Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 6. szám

SZITNYAI ZOLTÁN: ZAY ISTI KÉT BÁLJA

A barok torony óralapján délfelé álltak a mutatók, amikor könnyű kis cséza gördült le a vashídon, a pályaudvar síntengere fölött, a városház előtti térségre.

A két lipicai jókedvűen csapkodta patáit a dobogó aszfaltra. Gömbölyű faruk nedvesen csillogott s vékony párafelhők bujkáltak szőrözetük ezüstös erdejében. A kocsi hátsó ülésén két bőrkabátos hölgy hányódott a rugók fölött. Arcukat pirosra marta a szél s apró, kék pontokat festett egyenesvonalú, keskeny orruk tövébe. Nem nézdegéltek se jobbra, se balra, a járdák felé, ahol hosszan bámészkodtak utánuk a férfiak és irigykedő asszonypillantások követték őket.

A kocsis bosszús káromkodást szívott vissza, amint egy gépkocsi száguldott el mellettük s a hajszolt lovak megtorpantak, aztán nekiiramodtak ismét a síkos útnak. Zihálva álltak meg az Aranyfácán előtt.

A szálloda kapuján kitódult a személyzet s a kövér portás régi ismerősök mosolygó ábrázatával intézkedett a poggyászok felől.

A két lány összesúgott és hangosan felnevetett. Jóízűen ringatták karcsú törzsüket az amazoni kabátokban s a karjukat lengették nevetve, kiáltozva:

- Hó!... ó!... halló!... alló!... Istii... Isti-i!

Ugyanis Zay Isti lépegetett a Széchemyi-út irányába. Már messziről látta a csézát, meg a Váry-kisasszonyok bőrbekecseit, de azért csak lépegetett, mert ugyanakkor az út ellenkező végében feltünt Szabó Piroska is. Még nem határozott, szemét lesütötte, mintha mitse hallana és mitse látna s egyetlen gondja száraz lábbal jutni tovább a tócsás aszfalton.

Már harmadszor hullott utána a kiáltás:

- Isti!... no de Isti!

Szabó Piroska belibbent egy kapun. Piros szoknyájának csücskét még pillanatra feldobta a szél, mint a hamvadó tűz lángját. Aztán elnyelte a kaputorok.

Akkor Isti megállt és csodálkozó, derült arccal nézett a hölgyek felé.

- Áh! no lám, - s a kalapja széles ívben repült le a fejéről. - kezüket csókolom. Már vártam magukat.

Hanna és Mályva levergődött a cséza magas hágcsóján és megállt a szálloda kaputetőzete alatt.

A szembenlévő kávéház üvegablakán férfiarcok tapadtak meg, kissé gyűrötten és borostásan a huszárblúzok fölött. Tenyerek integettek és szélesre tátott szájak kiáltoztak a lányok felé. Azok a vállukat vonogatták és mosolyogva rázták a fejűket, hogy nem értik. Azután kilódult a kávéház reccsenő ajtaja, kardok csörrentek a kopott küszöbön s egy knickebokeres férfi, hóna alá vágott vékony pálcával, duhajul félrecsapott tollas kalappal s vállára dobott lebegő kabáttal törtetett a huszárok után.

Udvar verődött a lányok körül. A sarkantyúpengés és bokacsattogás gyűrűjében nevetgélve nyujtogatták kezüket az urak felé.

- Már Menci tant is bevitorlázott, - jelentette Finci főhadnagy, aki hosszú fekete bajuszt viselt és sapkájának sötétedő aranyrózsája körül többnapos por fehérlett. - És képzelje, vadonatúj Minervával... Maga Pálma sofírozott.

Aztán az elkanyarodó kocsi után intett:

- No hallja, Hanna, és maguk még mindig ezen a diluviális járművön?

Hanna a kocsi után nézett szótlanul. Mályva azonban felhúzta az orrát.

- Fiam, aztán maga se huszár, ha ilyeneket beszél... Ugy-e, Hanna, trénnek való?... Katonai fuvaros.

Hanna némán elmosolyodott. A többiek felnevettek.

