Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 8. szám · / · KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE

KÖVES TIBOR: VELENCE, IGÉRET FÖLDJE
REGÉNY
III.

Ez a belső muzsika most is zeng bennem. De ebben a pillanatban nem áll másból, mint folyton zúgó dobpergésből. A fájdalom dobverői ütik fejbőrömet. S a vonat kerekei csattogják hozzá a ritmust. Azt hiszem, a kínlódó embereket azért ültetik vonatra, mert itt legalább nem fokozódhat a szenvedésük. Nincs esés, nincs emelkedés. A kerekek ritmusa határt szab a kín lüktetésének és a végén szinte megszokjuk. Néha alagút következik, vagy szembe jön egy vonat s akkor az ember csak arra ügyel, mikor lesz megint világos, vagy mikor robog el mellette az utolsó kocsi. Ez a legtökéletesebb szórakozás: megfeszített idegekkel várni, hogy bekövetkezzék egy jelentéktelen dolog.

Az idő eljár, az emberek jönnek vissza az étkezőkocsiból. Fülkém ajtaja nyitva van, mert melegem volt s most minden étkező egyenként benéz hozzám, még az angolok is. Egy olasz úgy csinál, mintha meglökné a vonat, félig beesik a fülkébe s rámnevet a fogaival, a szemével s biztató hangon mondja: pardon, madame.

Becsukom az ajtót s a kerékcsattogást kétszeres erővel hallom. A szimfónia legújabb tétele fortissimo hangzik.

Hány tételt hallgattam végig magamban a két év alatt, hány melódiát, hány fortét és pianót! Nagyjából ismered az eseményeket, melyek bekeretezték életemet. Mégis, félig idegen neked ez az élet, mivel minden odaadásom ellenére a két legmélyebb, leggyötrőbb dolgot el kellett hallgatnom előtted. A kétségeket, amelyek megtámadtak és az undor óráit, amikor gyenge voltam, és csúnya, tisztátlan szavakat, kezeket szájakat engedtem magamhoz érni. Hogy szerettem volna néked mindent meggyónni és feloldoztatni általad. Nem jutottunk el idáig. Nem volt időnk hozzá, nem jött el az a perc, amelyik a szépséget követi és az igazság perce. Vagy inkább, sajnos, az én számomra nem jött el, csak a te számodra. De ha most leírom, ez csak fél könnyebbség. Vedd hozzá még, hogy nehezebb írni, mint elmondani. A betű kegyetlen tud lenni, mert nincs hangja. A betű ostoba, mert nem tudja kikeresni azt a hangulatot, amelyben megérkezhet, megfoghat.

A két év alatt percre nem szüntem meg e földön szerelmedet tekinteni a legnagyobb dolognak. Mégis, néha teher volt nekem e szerelem: épp, mivel szerettelek és nem bírtam ettől szabadulni. Ki voltam szolgáltatva ennek az érzésnek, másra nem gondolhattam. Még annyi szabadságom se volt, hogy regényt olvasva, vagy színdarabot végignézve elképzeljem magamnak, milyen volna az életem egyik vagy másik hős mellett. És ez az elígértség minden költészet mellett, amit életembe varázsolt, valami állandó félelmet, idegességet is jelentett. Mindig vigyáznom kellett, nem volt szabad néznem se jobbra, se balra, nem lelépni az útról, mert be akartam tartani szavamat és mert méltó akartam lenni arra a boldogságra, aminek elkövetkezésében mégis csak hittem. Nagy próba ez, valósággal kettős élet, ami soha nem sikerülhet. Sok bajom volt egy csunya ösztönnel, mely keveréke a hiúságnak és az önzésnek.

