkor. Minden, ami ennek ellenkezője: rossz. Rosszak az anyám tanácsai, hogy szépen öltözködjem, hogy legyek kedves a fiúkhoz, s legkedvesebb a leggazdagabbakhoz. Rosszak a családom szörnyülködései, amikor el akarják tiltani, hogy olyan könyvet olvassak, amelyik «nem való fiatal leány kezébe». Jogom volt megismerni azokat a munkákat, melyeket a fiúk kamaszkorban bújnak már s amelyek például a nemi élettel foglalkoznak. Azok a kamaszok csillogó szemmel olvasnak és remeg a kezük, amint fordítják a lapokat. Isten látja lelkemet, én már nem az izgalmat kerestem. Tudni akartam, nyugodtan. Lehet, hogy ismeretlen ösztönök vannak bennem, mondtam magamnak s a tudatlanság mindig arra űz, hogy kitapasztaljuk ezeket. Akartam tudni, hogy mi minden létezik, csakhogy megállapíthassam helyemet a létező dolgok sorában. Borzadály nélkül, szinte boldogan olvastam át köteteket a legszörnyűbb aberrációkról: boldogan, mivel éreztem, hogy semmi közöm sincs hozzájuk.

Minek folytassam ezt tovább? Megértesz. Látod, milyen őszinte, egyenes úton jutottam el oda, hogy meg tudom ítélni igen sok eseményét az életnek. Már nem vagyok tanácstalan. Már tudom azt is, melyek a felületes események, melyek a kikerülhetetlen, végzetes határozatok.

Ugye, Eric, édes, fokról-fokra tisztábban látsz, fokról-fokra érteni kezded az események végzetes láncolatát és talán fokról-fokra nyugtalanabb vagy, hogy az igazat fogod olvasni. De ugyanekkor talán bevallatlanul örülsz is neki, talán könnyebbség ez neked. Ugyanazon igazság lesujt és súlyt is vesz le rólad.

De én rajtam nincs semmi, ami könnyítsen. Átkozom okosságomat, tisztánlátásomat. Minden gondolatom meddő lett, minden sor, amit elolvastam, hiábavaló volt.

Pedig olyan lelkesedéssel, oly erős akarattal, oly nagy szerelemmel neveltem magam néked ettől a perctől kezdve! Jó akartam lenni, kedves akartam lenni hozzád. Nem bántam a négyhónapos hallgatásod, elcsitítottam magamban a kétségeket, a szemrehányásokat; ezentúl mindennap írtam neked. S mintha az első jutalmat máris megkaptam volna: alig tíz nap mulva megérkezett az első leveled. Micsoda boldogság! Takarékosan bántam az örömmel. Nem nyitottam fel mindjárt a boritékot. Néztem hosszan a címzést. A betűid, a te drága, beszédes betűid, mintha még jobban megnyúltak volna s vékonyabbak lettek volna. A vonalak idegesebbek lettek és egy kevéssé gömbölyűbbek. Amint néztem őket, hirtelen az az érzés ütött meg, hogy hosszú, nem annyira súlyos, mint szomorú betegeskedés után írtad le őket s ehhez járult az, hogy a papírból furcsa, alig érezhető illat áradt ki, mint valami enyhe, édes indiai balzsam szaga. Ijedten téptem fel a borítékot, de nem, istennek hála, betegségről szó sem volt benne.

Nagyon röviden mentegetted magadat a hosszú hallgatásért. Azután elmondtad, hagy az esős évszakban északra kellett menned, kis városkákat meglátogatni sorban, nyomasztó hangulatban, kibírhatatlan, ingerlő időtől kisérve. Hű és pontos akart lenni ez a leírás, sőt talán éppen száraz, de volt valami a sarok között, ami melankóliát, neuraszténiát árult el. Azt hiszem, mégis végtelenül pontos műszer az emberi nyelv. Könny szökött a szemembe, amint letettem a leveledet. Nyugtalan voltam, féltettelek, végtelenül szerettelek. Aggódtam, hogy nagyon egyedül érzed magad, hogy még sem vagy egészséges, fájt, hogy miattam ilyen megpróbáltatásokban van részed. Nyugtalanságom főokát nem bírtam meghatározni, de ez az érzés egyre csak élt bennem. Később is, azután is, hogy ismét rendszeresen kaptam hírt felőled, néha-néha elővett az a hangulat, amit azon sorok olvasása közben éreztem. Úgy látszott pedig, hogy erre semmi ok sincs. Neuraszténiád látszólag teljesen eltünt, mivel egyre kevesebbet írtál magadról. Egyre kevesebbet, sokkal kevesebbet, mint azelőtt bármikor. Ezt azzal pótoltad, hogy mikor visszakerültél a fővárosba, a társasélet minden kis titkát, minden kis pletykáját elmesélted. Felsoroltad a lovaspóló-bajnokságok résztvevőit, leírtad a dresszek színét, a flörtök számát, a társaságbeli hölgyek kalandjait. Ismételten sürgetnem kellett, hogy írjál magadról is, helyzetedről, előrejutásodról. Eleinte olyan kitérően válaszoltál, hogy attól kellett tartanom, rosszul megy sorod és sikertelenségedet próbálod elhallgatni. Mikor azután határozottabban érdeklődtem ügyeid után, örömmel tudtam meg tőled, hogy balsejtelmeim megcsaltak. Terveid kezdtek beválni. Akkor azonnal jöhettél volna vissza Londonba. Nem jöttél. Igazat megvallva kissé megijedtem. Burkoltan megírtam néked, hogy ha megváltoztak érzéseid, egyetlen kötelességed, hogy ezt megírd nékem. Én vártam rád, várok, ameddig akarod, mert szeretlek, mindig is szeretni foglak, de visszaadom a szabadságodat, ha akarod. Válasz a leggyorsabban jött, ahogy csak jöhetett. Soha más nőre nem gondoltál, mint én rám, soha más nőre rá sem néztél. Különben is adott szavad alól senki sem oldozhat fel, még én sem. Én vártam rád évekig, bíztam benned, minden más lehetőséget elutasítottam magamtól, becstelennek éreznéd magad, ha csak pillanatra is elfelejtenéd ezt. Szavadat, életedet, becsületedet nékem kötötted le. Akármi is történjék veled, csak a halál akadályozhat meg abban, hogy szavadat beváltsad. Mindössze arra kértél csupán, hogy a megbeszélt két esztendőn felül még egy félévet adjak neked. Ennyi időre még szükséged van. «Amikor jössz, akkor vagyok a tiéd» írtam vissza. Magamban ugyan pillanatra megvádoltalak azzal, hogy többet írsz becsületről, mint szerelemről, de azután megnyugtattam magamat, hogy a te angol úri mivoltodban a szerelem elválaszthatatlanul összeforr a becsülettel.

Azt is tudtam, hogy ha te még egy félévet kérsz, tudod miért kérsz hat hónapot s hogy ennek leteltével minden tűzön-vízen keresztül eljösz értem. Szinte örültem néki, hogy még várhatok, készülődhetek. Hogy elkészülhetek a nagy napra, hogy kihúzhatom ezeket a nagyszerűen feszült pillanatokat, mint a gyerek, kit a karácsonyfához vezetnek, eltakarja szemeit kezével, hogy csak a legutolsó másodpercben döbbenjen rá a ragyogás, a csillogás, a kimondhatatlan boldogság.