- Ez jó: katonai fuvaros. Finci, katonai fuvaros,

A főhadnagy duhajul félrelökte poros sapkáját.

- Jókedvem van, barátom, pukkadjon meg családom...

A sarkanyúk megpendültek, amint talpával kiverte az ének ütemét.

- Ez meg mi? Miféle zöldség?

A huszár közelebb tolta arcát, melyen sötéten ütött át a virrasztásban kinőtt szakáll s kormos verejték csillogott a homlokán.

- Dal, édes Mályva... dalocska.

Hanna elfordult és egyetértő gúnyos mosolyt váltott Istivel, aki egészen háttérbe szorult.

Mályva tovább kötődött:

- No Finci, maga is szépen néz ki... Hiszen már egész elkészült.

- Azt hát nem. Csak egy kis előtréning a megyebálra. Az kell. Úgy-e, Isti?

S leereszkedően odaveregetett Zay Isti vállára. Az elhúzódott s kissé megrándult az arca.

Az utca másik oldalán Vudi ügyvéd úr lengette feléjük kalapját:

- Pálinkás jóreggelt! - kiáltott át kordiális mosollyal.

Aztán peckesen lépegetett tovább. Szaporán jártatta tömzsi testét a kurta lábakon s fürgén tekintgetett széjjel, hogy látták-e, hallották-e, amint ilyen pajtáskodva köszön oda ennek a megyebeli, huszártisztes társaságnak?

- Ki ez a tökmag? - kérdezte Mályva s utánacsattant hangos nevetése.

- Ez? - vonogatta vállát Rudi, a másik huszár, akinek szelíd kék szeme egészen átvéresedett. - Valami bürger.

- Egyszer az asztalunkhoz kéredzkedett. Azt mondja, énekeljünk. Aztán vonítani kezdett, szavamra, vonítani, mint kutya a holdra. Valami bürger.

Vudi úr pedig szánalmas büszkeséggel vonult tovább. Zay Isti szinte megsajnálta. Mégse lehet így beszélni egy úriemberről.

- Ügyvéd - mondta kissé leckéztetően.

- Ha, ügyvéd... Persze, neked ismerned kell az idevalósiakat.

- Miért nekem? - és Isti belepirult. - Neked legalább is annyira. Én csak egy éve vagyok itt.

A főhadnagy már nem is figyelt oda.

A hölgyek a kapu felé indultak. Búcsúkézfogásokat osztogattak. Az urak pedig majd várjanak itten. Illetve ez mégse lesz jó. Kissé sokáig elvárhatnának. Előbb megfürdenek, átöltöznek, mert így mégse mehetnek az utcára. Azt elhiszik Fincinek, hogy mennél kevesebb toalett, az volna neki a legtöbb, de ehhez most nagyon hideg van. Majd a nyáron, kedves Finci. Csak ezért és semmi másért. Igazán. És most menjenek szépen a Szent Király-ba, majd utánuk jönnek ők is. Az uraknak különben is csak folytatniok kell, kivéve persze Istit, mert ő az egyetlen nett fiú maguk között. Mindig szoanyirt és nem ilyen zsíros, feketeképű vadember. Juj! rossz ránézni egy ilyen csunya huszárra. Igaz is, Isti, a Hanna mondani akar valamit magának. Csak Istinek. Úgy-e, Hanna? De igazán, Isti, valami fontosat akarok mondani. Nem most, majd ha lejövünk. És most menjenek. Viszontlátásra. Pálmát is hozzuk és a Menci tantot is. Igenis, hogy a Menci tantot is. Semmi ellentmondás. Adieu, urak.

A két bőrkabát csillogva merült el a foajé műmárvány üregében.

Az urak magukra maradtak. Finci beleásított a párás levegőbe s végigtapogatta borostás állát. A knickebokeres, akit csak Lalinak hívtak, kabátjának lebegő szélét pattogtatta sétapálcájával. A kékszemű Rudi kardjára dőlt és a sétáló hölgyeket nézegette. Néha cuppantott s azt mondta édeskés hangon:

- Cukor, cukor.