Miért töltöm én éveimet ilyen lehetetlen álmokkal? - kérdezte ez az ösztön, ez az érzés. Hirtelen remegni kezdtem a fiatalságomért, azért, hogy a végén mégsem találkozunk össze s akkor szép éveimet hiába áldoztam fel. Kívülről az «áldozat» szó értelmetlennek tünt volna fel, hisz ugyanazt csináltam, mint minden korombeli leány. Báloztam, tenniszeztem, színházba jártam, olvastam, flörtöltem. De csak kívülről. Valójában sehol sem voltam teljesen jelen. Pillanatra sem hagyott cserben az az érzés, hogy én nem is tartozom oda. Azt a lelkiállapotot, amiről az írók szeretik azt mondani, hogy «önfeledt», én nem ismertem. Úgy voltam, mint a szegény apa, aki banketten nem mer nyúlni a legjobb falatokhoz, mivel otthon a család éhezik. Éppen ezért támadott meg néha az a rossz sugallat, hogy ostobaságot csinálok, semmiért adok oda napokat, hangulatokat, melyek többé nem jönnek vissza.

Leveleid természetesen egy időre mindig segítettek rajtam. A hű, pontos beszámoló, egyenletes, szilárd előrehaladásod céljaid felé egy időre elvették a kétkedés élét, értelmét. Felfrissültem tőlük és szinte szebb lettem. Ezeket a leveleket még akkor is gyönyörrel olvastam volna, ha semmi közöm nem lett volna hozzád. Azzal kezdted mindig, hogy elmondtad, honnan írsz. Otthonról, az irodából, a klubból, egy kirándulásról. Aztán leírtad, hogy kik vannak körülötted. Egy hivatalnok, egy ezredes, benszülött szolgád. Pontos portréval szolgáltál mindenkiről, akivel érintkeztél, hogy ezzel is csökkentsd a távolságot. Leírásaidból kivettem, hogy mindenki szeretett. Ezt nem is tudtam másként elképzelni. Megérkezett Londonból abba a zavaros gyarmati világba egy szürkeszemű, vékony fiú, aki mindig mosolyog, mindig csendes. A whiskyző, korbáccsal járó keserű tisztek közé elhozza szolgálatkészségét, égi optimizmusát. A káromkodó, haszonleső, durva ágensek közé minden finomságát, halk szavát, engedékenységét. Az unatkozó nők közé hetven színes nyakkendőjét, Shakespeare minden szonettjét, amelyeket kívülről tud. Megértettem anekdotáidból, hogy Benjáminja lettél a különböző kolóniáknak, neked minden szabad volt. Mentél előre simán, erőfeszítés nélkül az utadon. Swift ezredes téged ajánlott a gépvásárlások szakértőjéül a kormánynak, ugyanaz a Swift ezredes, aki fiaként szeretett és akinek hetvenötéves édesanyját nevezted «my flirt»-nek. Saját bevallásod szerint ő volt az egyetlen nő, akinek holdról, csillagokról, szerelemről beszéltél és aki azt állította, hogy Viktória királynő udvari költői elbujhatnak melletted. Igen, talán jobban is illettél volna abba a korba. Egy mérnök, aki szonetteket szaval! Furcsa, hogy akkor egy pillanatig sem gondoltam erre az ellentétre. Úgy éltél bennem, mint egy fiatal állatszelidítő, aki pisztoly és korbács helyett hangjával, szelid simogatásokkal békíti meg a vadakat. Mint valami Orpheust, egy ifjú Dánielt képzeltelek el az indiai marakodásban. És amint jöttek a levelek, arcomon éreztem simogatásodat, homlokomon lehelletedet. De néha égettek a leveleid: ha olyankor kaptam meg, amikor valami csunyát cselekedtem.

