Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 7. szám · / · SZILASI VILMOS: EDMUND HUSSERL

SZILASI VILMOS: EDMUND HUSSERL
2.

A phänomenológiának s így a filozófiának egész volta avval a tradicionális karakterrel függ össze, melyet a hírhedtté vált terminusok: «apriori» és «transcendens» jelölnek. A filozófia agriori tudomány és transcendens tudomány. Apriori jelenti azt, ami természeténél fogva előbb van, mint valami más; transcendens jelöli azt, ami valamin túllép, valamin túlhág. A filozofia, mint a jelenségek értelmének szóhozjuttatása természeténél fogva valamit megelőz s valamin túllép. E túllépés és megelőzés között összefüggés van: a jelenségek megszólaltatása éppen megelőző voltánál fogva lép túl valamin. Phänomenológiai feladat felmutatni az aprioritás és transcendentalitás hagyományos fogalmai mögött rejlő phänoment, felmutatni, hogy van ilyen phänomen, hogy e phänomen saját életünk phänomenje s mint ilyen határozza meg a filozófia természetét, mint életphänomén dönti el és irányítja a filozófia útját. Ezt az életphänoment, melyet az aprioritás és transcendentalitás jelölnek, kell megértenünk. Ebben az életphänomenben találjuk meg feltételét annak, hogy filozófia egyáltalában lehetséges, s hogy a filozófia életünk jelenségeit megszólalásra tudja hozni. Helyesebben ez a phänomen feltétele annak, hogy életünk egyáltalában «szól» s több-kevesebb világossággal megérti magát.

Láttuk az előző fejtegetésben, hogy életünk egy nagy kérdés, kérdezi a világot és saját magát, jelentkezésre hívja, felelésre felszólítja a létezők egész körét, mely ép e felszólításra darabolódik jelenségekre. Igyekeztünk megrögzíteni azt a valamit, ami a feleleteket adja s e felelés lehetőségeinek feltételeit. - Most azt kell kérdeznünk: ki az a valaki, aki kérdez; ki jeleníti meg a jelenségeket, kinek jelentkezik az a világ, melyen az ember nem kívül áll, hanem melynek az ember egész sajátos módon egyik eleme. - Ez a «valaki» a phänomen, melyet keresünk, ez a valaki «előz meg» mint kérdező minden kérdést és minden feleletet, - s ez a valaki «lép túl» valahová, ahonnan irányítva kérdés és felelet egyáltalában egymásra talál. Mi, ez a valaki vagyunk a transcendens és apriori phänomen. Ez a valaki saját léténél fogva mindig megelőző és mindig túllépő.