Ilyenkor a siető bokák izgatott lépést váltottak s a rövid szoknyák kötekedő feleseléssel táncoltak a csípő alatt.

Zay Isti szótlanul köszönt valamerre s hűvös előkelőséggel vett át egy-egy köszöntést.

- Gyerünk - vezényelt Finci és hirtelen megindult a Szent Király felé.

A többiek utánaigazodtak. Isti a sor szélén vonszolódott. Vonakodva állt meg, amikor a vendéglő elé értek.

- Hát te? - kérdezte Finci már az ajtóból.

Rudi főhadnagy s a knickebokeres Lali merev mosollyal búcsúzáshoz igazodtak.

- Nekem még dolgom van - mondta Isti.

De mintha még egy pillanatnyi szünetet tartott volna. Az urak elfordultak, sőt Lali kurta és siettető mozdulatot tett az ajtó felé.

- Uraim - mondta Isti hűvösen.

Aztán mégegyszer odabiccentett s előkelő lassúsággal ment tovább a Széchenyi-úton.

A többiek eltüntek a kocsma üvegajtaja mögött.

- Ismeritek? - kérdezte Lali és hangosan beleásított a tenyerébe.

- Azt?

- Valami Zay Isti. Hannáéktól ismerem.

A knickebokeres eltünődött:

- Zay...I-vel?

- Ipszilonnal.

- Úgy.

- Valami pénzügyi titkár.

- Pénzügyi és Zay? - s a knickebokeres rosszalóan rázta a fejét. - Különben manapság... Minden lehetséges.

És ebben megnyugodtak. Mind a hárman elbámészkodtak álmatlanul, mintha üveges szemeik mögül elszállt volna a lélek. Aztán a pincér elébük tette a söröskorsókat, a karok merev mozdulattal elnyúltak az asztal fölött s a fehéren gyöngyöző hab lepergett az üvegek szélén.

Zay Isti mind szaporábban ment a Széchenyi-úton. A megsűrűsödött utca gyalogjáróiról az úttestre verődtek az emberek. Néha egy-egy autó hasított sűrűjükbe s pillanatokig kígyózó sávok szakadtak utánuk. Fogatok jöttek, toporzékoló lovakkal, kocsis-hahókkal, prémes libériával s szélbe lengő szalagokkal a kocsis kalapja alatt.

Zay Isti megállt az utcasarkon. Kissé megtámaszkodott a lámpaoszlopnak a járda szélén s ágaskodva nyujtózott a járókelők feje fölé. Olyan volt az utca, női kalapok sokszínű tömegével, mintha egy virágos mező indult volna meg. Az égen felszakadt a felhős boltozat s hideg téli napsugárzás villódzott a házak között.

A Schlosser A. József női divatüzlet ajtaján kilibbent az előbbi piros szoknya, rövid, barna prémkabát alatt.

- Isti.

Zay Isti hirtelen megfordult.

- Már félórája várok itten - mondta érzékenykedve.

Piroska elmosolyodott és kissé feljebb húzta a szemöldökét. Mintha erre nagyon tudna válaszolni valamit. Aztán az ajtóra nézett, amelyen két asszony lépett ki utána.

- Úgy-e, ismeritek? - kérdezte Istire mutatva. - Doktor Zay István.

A hölgyek bólintottak.

- No igen, hogyne - mondta a patikusné és sietve nyujtott kezet.

Háryné vonakodva nézett Istire, mintha valami elintézetlen dolog lenne közöttük. Isti szinte zavarba jött ettől a nézéstől. Könnyen lehet, hogy többször találkoztak az utcán és nem üdvözölte. Az idegenből jött ember olyan sok ismeretséget köt hirtelen, hogy nem tudja emlékezetében tartani. Ezen tünődött. És közben a két hölgy ruháját vizsgálgatta. A patikusnénak egész rendes prémbundája volt, de a járásán, meg vastag bokáin mégis lerítt valami nagyon szerény polgáriasság, amit semmiféle ruhával se lehet elrejteni. Különben ez volt a szívélyesebb. Piroska édesapja menyecskének nevezgette, szépasszonynak, legszeb asszonynak, amire a patikusné épp olyan mosollyal felelgetett, mint aminővel húsz évvel ezelőtt is felelhetett. Hárynénak csontos, haragos arca volt. Barna kabátja, némi szürkés prémmel a nyakán, szorosan a testéhez tapadt, mely karcsú volt és nyulánk, ingerlő és ingerkedő e szegényes ruha alatt is. Az ura postatiszt, de valamikor a tüzéreknél szolgált állítólag s a kaució miatt hagyta ott a katonaságot.

