Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám

KOSZTOLÁNYI DEZSŐ: VENDÉG

Egyszerre a szobában termett.

Nem lehetett látni, hogy kicsoda-micsoda. Azt se lehetett látni, hogy alacsony-e vagy magas.

A szobában meglehetős sötét volt.

Leült a karosszékbe, szemben velem. Rám kacsintott, szemtelenül. Hirtelen ezt kérdezte:

- Mondd, szeretnéd újra kezdeni az életet?

- Nem értem.

- Azt kérdeztem - hangsúlyozott minden szót - szeretnél-e valamely formában ismét világra jönni?

- Ó - dadogtam zavartan, csodálkozva, kitérően - az attól függ.

Hogy került ez ide? Ki engedte be? Miért tegez?

Erre gondoltam.

De ő nem hagyott szóhoz jutni.

- Tehát tárgyaljunk - szólt tolakodó bizalmassággal. - Állapodjunk meg, hogy újra születsz és boldog leszel, nagyon boldog.

- Én sohase panaszkodtam. Nem voltam boldogtalan. Boldog is voltam. Már amennyire egy ember az lehet.

- Szóval hatalom kellene?

- Nem.

- Pénz, sok-sok pénz?

- Nem vágyakoztam többre, mint amennyim volt.

- Á, elégedett vagy?

- Ahogy vesszük.

- Úgy látom, te senkivel se cserélnél.

- Melyik ember cserélne a másikkal? Szamárság. Ezt csak úgy mondogatják. De ha komolyan rákerülne a sor és igazán ki kellene bújniok a bőrükből, nem tennék meg. Még a púpos, vén koldus se. Az se cserélne senkivel. Még az ifjú, délceg királlyal se.

- Mivel magyarázod ezt?

- Azzal, hogy akkor ők nem volnának ők. Már pedig az emberek mindent csak maguknak óhajtanak. Ha más ember életét élném abban az új életben, akkor nem én élnék. Ennélfogva ez a kérdés tárgytalan.

Buta fráter lehetett, hogy ilyen kérdésekkel ostromolt. Általában kotnyeles, pimasz alak volt. Undorodtam tőle.

Fölényesen folytatta:

- Mást indítványozok: hajlandó volnál újra kezdeni a saját életedet?

- Egészen elölről?

- Egészen előlről.

- Megint iskolába járni?

- Igen.

- Megint lesni a szeretőmet a domb oldalán?

- Igen, igen.

- Megint kihuzatni ezt a zápfogamat és aranyfogat tétetni helyébe?

- Igen, igen, igen.

- Hogy megint ide jussak, ahol most vagyok?

- Pont így gondoltam magam is.

- Furcsa - mormogtam és eltünődtem.

- Hány éves vagy most?

- Negyvennégy.

- Vedd figyelembe, hogyha ajánlatom elfogadod, kerek negyvennégy évet nyersz, tekintve, hogy szerződésünk megkötése után is abban az időben halsz meg, amikor különben meghalnál.

- Értem.

- Fehérlapot hoztam. Csak ki kell töltened. Itt a fölhatalmazásom. Akarod látni, hogy ki írta alá? Ámulni fogsz.

- Köszönöm. Nem érdekel.

- Na - faggatott, miután elnémultam. - Miért nem válaszolsz?

- Ezen gondolkoznom kell.

- Öt percet adok rá.

Mindketten hallgattunk. Valami kattant, valami villant. Felém tartotta cigarettatárcáját, megkinált. Én, mint aki egyszer már pórul járt, nem fogadtam el tőle semmit. Ő rágyujtott. Arany öngyujtója, volt.

- Döntöttem - mondottam, alig pár másodperc multán.

- És hogy szól a döntésed?

- Úgy, hogy nem.

- Tessék?

- Nem, nem.

- Érdekes. Mi bírt erre az elhatározásra?

- Fogalmam sincs. Itt belül, a lelkem mélyén egy hang azt súgja, hogy nem, nem, nem.

- Tudod, hogy az, amit elkövetsz, őrültség?

- Lehet.

- Tudod, hogy ily könnyelműen visszadobni negyvennégy évet, melyhez most ingyen juthatsz, ajándékképpen, bűn?

- Lehet.

- Talán unnád másodszor az ügyet?

- Soha életemben nem unatkoztam.

- Vagy öngyilkos akarsz lenni?

- Eszem ágában sincs.

- Hát akkor mi ennek az értelme?

- Mi annak az értelme, hogy ajánlatodat elfogadjam?