A megelőzés nem azt jelenti, hogy a «valaki» ténylegesen előbb van, mint a megjelenítés. Hanem, hogy a megjelenítésben a valaki előtte jár a jelentés jelentkezésének. A konkrét példa egy kis konkrét körét mutatja az előttnek, ahol a megjelenítés valakije jár. Nem tudunk tapasztalni izolált asztalt, se elgondolni, se gondolni rá, hanem mindig mint asztalt értjük, mely eleve egy egész része, eleve úgy való és arra «való», hogy a szobához tartozik. E szoba «dolgozó» szoba, vagy «ebédlő» szoba, vagy «tárgyaló» terem, vagy «operáló» terem és így tovább. Az asztal akármilyen formában csak ezen egészen belül jelentkezhetik, csak ebből, az «előbb» már értett egészből nézve van értelme. A megjelenítés az egésznél tart előbb, mint a jelenségben jelentkezőnél. «Dolgozó», «ebédlő», «tárgyaló», «operáló» azonban mi magunk vagyunk; mi dolgozunk, ebédelünk, tárgyalunk, operálunk. A magunk életét, ezen élet lehetőségeit vetítjük előre, már előre a lehetőségek egészénél tartunk, már ezt az egészet, magunkat és lehetőségeinket előlegezzük, amikor egy jelentést megjelenítjük. A valaki, aki magának megjelenít, előlegezés. A phänomenológia, amennyiben azt a valakit meg akarja érteni, túl kell hogy lépjen (transcendáljon) abba a körbe, melybe a valaki minden jelentés megjelenítése előtt előrefut. Az asztalnál dolgozó, ebédelő, operáló, tárgyaló voltunknál élünk már előre, ha egy asztalt megjelenítünk: látunk vagy elgondolunk, vagy gondolunk rá. De úgy, ahogy az asztallal, úgy vagyunk mindennel. Ebédelő, tárgyaló stb. voltunkat is csak egy nagyobb egészből értjük, ahol már előre kell lennünk, hogy ebédelő, tárgyaló stb. voltunkat megértsük; a megértés éppen abban áll, hogy erre az ebédelő, tárgyaló stb. voltunkra a nagyobb egészből visszatérünk. Tágítsuk azonban a köröket, melyek izoláltságban szintén lehetetlenek s mily messze előre vagyunk már, előrefutva minden jelenség előtt. Megvizsgáltuk előbb, hogy milyen filozófiai értelemben beszélünk világról. A világhoz is, mint egészhez hozzátartozik egy megelőző egész, melyben megjelenhetik. Filozófiai műnyelven úgy mondják, hogy a világ megjelenésének épúgy apriori feltételei vannak, mint minden jelenség megjelenésének. Apriori feltétel azt jelenti, hogy van egy egész, melyet előbb kell értenünk, hogy a világot mint világot megérthessük, ahol már előbb tartunk, mielőtt a «világra visszatérhetünk». Ez az előbb való egész mi magunk vagyunk, oly messze határok, hogy szédület odáig előrefutni. Minden igaz filozófus visszatér a jelenségekhez e határokról. Itt jelentkezik rokonsága a művésszel és költővel. Az igaz képek megjelenített világa visszatérés a határokról, melyekhez a léleknek előre kell futni, hogy a világot egyáltalában megláttatni tudja, mint jelentést megjeleníteni. Innen van a megrendülés, mellyel e híreket fogadjuk. A hírek magunkat mondják el, magunkat fedezik fel. A filozófia mint transcendentális tudomány a határok felfedezését, ahonnan a megelőzés visszatér, radikálisan vállalja. E határok felfedezése, magunk léte mivoltának ismerete adja egyáltalában a metafizika lehetőségét. De e túllépést a határokhoz nem a filozófia találta ki; a filozófia csak radikális kifejezésre juttatja azt, ami életünk minden jelenségének alapszerkezete. Az élet mindennapi jelenségeiben foglalt aprioritás kényszeríti a fogalmakat, melyekkel mindennapi életünk magát értelmezi, a transcendentiára. A filozófiának nincs más feladata, mint az élet apriori szerkezeteit fogalmazásukhoz segíteni.

E fogalmazást se végzi önkényesen, mert az élet jelenségei, ugyanúgy ahogy megelőzőek, transzcendensek is és a filozófia oly módon jut apriori fogalmaihoz, hogy megelőzi az élet jelenségeit onnan, ahová azok a maguk határain túl lépnek. Ahogy a filozófia túllép a világ egészéhez, mely minden jelenségben előlegezve van, úgy a jelenség túllép az élet egészéhez, mely mint lehetőségeink egésze minden jelenség irányának horizontját megadja. - Egyes napjaink, egyes történéseink, egyes jelenségeink nem állanak izoláltan, hanem egészbe törekszenek, egy egységes életbe. Ez az egész-volt nincs a jelenségben, a jelenség túllép hozzá avval, ahogy történik s ahogy magát megérti. Elhatározásaink, cselekedeteink, kivánságaink csak abból az egészből értik magukat, mely egész sohasincs adva, csak az egyes töredékek irányvonalaiban, intencióiban, a maguk tartalmán túllépésében észlelhető. Születés és halál külső végpontokat markiroznak. Nem az a «véletlenül» bezárt folyamat, mely a két végpont közé esik, adja életünk egész voltát. A személyiség egésze (Scheler) inkább jelzi a problémát, mint megvilágítja. Ha minden spekuláció nélkül csak magukhoz a jelenségekhez fordulunk felvilágosításért, nem mutatnak mást, mint a bennük rejlő irányozottságot a túllépésre, a saját tartalmukon túlmutatást. Hová mutat ez a túlmutatás, hová irányul ez az intenció? Az élet, a saját élet lehetőségeinek határaihoz. Életünkről azt mondjuk: az élet folyik, - az élet múlik. Hogyan folyik az élet? Saját egészének lehetőségei szerint történik, azért folyik. Ha ehhez az egészhez nem tudna minden jelenség túllépni, nem folyna, hanem egyes darabokból állna, melyeket egy művész se tudna, egésszé összeragasztani. S csak azért múlik, mert minden újra keletkezik, újra felkel lehetőségeinek végére járni. Egyébként nem múlna ő maga, hanem állna mint egy színpad, melyen az események váltakoznak (még csak nem is történnek), míg az előadásnak vége van. Életünk nem «végével» egész, hanem folyásával és múlásával, vége külső vég, akármikor történhetik anélkül, hogy egészvoltát érintené. Ez a transcendens szerkezet, mely életünk miden egyes még oly izolált darabjának is lényegbeli karaktere, a filozófia apriori szemlélésmódjában válik megközelíthetővé, Csak mert életünk maga, mindennapi történésében filozófikus, s mert ez a filozófikus volt teszi transcendenciájának és aprioritásának önmegértését, azért egységes életünk, s azért egész élet. S mert a filozófia bele van ágyazva életünkbe, azért lehetséges egyáltalában. Lehetősége egyben szükségszerűsége. Az emberi élet természeténél fogva rendeltetett a belátásra és a megértésre, mondja Aristoteles a metafizika nagyszerű első mondatában. E megállapítással a filozófia egész témaköre előre meg van állapítva és alapozva.