Piroska kissé előttük ment, jókedvű mosollyal az arcán.

A hátuk mögött egy kocsis «hózott» s a járókelők siteve ugrottak félre a dobogó paták elől.

- A Komoróczy Sára - mondta a patikusné a kocsiban ülő hölgy után nézve.

Háryné lesütötte a szemét s vértelen ajkait szorosan összehúzta.

- És láttátok - sopánkodott a patikusné, valami áhitattal a hangjában - a Zorkayék Minerváját? Egész új kocsi. Zorkay Pálma maga vezetett.

Hárynénak megrándult az ajka:

- Nyakig ülnek az adósságban.

- Én nem értem, - s a patikusné hangja most már suttogóvá vált - mégis miből telik akkor? Kérlek, hallottam a városi kertésztől, hogy a megyeházára egész pálmaerdőt hozattak, a kaputól a teremig csupa pálma és ötszáz üveg pezsgő, meg Pestről két szakács és még a cigány is onnan jön.

- Talán a vármegye pénzén - mondta Háryné, aztán gúnyos és éles tekintetét váratlanul Istire emelte. - Magát nem hívták meg?

Isti csodálkozva nézett rá.

Az asszony ajka kissé lebiggyedt sajnálkozón. Gonosz, bántaniakaró pillantással fürkészte végig Istit, aztán sötét szemüregéből a szemébe sujtott, mint hideg fénnyel villanó penge, komor palást redői közül, váratlanul.

- Meghívtak - felelte Isti halkan.

Piroska is megfordult.

- Őt ne hívták volna meg?

Háryné elkomorodott. Szemét lesütötte pár lépésig. Aztán ismét az előbbi mosoly bukkant fel az arcán.

- Úgy látszik, ügyes fiú.

- Itt is, meg ott is? - mondta a patikusné, aki hirtelen úgy ment, mintha megsértették volna.

- Parancsol?

A patikusné fülig pirosodott és lágy tokája megremegett.

- Azért nem kell ott visszamondani, amit itt hallott.

Majd utánatette élesen:

- Tulajdonképpen, Piroska, veszélyes is ez előtt a férfi előtt őszintén beszélni.

- Veszélyes? Isti nem az az ember - védte Piroska.

A gyógyszertár elé értek. A patikusné megállt, hogy őt már az ura várja.

- Jó mulatást a megyebálra - mondta Istinek gúnyosan.

Amióta szétfutottak a megyebálbizottság aranyszegélyű, fehér meghívói, olyan volt a város, mint egy rajzó kaptár. A meghívók is Pesten készültek, jeléül annak, hogy az egész ügy nem tartozik a városbeliekre. Ez nem helybeli dínom-dánom, holmi nőegyleti bál, ahová mindenféle népség hivatalos, hanem a megyei urak mulatozása, meg a más megyékből való atyafiaké. A városból alig is kapott meghívót valaki. Még a polgármester se, pedig az hivatalból méltóságos és illene tudni, hogy az első ember a városban. A városházáról csak az árvaszéki elnök, mert az ő felesége Szilassy-lány, akinek királyi kamarás volt az öregapja. Azóta még a polgármesternének is alig köszön. Másoknak csak biccent, hogy jónapot, jóestét. Már nem is pá és világért se szervusz. Ő, meg a Havasné és a kis Ferenczy Juci, az a beképzelt fitos, egymásba kapaszkodnak hárman és úgy mennek a korzón, hangosan és nevetgélve, mintha más nem is volna az utcákon. A Havas még csak nem is nemesember, hanem mert nyugalmazott huszárkapitány, ezért hívták meg. Az az arrogáns Juci pedig fog még másként is beszélni, ha már nem él az apja, mert ha így költekeznek tovább, egy lyukas garasuk se marad. S most ezek hárman minden délben egymásba kapaszkodva tüntetnek a korzón. És senki mással. Még Szabados ügyvédékkel se, pedig egész nyáron együtt csónakáztak. Férfiak, asszonyok. A parti halászok eleget tudnának beszélni erről. Azt is rebesgetik, hogy Szabados és az árvaszéki elnökné... S hogy azt a bundát, amit tavaly kapott az asszony, azt is a Szabados... De amióta szétfutottak a megyebáli meghívók, alig ismerik egymást. Talán úgy gondolkodnak, hogy még elég idő van addig. Addig ráérnek kibékülni.