A szép párisi őszre hideg tél következett Pesten. És «nagy szezon». Anyám rajong a társaséletért, majdnem minden bálon, társadalmi eseményen jelen van s engemet természetesen visz magával. Mióta eszemet tudom, így volt ez mindig. Ez volt anyám nagy szenvedélye. Sok ideig azt hittem, ez természetes, ez nem is lehet másképen, a nőnek az a hivatása, hogy társaságba járjon. Csak később vettem észre, lassanként, talán bizonyos idegességen, öltözködés közben, vagy az előző estélyen történtek elbeszélése alatt, hogy mégsem olyan természetes ez az egész társaság-rendszer. Minden alkalommal úgy készülődött anyám, mint valami ütközetre, kipirulva, egy ránccal a két szeme között, mint valahová, ahol győzni kell. Győzni, miért és kit legyőzni? Visszaemlékeztem arra, hogy amikor még egészen kis gyerek voltam, négy éves lehettem, a nők még fűzöt hordtak, s néha, ott lábatlankodva anyám szobájában, láthattam, a szobalány mily kétségbeesetten húzta meg a fűző zsinórját s anyám pirosan, mint a pipacs, elfulladva összeszorított foggal nyögdécselte: még... még... s közben valósággal remegett a dühtől, isten tudja mért, úgyhogy én megrémülve hangosan sírásra fakadtam. Anyám erre még dühösebb lett, kinyitotta az ajtót és gyorsan kituszkolt. Én pedig nem tudtam hová menni, szipogva topogtam a sötét szobákban, mindenki anyámmal volt elfoglalva. Végül leültem az asztal alá és ottmaradtam, amíg csak észre nem vették, hogy eltüntem és keresni kezdtek. Ám rendszerint ez csak akkor következett be, amikor anyám már eltávozott, boldogan, mivel már fel volt öltözve, de aggodalommal is, vajjon jól fog-e mulatni.

Idővel azt a tanulságot szűrhettem le, hogy anyám egész élete e körül forog: jól fog-e mulatni egyik vagy másik este. Tudnod kell, hogy van nálunk egy társaság, amelynek keretén belül a férjes asszonyok egész élete erőfeszítések sorozata, meghívókon, varrónőkön, fodrászokon keresztül, a célból, hogy jól érezzék magukat egy-egy este. És nem lehet azt mondani, hogy ez boldogtalan házasélet következménye. Így, apám és anyám nem éltek rosszul. Apám sok ideig a minisztériumban szolgált, ahol nagyon jól érezte magát. Azután áthelyezték egy nagy szövetkezet igazgatóságába, mely félig állami vállalat volt, de mégsem a minisztérium. Apám nem örült ennek a változásnak, s csak anyám unszolására fogadta el, aki tudta, hogy jövedelmünk így megháromszorozódik. De apám soha nem felejtette el a minisztériumot, a szűk folyosókat, ahol aktákkal hóna alatt, kis fácántollas kalappal a fején, elégedetten sietett referálni az államtitkárnak, közben lépten-nyomon pajtásokkal találkozva, akikkel hallatlanul udvarias intimitással elbeszélgetett egy-egy születésnapi ebédről, vagy egy vadászatról. Szigorú ember volt apám, kis szakállt viselt és elképzelem, apró, kék szemeivel mennyire megfélemlítette alantasait. Talán éppen ezért nevezték ki a szövetkezet személyzeti osztályának élére. Anyám el volt ragadtatva, rövidesen új lakást vettünk és estélyeket adtunk, hol immár csak a miniszteriális urak jelentek meg, de a pénzvilág képviselői, gazdag bankárok és nagyiparosok is. Apám, ki csak szűk társaságban érezte jól magát, néha megkockáztatott egy-egy megjegyzést, de azután beletörődött a dolgokba. Különösen, mivel anyám csak kurtán- furcsán válaszolgatott néki. Emlékezem, egyszer apám kifakadt, mivel anyám nem akarta őt meghallgatni, de anyám legyintett:

- Nézd, Géza, minek vitatkozzunk, hiszen olyan jól ismerjük egymást!

