Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · Fordítások

Gyergyai Albert: KÉT BORDEAUX-REGÉNY

Az egyiket, a «Behavazott Lábnyomokat» (La Neige sur les Pas) a Szent István-Társulat adta ki, Ernuszt Gézáné fordításában; a másikat, La Peur de Vivre-et («Akik az élettől félnek») maga a Franklin-Társulat, díszes formában, Schöpflin átültetésében, a Külföldi Regényírók válogatott társaságában. Az elsővel kapcsolatban egy kitünő egyetemi tanár már-már himnuszt zeng Henry Bordeaux-ról, kinevezi, kissé önkényesen, «a francia lélekrajzi regény mesterének» s nem tud elég szót találni egyrészt a regény magasztalására, másrészt a magyar kiadók család- és nemzet-ellenes voltának megbélyegzésére, mivel a «Behavazott Lábnyomokat», a családi tűzhelynek ezt a költői apológiáját, 18 évi késéssel hozták csak nálunk forgalomba. Bármily rokonszenves is minden őszinte műélvezet szabad-e tiltakozni, ha még oly gyöngén, egy túlzott vád s egy még túlzóbb dícséret ellen? Henry Bordeaux jónevű regényíró, a francia Akadémia tagja, a Rewe des Deux Mondes-nak egyik legrégibb munkatársa, akinek jól felépített és érdekes műveivel s ezekben egy-egy jól felhasznált társadalmi vagy érzelmi probléma fejtegetésével, nem egyszer határozott sikere is volt: legtöbb könyvét a kiadók *)-gal hozzák forgalomba, ami másképp azt jelenti, hogy mindenki olvashatja őket s hogy írójuk, mint nálunk mondják, minden család asztalánál helyet foglalhat. Az ily regények szerzőjének tisztesség jár és megbecsülés; viszont nem jár-e vele együtt bizonyos kénytelen megalkuvás? Nem kell-e alkalmazkodni végképp a kiadó és a közönség «ideáljaihoz» és nem kell-e lemondani minden bátrabb hangról vagy lendületről? Bizonyos, hogy Henry Bordeaux típusa a középszerű akadémikusnak, akivel szemben Bourget vagy akár Emile Baumann - hogy csak a katolikusoknál maradjunk - vakmerő és sose hallott újítóknak látszanak, s akinek remek torzképe a «Vatikán Pincéinek» Jules de Baragliouljában, Gide ez egyik legfurább marionettejében található. Semmi sem érthetőbb, sőt helyénvalóbb, mint ha a Szent István-Társulat, megfelelő magyar művek híján, egy vagy több Bordeaux-regényt is lefordíttat: Bordeaux még mindig többet ér langyos német pályatársainál s egy kis csínre és ízlésre a mi «fehér» íróinknak is adhat példát. Viszont annál rejtélyesebb, hogyan került, a Külföldi Regényírók között, egyfelől a klasszikus Balzac, másfelől a bár egyenetlen, de legalább ízig-vérig mai Jaloux mellé. Ha már panaszkodnunk kell, nem nagyobb ok-e a panaszra, hogy Proust, Gide vagy Giraudoux korszakában mi még ma is csak Balzacnál tartunk s legelőkelőbb kiadóink, bizonnyal Pierre Benoit ellensúlyozására, - varietas delectat - Bordeaux-val javítják a közízlést?