Forrt, sistergett, szinte robbant a völgybe szorított kisváros, mint egy lezárt, dohogó katlan.

Zay Isti és a két hölgy tovább mentek a korzón.

Isti zavartan sütötte le a szemét. Megyebeli kisasszonyok jöttek szembe, akik szintén a bálba özönlöttek s akikkel a Váry-kisasszonyok kastélyában találkozott. Elfogultan köszönt, pírral az arcán s kissé el is távolodott, mintha nem is Piroskáékkal menne, hanem csak úgy véletlenül mellettük. A hölgyek némán köszöntek vissza, szinte idegenül, mintha csodálkoznának valamin. Talán össze is súgtak rosszalóan, hogy miféle hölgyeket kísérget a Zay Isti? És gúnyosan csörrentek meg a kardok is. Így mentek tovább, huszártisztekkel, idegen, monoklis urakkal s a hosszú sor végén, lógósan, egy-két bakatiszt is. Azok mintha csak véletlenül kerültek volna oda. Arcukon zavart és fanyar mosoly, a társalgásból csak szófoszlányok jutottak hozzájuk, de annál hűvösebb, leereszkedőbb kisztihanddal köszöntgettek ismerős városi hölgyeiknek, mintha el akarták volna nagyolni, le akarták volna tagadni ezeket az ismeretségeket. Ebben az előkelő megyei társaságban. Nevettek, ha a többiek nevettek és hallgattak, ha a többiek hallgattak. Csak éppen nem beszéltek. Olyanok voltak, mint a kórus a szólóénekesek körül.

Isti fellélegzett, amikor Piroskáék kapujához értek. Háryné búcsúzni kezdett. Aztán Istire nézett s visszahúzta a kezét:

- Különben egy percre én is. Csak amíg felmelegszem.

Piroskáék a sétatér mellett laktak, közel a társulati palotához, ahol Piroska édesapja, Szabó Kálmán, főmérnök volt. Alacsony, sárga ház, nagy kapuval, kis kerttel, üveges verandával, odabent csupa hasznos bútorral, sok asztallal, székkel, ággyal, kivéve a szalónt, ahol viszont olyan bútorak voltak, mint egy cifra ákombákom, az ember szinte félt rájuk ülni s ha már bennük volt, szeretett volna felkelni, mert meglazult rugók szorították, vagy a támlán nagy zajjal eldőlt egy faragott dísz, amit pedig épp tegnap ragasztottak újból oda, de alighanem rossz volt megint az az enyv, hanem majd szindetikonnal, fogják most megpróbálni.

Szabóné a nyitott konyhaajtón kiáltott ki, hogy csak tessék, tessék beljebb, majd ő is jön mindjárt. Az apa még nem volt idehaza, de minden pillanatban jöhet már.

- Irénkém, amíg lerakodom, - mondotta Piroska - légy addig háziasszony.

Háryné elhelyezkedett. Mintha vigyázott volna, hogy minél feszesebben símuljon ki testén a kabát. Tekintete egyideig a szőnyegen söpörgetett, aztán felszállott lassan és elkomolyodva nyugodott meg Isti szemén.

- Miért nem mutatkozott be az előbb? - kérdezte váratlanul.