És ez igaz volt, túlságosan igaz. Úgy éltek egymás mellett, mint két testvér, aki együtt nőtt fel. Egyszer eszembe jutott, hogy néhány év alatt minden házasság valósággal vérfertőzés lesz. Ez a gondolat megrémített. Szégyeltem magam, hogy szüleimmel szemben ilyen gondolataim vannak. De másrészt, amint lassan rányiltak szemeim a világ dolgaira, egyre jobban kezdtem érezni azt a hidegséget, ami tulajdonképpen uralkodott családunkban. Ismétlem, nem éltek rosszul szülem. De én megéreztem. hogy a család nem központja életüknek. Apámnak egészen elváltozott az arca, puha lett szinte, mikor a minisztériumról beszélt s anyám lázba borult, remegett, ha egy estélyről hallott. Ez nekem nem lett volna elég. Nem tudom, kitől örököltem vérmérsékletemet, de ameddig csak visszaemlékszem, mindig nagy szükségét éreztem egy nagy melegségnek, erős érzelemnek, ami átfog és eltölt. Szükségem volt arra, hogy szeressek valakit, konokul, egyre fokozva a lángot. Az volt a hivatásom, hogy égjek, hogy szeressek, mint más embernek az a hivatása, hogy bolygókat fedezzen fel, vagy órákat szedjen szét. Nem értettem szüleimet, nem értettem, miért esküdtek meg. Mivel nem vagyok nagyon intelligens, képtelen vagyok megérteni mindazt, ami nem szenvedély műve.

Minél jobban láttam, éreztem mindezt, annál inkább ragaszkodtam hozzád. Úgy véltem, benned is ég egy állandó tűz, ami az unalom és a megszokás ellensége. Külső merevséged jó jelnek tekintettem. Meg voltam győződve, hogy ez az a magatartás, mely mindig takarja a belsőhevet, az állandó izzást. Hidegséged, mellyel az emberek közt járkáltál, nem lehetett más, mint szórakozottság és bizonyos megvetés, természetes következményei az intenziv belső életnek. Ami viselkedésedben érthetetlen volt húgod előtt, az számomra nem lehet immár titok: teljesen megértettelek és megmagyaráztalak a magam módján. Azt láttam benned, amire legjobban volt szükségem.

Eleinte tehát idegenkedtem a nagy élettől, amit anyám vitt. De nem lehetett kitérni, s mivel fiatal voltam, természetellenes lett volna, ha lassanként magam is nem találtam volna bizonyos örömet benne. De mégis, más voltam, mint a többi lány s ez a különbség kezdett csunya módon beigazolódni. Nem tudom megállapítani, hogy a kétségek kergettek-e ezekbe a kis, maró kalandokba, vagy ösztönöm ébresztett-e bennem kajánul, igazságtalanul kétségeket, hogy ürügye legyen e csúf, félszeg elégtételekre.

Társaságomban a lányok versenyeztek, mint mindig, mint mindenhol. Kinek van több lovagja, kihez jár több, vidámabb csinos fiú. S ezeket meg kell vesztegetni, nehogy elmaradjanak. Egy-egy csók, randevú, szentimentális félóra kijár nekik. Ez rendben van, ennyit megérdemelnek és ha csak ennyiről volt szó, mosolyognék. De engem nem ez a kötelező, ártatlan társasjáték érdekelt.

Érettnek éreztem magamat, teljesen érettnek, asszonynak; telt voltam s a tánc közben szinte megfeszült a bőröm. Nem tudtam uralkodni magamon. Kicsattantam az egészségtől és az érzékiségtől. Olyan messze voltál s voltak reggelek, hol felébredés után annyira hiányoztál nekem, hogy sírnom kellett kétségbesésemben. Nem volt orvosság, nem volt ellenszer. A sport csak fokozta étvágyamat és egészségemet. Ilyennek teremtett az Isten: nem vagyok vérszegény városban született lány. Nem tudod elképzelni, mennyit szenved egy meddőségre ítélt, dúsvérű leány. Nem tud az vigyázni magára, nem uralkodhat az magán. Egy-egy pillanatban, mikor éppen semmire sem gondoltam, egy fiú közelebb hajolt hozzám, lehelletét nyakamon éreztem s már elöntötte tagjaimat a forróság. Borzasztó dolog ez, de hiába is szégyelem magam. Néha Isten legszebb áldása ez, néha istenverés.