- Az a sok-sok öröm és gyönyörűség, mely még várhatna rád. Tavasszal a föld párázik, cseresznye érik, záporpatakok rohannak...

- Hagyjuk ezt. A költészethez én jobban értek. Hagyjuk.

- Nem volt jó az élet? Nem volt érdekes? Nem volt szép?

- Jó is volt. Érdekes is volt. Szép is volt. De...

- De?

- De elég volt.

- Elfáradtál.

- Tomboló erő lüktet bennem. Ellenben már túl vagyok életem nagyobbik felén. Egyszerűen lemorzsoltam. Ez pedig eredmény. Közelebb érkeztem a célhoz.

- Mi a cél?

- A megsemmisülés.

- Azt hiszed?

- Nem hiszem, hanem minden elmúló napommal jobban és jobban tudom.

- Eszerint a halál a föladatod?

- Nem a halál - arról nem tudom, hogy micsoda és így nem is törődtem vele -, hanem a meghalás. Ez már rám tartozik. Ezt el kell egyszer intéznem. Ez minden ember egyetlen, komoly föladata. Ez az a nagy-nagy vizsga, melyet föltétlenül le kell tennünk. Hát én örülök, hogy már felsőbb osztályba léptem, hogy öregebb vagyok s nem csábít az a gondolat, hogy alsóbb osztályba kergessenek. Bámulom azokat a csodálatos tanulókat, akik már kiállták ezt a vizsgát.

- Nem félsz tőle?

- A halottak nagyon jó helyen lehetnek. Legalább is évezredek óta még egyetlenegy se kéredzkedett vissza. Kibírják ők ezt sokáig, nagyon sokáig. Ja igaz, mért nem támasztod föl a halottakat?

- Ne viccelj.

- Majd én megmondom, hogy miért nem támasztod föl a halottakat. Azért, mert ők nem is akarnak föltámadni. Költögeted te mind-mind, de ők csak rázzák a fejüket, szomorúan. Azt felelik neked, amit most én, hogy nem kell, nem kell.

Lábait keresztbe tette. Új cigarettára gyujtott. Könnyedén jegyezte meg:

- Igen, a nirvána. Ismerem ezt az elméletet. Te buddhista vagy?

- Nem.

- Szabad kérdeznem, mi a vallásod?

- Az, amit az anyakönyvi kivonatomba beírtak.

- Csak azért érdeklődöm, mert végre tudni szeretném, hogy voltaképpen miben is hiszel te?

- Ez abból, amit eddig közöltem, bizonyára kiderül.

- Helyes. Tévedsz azonban, mikor ennyire megveted azt, ami körötted van. Én se dicsekszem vele. Elismerem, hogy nem egészen tökéletes. Szerényebbnek kellene lenned. Nem szabad lehetetlent kivánni.

- Én nem is kivántam lehetetlent.

- Hát mit kivántál?

- Semmit - kiáltottam torkom szakadtából. - Vagy én hivtalak ide téged? Ki hívott ide, most vagy bármikor is? Mindig magad jöttél. Mindig magad toltad ide a pofádat.

- Bocsáss meg, - hebegett.

- Mi bajom volt nekem Napoleon korában? - ordítottam magamon kívül. - Mi a fene bajom volt nekem Nagy Sándor korában és XIV. Lajos korában és a Fáraók és V. Károly és II. Lipót korában? Semmi bajom se volt, semmim se hiányzott. 2000-ben ismét nem fog nekem hiányozni semmi és 3000-ben se és 5000-ben se és aztán soha többé nem fog hiányozni nekem semmi, semmi. Csak most - üvöltöttem - csak itten. Eredj innen, takarodj. Takarodj.

- Csöndesebben - figyelmeztetett hidegen és fölállt, mint egy kirúgott ügynök, aki ócska portékáját nem bírta elsózni. - Azért ne haragudj.

- Nem haragszom - lihegtem.

Amint előttem állt, egy pillanatra láttam az arcát. Krétafehér arca volt. Láttam a szemét is. Nagy, mozdulatlan szeme volt.

- Hát - búcsúzkodott - béküljünk ki. Nem sikerült az üzlet - tette hozzá utolsó kísérletül s rám villantotta gúnyos, fürkész mosolyát, hátha közben meggondoltam a dolgot. - Nem sikerült. Sebaj. Hiába jöttem.

- Úgy látszik - feleltem.

Akkor kiment, gyorsan.

Utána se tekintettem.