- Én?... hiszen én már ismertem...

Az asszony feljebb kapta a fejét.

- És honnan? Mondja meg, honnan?

Aztán gúnyos várakozással figyelt.

- Itt... egyszer itt, Piroskáéknál.

Az asszony a fejét rázta:

- Nem, nem.

- Nem is, nem is - hadarta már Isti zavartan. - Egyszer a Katolikus Körben. Úgy-e?

Háryné nevetni kezdett. Először csak torkának öbléből, parányi, halk nevetéssel, mely egyre zajosabban tódult fel százhangúvá váltan a száj barlangjába és élesen zuhogott ki onnan, mint ezer, suhogó vessző.

- És min mulattok olyan nagyon? - kérdezte a belépő Piroska.

Az asszony még mindig nevetett.

- Óriási! Így még nem jártam. Így még nem!

Nyitott tenyerét kebléhez szorította, mintha ezzel csillapítaná leírhatatlan jókedvét.

Isti az ajkába harapott. Mit akar ez az asszony? Bosszantotta és sértette is ostoba nevetése.

Piroska is elkomolyodott. Vékony szemöldökét feljebb húzta, de nem kérdezősködött tovább.

- Finom ember ez a te lovagod - mondta Háryné már elcsendesülve. - Finom ember, mondhatom.

- Nna, - és Piroska egy tréfás mozdulatot ejtett a levegőbe.

Aztán megjött a háziúr is. Kalappal és kabáttal, amit apránkint rakosgatott le, beszéd közben. Az asszonynak azt mondta, hogy ez már igen, ilyen hűvös időben elkel egy kis napsütés.

- Napsütés? No hallja, a Piroska csak elég napsütés a házban?

- Nem mondom, nem mondom - és gyönyörködve nézett a lányára. Aztán Istihez fordult:

- No, Isti öcsém, mulatunk ma este? És asszonyom, remélem, maga is?

- A megyebálon?

- Az is van? - nevetett fel az öregúr. - Mi már csak a katolikus körbe megyünk. Nekünk az is jó lesz. Ugy-e, Isti?

- Ő? - kérdezte az asszony, hosszan elnyujtva az ő-t. Ő a megyebálra hivatalos.

- Még nem is tudom - szólt közbe Isti zavartam.

- Persze, az ilyen fiatal urak igen kapósak.

- Nehéz a választás - gúnyolódott az asszony.

Piroska Istire nézett. Nagy, barna szeme meleg csillogással nyílt ki, de tiszta homlokán rejtett aggodalom felhője suhant át. Isti megköszörülte a torkát. De nem talált alkalmas szavakat. Lesütötte a szemét és tovább hallgatott. Akkor Piroska is elfordította a fejét, majd hirtelen felugrott a helyéről.

- Jaj, egy moly! - s két tenyere összecsattant.

S a kis, fehértestű rovar tovább röppent s elmerült a szoba árnyékos részében.

- Mondja, Zay, van magánál egy olyan meghívó?

Isti előkotorta a tárcájából. Egy összehajtogatott sárgás papír is utánahullott, előbb a fotelre, aztán a szőnyegre, széleslevelű napraforgó sárga ábrája fölé, amint Isti a meghívót nyujtotta merev karral s az asszony szemébe nézett hosszan, hogyhát honnan ismeri is?

- Hát ez az, - mondta Háryné mosolyogva s míg a meghívót nézte, egy pillantást vetett a lehullott papírra is, lábát lassan és óvatosan kijjebb tolta s hirtelen mozdulattal a papiros fölé tette a talpát. - Úgy-e, jól láttam, maga álldogált az előbb a Váry-lányokkal az Aranyfácán előtt?

Isti szórakozottan tette vissza tárcájába a meghívót.

- Igen, - mondta hanyagul és kedvetlenül - épp akkor futottak be az Aranyfácán elé, amikor arra mentem.

- Szép lányok - tünődött Szabó Kálmán az ablak felé.

- És gazdagok - mondta az asszony.

Isti hirtelen felállt.

- Bocsánat...