Rudit csábítottam el arra először, hogy csókolózzon velem. Rudi egy évvel fiatalabb nálam, gyerek még, de eleven és erős, mint egy fiatal csikó. Tenniszbajnok és gyerekkori játszópajtásom. Mellettünk laknak és mikor beteg voltam, mindig őt hívták, hogy vacsorázzon velem. Rudival bármely időben, bárhová szabad volt elmennem. Egy éjjel bálból kísért haza. Melegem volt. Egész este táncoltam, sok pezsgőt kaptam. Alig hogy elindult az autó, Rudi nyakába vetettem magamat és vadul csókolni kezdtem. A drága kölyök nem is csodálkozott, csak próbált csókolni, ahogy tudott.

Másnap délután feljött hozzánk. Ültünk a szobámban, szótlanul. Ahogy kezdett sötétedni, már egymás mellett voltunk. Azután kezdődtek a csókok. Egy szót nem szóltunk. Dobogó szívvel kóstoltuk ezt a gyerekszerelmet. Így ment ez nap-nap után. Egyre vadabbak lettek a csókok, egyre komplikáltabbak. Tanultunk egymáson. Lassan megismertük egymás szájának, fogának, nyakának, nyelvének ízét.

Rudi boldog volt, én boldogtalan. Tudtam, hogy ezt nekem nem szabad. De vígasztaltam magamat. Valami ártatlanságot kölcsönzött ennek a kalandnak, hogy Rudi volt a partnerem, kisfiú, pajtás, csak tréfa az egész.

Ám lassan Rudi nem volt elég. Gyáva volt és megszoktam. Csak annyit ért el, hogy csókjaival még jobban feltüzelt, még kínzóbban éreztette velem, hogy leány vagyok. A tánc olyan kéjforrás lett számomra, hogy már alig tudtam palástolni érzéseimet. A fiúk valószínűleg észrevették ezt, mert hevesebbek, tolakodóbbak lettek. Hevesebben szorítottak magukhoz, kétértelmű dolgokat meséltek. Házibálokon el-eltáncoltak velem egy sötétebb sarokba és ott bátran, szemérmetlenül tapogatni kezdtek. Ilyenkor én szinte transzba estem. Az undortól, a jóérzéstől, a félelemtől, az izgatottságtól nyelvem szájpadlásomhoz ragadt és képtelen voltam egy szót is szólni. Otthon azután olyan kétségbeeséssel fogadtam saját magamat, úgy tudtam kínozni magamat e piszkos dolgok miatt, mintha egy kegyetlen másik személy lettem volna. Rád gondolni alig mertem. Ha behúnyt szemmel elképzeltelek, úgy tünt fel nékem, mintha te is látnál engemet s a megvetés, amit kiéreztem szemedből, pokoli kínokat okozott.

De nem segíthettem magamon. Olyan egészséges, követelőző testtel, mint az enyém, nem tud elbánni a lélek. Miért hagytál egyedül?

Forogtam a fiúk kezén. Autóba ültettek, elvittek, csókoltak, fogdostak, szemtelenek voltak. Követelőztek s én minden ruháim mélyen kivágattam. Már arról is lemondtam, hogy tiszteljenek, már szinte mással nem is törődtem. Könyv hónapok óta nem volt a kezemben, nem érdeklődtem semmi után, ilyen gondolatok, mint tisztaság, férj, otthon, alig fordultak meg a fejemben. Már az ebédnél is türelmetlen voltam. Csak délután volna már, vagy este mennénk táncolni, vagy jönne egy fiú, aki megfog, aki megszorítja a mellemet, aki belémcsókol.

S képzeld el, milyen fulánk volt minden csók, mert ezenközbe, mindenen át, percnyi kivétel nélkül, ott voltál mindenhol, bennem, velem. Lábaimon végigfutott egy fiú forró keze, nyitott szájához mohón tapadt az én szám, de mindenen túl bennem égett, világított a te képed és úgy szerettelek, hogy meghalni lettem volna képes érted. Meghalni igen, de ezt a csókot elutasítani nem. Kettészakadtam és a két énem állandóan, véresen hasogatta egymást. Nem volt nyugtom, nem volt pihenőm. Te voltál a legszebb, a legjobb, az egyetlen s közben tíz-húsz száj mart végig.