Mindez, amit itt irányvonalaiban ábrázoltunk, hogy az aprioritás és transcendentalitás igazi értelmét és jelentését megértessük, több, mint amit Husserl széles kutatásaiban, mint végeredmény összefoglalható. E kutatások lassan és óvatos tapogatózással, lépésről lépésre történtek s a teljesen uj területeken, melyeket munkába kellett venniök, annyi részletet kellett gyökeres szerkezetéig felfedni, hogy az egész horizont, melybe a vizsgálatok beletartoznak, csak az interpretáció által válik megközelíthetővé. Akik foglalkoztak vele, hogy ezeket a részleteikben nagyon nehezen megközelíthető gondolatokat egyszerűbb elemeire visszavezessék, rendesen úgy tették, hogy igyekeztek őket történeti összefüggésbe hozni, vagyis többé-kevésbé levezetni azokból a törekvésekből, melyekhez Husserl első gondolatai kötődtek. Így azonban egy filozófiai gondolat horderejét lehetetlen vázolni. Az igazi történeti nézésmód az, egy filozófiát jövőjéből érteni, lehetőségeiből nézni, mintegy lehetséges egész voltának irányvonalait előrevetíteni. Előfeltétele annak, hogy a filozófiai problematika igaz súlya és hordereje megérthető legyen, utánna lenni a filozófiának, a végeken és határokon, melyek felé mutat. A phänomenológia abban a kedvező helyzetben van, hogy Husserl kutatásait és pozicióit máris tudja, egy nagyabb egészből láttatni, mert Heidegger korszakalkotó munkái tökéletes radikalitással vezették véghez mindazon tendenciákat, melyek Husserl gondolatait megalapozzák és összefűzik. E munkák által (főleg Sein und Zeit, Halle 1927) vált láthatóvá ez a horizont, ahová Husserl vizsgálatai tartoznak és az a speciális hely, melyet e horizonton belül elfoglalnak.