Szerencsétlenségemre ekkor történt meg az is, hogy több mint négy hónapig nem kaptam tőled levelet. Mikor legnagyobb szükségem lett volna rád, magamra hagytál. Nem tudtam megérteni, képtelen voltam megmagyarázni magamnak. Hűtlenség, új szerelem, betegség, összeomlás, hiába kérdeztem magamat. Négy hónapig hír nélkül, teljes sötétségben, látod, ez nem volt szép tőled. Ez kegyetlen dolog volt. Az egyetlen, amit a szemedre vetek. Ma talán, ha a dolgok mélyére akarok nézni, ha el akarnám képzelni, milyen válságok, események játszódtak le benned, körülötted ez alatt az idő alatt, ma talán meg tudnám közelíteni az igazságot. De akkor tanácstalan voltam, ijedt és kétségbeesett.

Némaságod annál súlyosabb volt, mivel közben kitavaszodott. Már hozzád, az istenemhez is alig fordulhattam és majdnem végkép elvesztettem a fejemet. A meleg májusi éjjeleken nem tudtam aludni és egy férfitekintet elég volt ahhoz, hogy zavarba hozzon...

Gyötrelmeim fokozódtak, mert még mindig nem tudtam megállni.

Eric, édes, ugye szabad megírnom annak a legcsúnyább délutánnak a történetét is, ami ekkor esett meg velem. Nem tudom elhallgatni és nem szabad elhallgatnom. Én három évig készültem hozzád, arra, hogy a tiéd legyek. Nem lehetek a tiéd. De legalább tudd meg, milyen lettem volna, ha lehettem volna. Legalább így, gondolatban, adjam oda magamat, mindenestül, teljesen...

...Azzal a fiúval egy képkiállításon ismerkedtem meg. Nagyon érdekes képeket láttam s amint ő ott sétált a közönség között, sudáran, valami egészen rendkívüli, tompa, majdnem nőies eleganciával, rögtön megismertem, hogy ő a művész, ő festette ezeket a képeket. Később derült ki azután, hogy ő csak eladja őket. De azt hiszem, mindenki tévedett volna a helyemben. Finomabb, artisztikusabb megjelenésű férfit keveset láttam. Magas volt, vékony. Szemei kékek, de abból a ritka kékből, amely lángolni is tud. Ajka igen keskeny, haja szőkés barna. Öltözködése, mint mondtam, nagyon érdekes, egyéni. Ám két más dolog volt a legfeltűnőbb rajta.

Először a keze. Rendkívül hosszú, rendkívül csontos két kéz, mely szinte kegyetlen volt s úgy festett, mintha hideg bronzból öntötték volna. Azután arckifejezése. Vékony ajkai sarkában két kis ránc, mely talán hidegséget vagy fensőbbség-érzést jelenthetett. Síma, fehér homloka azonban és főleg tekintete, szemének kifejezése teljesen elfínomult emberre mutattak, aki ösztönösen, állandóan valami érzéki gyönyör után kutat. Mennél jobban megfigyelte az ember elhomályosuló, majd kigyulladó tekintetét, lassú gesztusait, ringó járását, annál erősebben érezte azt a kéjes, illatos atmoszférát, ami körülvette ezt a férfit.

Megkérdezte, hogy tetszik nekem a kiállítás. Lassan beszélt, könnyű szavakkal, kis mosollyal, de az volt az érzésem, annyira ura annak, amit mond, hogy minden figyelmét az én vizsgálatomra fordítja. Oly leplezetlenül, kedvtelve nézegette szemeimet, nyakamat, keblemet, hogy zavarba hozott és felizgatott. Rendkívül érthetett a nőkhöz. Eddig, ha fiúkkal voltam együtt, csak az . jutott eszembe, hogy jó volna csókolózni. Most alig beszéltem vele tíz percig s remegve gondoltam arra, milyen boldogság volna, ha ő, nem más, ő, megcsókolna. Ez az érzésem egyre fokozódott a következő alkalmakkor, mikor találkoztunk. Rendkívül udvarias, hallatlanul fínom volt, sőt érzékeny, őszintén, fizikailag. Ha uzsonnázni mentünk valahová, és történetesen csúnya, kellemetlen emberek ültek körülöttünk, elsápadt és egy falatot nem bírt legyűrni a torkán. Már háromszor-négyszer találkoztunk és még a kezemet sem fogta meg, nekem pedig, ha csak rám nézett, nedves lett a szemem. És nem udvarolt. Elmondta, mit talál szépnek rajtam, de erről úgy számolt be, mint valamiről, ami hála istennek, kellemesen hatott fínom érzékeire. Általában legtöbbet arról beszélt, hogy mi tetszik neki és mi nem. Ha jól emlékszem, Renoiron kezdte és a selyemingeken végezte. Kivétel nélkül minden dologban az érdekelte, milyen gyönyör-forrást rejthet magában.

Másképpen nem történhetett, mint hogy teljesen elvesztem ebben az életformában. Ittam a szavait, tekintetét, mozdulatait. Bőröm minden fillérnyi felülete kéjforrás lett s remegtem, ha könyökével erősebben ért hozzám.

Egy nap meghívott és én elmentem hozzá. Fekete selyem házikabát volt rajta s bágyadtabbnak látszott, mint bármikor. Alacsony kereveten ültünk egymás mellett és beszélgettünk. A karomat símogatta. Nem tudtam tovább beszélni. Lassan felém hajolt, és megcsókolta a nyakszirtemet a hajam alatt. Adhatott volna varázsitalt, attól se vesztettem volna el jobban magamat. Vacogott a fogam. «Vetkőzz le» mondta egész egyszerű hangon s én mint az alvajáró, fejtettem le magamról minden ruhát.

Letérdelt a kerevet mellé s csókolni kezdett, nagyon lassan. A szememet, a számat, a nyakamat, a keblemet, az egész testemet csókolta mélyet lélegezve sokáig, puhán, nagyon puhán. Elborult előttem a világ. Úgy tetszett, hogy az az érzés, ami átfutott rajtam, ez önkívületi pillanatban, megéri, hogy asszony legyen belőlem. Számomra már nem volt visszaút. Tőle függött, hogy egyetlen mozdulatával megváltoztassa életemet.

De erre nem került a sor. Egy idő mulva felállt és mellém ült, kémlelte az arcomat, valami bágyadt, keserű tekintettel. Én nem mertem szólni. Remegtem, boldog is voltam, bizonytalan is, de valami kérdés, csodálkozás lehetett tekintetemben, mert ő hirtelen így szólt tompa hangon:

«Eh, nem szeretem a komplikációkat!» Azzal az asztalhoz lépett és cigarettára gyujtott.

Eric, édes Eric, ha kínozlak e pillanatban, mert tudom, hogy mindenen túl szeretsz a magad módján és féltékeny is vagy rám, gondolj arra, hogy magamat százszorosan kínozom. Úgy ég az arcom a szégyentől miközben írok, mintha negyven fokos lázam volna. Nem merek arra a pillanatra gondolni, mikor olvasni fogod e sorokat, mert fekete lesz előttem a világ s fennakad a lélekzetem, mintha szakadékba zuhannék. De nem szabad másként látnod engemet egy életen át, mint amilyen vagyok és voltam. S azonfelül: vezekelnem kell. Pedig talán vezeklés volt már az, amit annak a fiúnak abban a nyomasztó percben kimondott, oly durva, kiábrándító, megalázó szavai után éreztem. Vezeklés az a pár perc, amit még ott töltöttem, gyorsan magamra kapkodva ruháimat, vezeklés a pokoli rohanás haza s a sírógörcs otthon.

Nem tudom, mi lett volna velem, ha rövid pár hét mulva nem utazunk el, Alsó-Ausztriába, a hegyek közé.