A speciális helyet Husserl maga avval jellemezte, hogy munkája feladatául az u. n. formális ontológiát jelölte meg. Ontológia az a kutatásmód, melyet eddig vázoltunk, mert avval a kérdéssel foglalkoztunk állandóan, mivel jellemezhető egy létező valami létezési módja. Az élet kérdező volta épúgy ontológiai jellemzése a létezőnek, mint a világ felelő volta jellemzése a világ létezési módjának. Husserl azonban a maga kérdezését csak a formális jellemzésre akarja szűkíteni. Ez a formális jellemzés is összefügg a transcendenciával és aprioritással, csak egy bizonyos megszűkített értelemben, amennyiben nem tesszük témává az egyes létezők különböző létezési módjának materiális feltételeit, hanem csak azon feltételeket, melyek lehetségessé teszik, hogy valami a ráirányuló intenció számára mint adottság szerepeljen, s hogy az intenció a maga szerkezetében az adottságot adequatan elérje. Az észrevevésnek például adva van egy fa. A fát csak egy-egy oldalról láthatom, akármilyen oldalról nézem; a többi oldala el van rejtve. A különböző oldalak csak különböző nézőpontból, tehát mindig ujonnan véghezvitt észrevevési aktussal megközelíthetők. Így az észrevevő aktus térbelileg végtelen feladat elé van állítva, egy felszólítást tartalmaz magában az egész fát meglátni, minden oldalról megnézni, egészen körüljárni. De a létezőt még evvel a véghezvitt körüljárással se érte el az intenció. Jön az ősz és a fa levelei lehullanak. «Erről az oldaláról» még nem láttam a fát. S azonkivül is meg mennyi oldalát mutatja a fának az idő. A fa megöregszik s egész láthatósága tökéletesen megváltozik. A fát kivágják és az élő fából holt fa lett; a fát eltüzelem s akkor megint új oldaláról mutatja magát, azt mutatja, hogy bizonyos fokra felmelegítve átalakul széndioxyddá és vízzé. Így az intenciónak az időben is el kell kísérnie a létezőt, a történések hosszában kell mennie, hogy sorba felvegye az «oldalakat», melyeket a létezőn magának megnyit. Mindkét végére-járásban az intenció, mint föntebb láttuk, transcendentális. E transcendenciának azonban apriori lehetősége van: az, hogy a fa minden oldaláról körüljárva s minden lehetséges változása mellett menve mindig ugyanaz a fa, az intenció a maga körüljáró és mellette menő funkciójának egyes pillanatfelvételeiben a fát mint ugyanazt a fát érti. Az ugyanazvoltnak feltételét Husserl «lényeg»-nek nevezi (Wesen). A fa lényege az, ami előbb van, az, ami feltétele annak, hogy az intenció a körüljárásban és mellettemenésben adottat ugyanazon fával azonosítja. Ha valóban arra volnék utalva, hogy a fát körüljárjam s az időben mellette menjek, teljesíthetetlen feladat előtt állnék, mert a végig-járás végtelen volna. Nem is azáltal járom végig, hogy végtelen kis elemekben végtelenül körbe járom s végtelenül mellette megyek, hanem azáltal, hogy az intenció transcendens, s át tud lépni a véghez, az ugyanahhoz, ami a körbenjárásban és a mellette menésben keresztül tartja magát. Az egyes jelenségek apriori feltétele a lényeg, a fa lényegében rejlik, hogy különböző oldalai vannak, hogy színe a nap állása szerint változik, hogy ősszel levelei lehullanak, hogy elégetve széndioxiddá és vizzé változik át. Ha a fát csak egyik oldaláról láttam, nem fogom tudni megmondani, hogy néz ki a másik oldala, de tudom, hogy van másik oldala, anélkül, hogy körüljártam volna. A transcendentális sémában, mint formális sémában maradhatnak materiálisan kitöltetlen helyek, de mégis ez a transcendentális séma teszi lehetővé, hogy a dolog végére járjak, s egész összefüggésében megértsem. A transcendentális sémát egy külön intencionális aktus adja, a Wesensschau. A Wesensschau transcendentális voltát az teszi lehetővé, hogy a Wesen apriori. S a lényeg apriori voltát az teszi lehetővé, hogy az intenció transcendens. A legfőbb feladat a tudományok számára ép a tervrajzot megrajzolni, minden létezőt oly síkba hozni, ahol ez az ideális körüljárás, mely mivoltát mutatja, végrehajtható s a létezők helyeinek összefüggése áttekinthető. Ezt a járdát tudatunk vetíti előre s ő veti meg azt az alapot, melyen a járda felépülhet.

A phänomenológiai leírás tehát nem abban áll, meghatározni fogalmát egy jelenségnek vagy felsorolni jelentős tulajdonságait. Arra a kérdésre kell felelnie, «miben áll» pld. egy kivánság mivolta, de ezt a kérdést szószerint kell vennie s valóban felmutatnia, mi az, amiben áll, amiben a maga helyét elfoglalja. Az iróasztalt ténylegesen körüljárhatom, mert a szobában áll. Körüljárva a szobában, megnézhetem különböző oldalairól s leírhatom, amit így látok. Ez a leírás nem fogja leírni az asztal mivoltát s még csak az sem válhatik világossá a leírásból hogyan tudom az asztalt a körüljárásban mindig identifikálni. A mivolt leírásához a mivoltot járjuk körül. De a mivolt nem a szobában áll, hanem egy transcendentális egészben, melyet a formális ontológia tesz megközelíthetővé. Minden tény leírása, minden jelenség analysise erre az egészre vonatkozik vissza, mint a tények és jelenségek mivoltának helyére. Husserl hasonlata szerint a phänomenológiai leírás úgy viszonylik a közvetlen leíráshoz, mint a geometria a geográfiához. Előfeltétele annak, hogy a hegyek, vizek városok helyét földünkön leírjam a helyek egymáshoz való viszonyának lényegbeli ismerete egy ideális térben. Ahogy ezt a teret tisztán belátható axiomatikus viszonylatok határozzák meg, úgy azt a teret is, melyben minden létező mivolta áll. S úgy ahogy a geometria minden lehetséges földrajzi konstelláció szerkezetét eleve elmondja, ahogy a tapasztalás csak az előrevetített sémát tölti ki, úgy minden tapasztalatunk a létezőket illetőleg csak a formális ontológia sémáit tölti ki, e sémák határait nem lépheti túl. Ahogy a geometria, «megelőzi» a geografiát, úgy előzi meg az ontológia a világban való tájékozódást. S úgy ahogy a geometria a maga szigorú összefüggésében és következetességében minden személyes önkénytől és benyomástól független absolut tudomány, ugyanazon értelemben, csak sokkal alapvetőbben szigorú tudomány a filozófia.