- Isten vele - búcsúzott az asszony hűvösen.

Piroska a verandáig kísérte.

- Hát Isti - kérdezte bátortalanul, vonakodással - mégis a megyebálra megy?

Isti elfordította a fejét.

- Mondja...

- Nem, nem.

- Igazán?

- Nem is akartam. Minek?

- Akkor, Isti - és Piroska nagyon melegen a szemébe nézett - tartson velünk a Katolikus Körbe. Nagyon szeretném.

- Természetesen, hisz ez magától értetődik.

A Széchenyi-úton már megritkultak a gyalogjárók. Mire Isti a Szent Királyhoz ért, épp akkor törtettek ki onnan a Váry-kisasszonyok, a huszárok, a knickebokeres Lali, Menci tant Pálmával és egy csomó úrral, akiket Isti nem is ismert. Egyszerre tele lett velük a keskeny utca.

- Hát maga? - nevetett rá Mályva. - Hanna! Hanna! Itt az Istid.

- Szóbaálljak vele? - kérdezte Hanna tréfásam és kissé neheztelően is.

Aztán Istibe karolt s egy parancsoló mozdulattal csöndet intett hátra, a tréfás megbotránkozással felhördülő férfiaknak és sietve ment Istivel az Aranyfácán felé.

- Csak azt akarom mondani, hogy a bálon ott lesz Egon bácsi is. Tudja, a gyámunk. Legyen hozzá kedves, dícsérje a versenyistállóját, az nem baj, ha maga nem is ért a lovakhoz, csak dícsérje. Az öreg nagyon hiú s főként a lovaira büszke. Szeretném, ha megkedvelné magát.

Isti ijedten nézett Hannára. De már nem felelhetett. A társaság a nyomukba ért és Hanna sietve nyujtott kezet a kapuban:

- Az esti viszontlátásra.

Zay Isti egyedül ment a Széchenyi-úton. Szédülten ment s a földnek horgasztotta fejét. Sóhajtozott.

- Mit csináljak mostan? Ó, minő kellemetlen.

*

Mire Piroska visszament a lakásba, Háryné már felemelkedett a fotelből. Kaján és titokzatos mosoly úszott a szája fölött. Aztán az utcán kabátjának ujjából elővette azt az írást, amit Isti hullatott el a szőnyegen, Piroskáék szalónjában. Mégegyszer megnézte és elégedetten mosolygott. A sárgult és helyenként szakadozott papírlap hivatalos rendelkezés volt, melyben a magyar királyi belügyminiszter megengedi, hogy Zajacz István abczagyvaszántói illetőségű magyar honos, családi nevét «Zai»-ra változtassa.

- Szóval Zajacz - bólogatott magában az asszony. - Zay István urat tehát Zajacznak hítták azelőtt.

S amint végigtekintett az elnéptelenedett utcán, Istit pillantotta meg, épp akkor, amint Hannával karonfogva mentek az Aranyfácán felé.

- Úgy? - és gonosz mosolyba húzta a száját.

Egy papírüzletben borítékba tette a miniszteri végzést és Váry Hanna nevét írta a boríték fölé.

- Ezt vigye az Aranyfácánba - mondta a hordárnak izgatottan - és személyesen adja át a nagyságos kisasszony kezébe.

Este lett.

A felhős égen megdermedtek a páracseppek és fehéren ereszkedtek a város fölé. A polgári belváros ablakai sorra kivilágosodtak. A hóhullás sűrűn pihent meg az úttesten s elnyelte a fogatok neszét. A dromedár-testű portás a szálloda világos kapujában állt és onnan kiáltozott a hosszú kocsitábor felé:

- Halló! Toldalagi nagyságos úr kocsisa... Micsinkei Ferkó... Komoróczy méltóságos úr soffőrje is előállhat...

Ostorok pattogtak, ezüstös csengők harangoztak autókürtök búgtak s a szálloda kapuján bundás, csillogó hölgyek suhantak ki szapora léptekkel az ernyők alatt, meg cilinderes urak a kemény ing és lepkenyakkendő fehér villanásával, sarkanyúpengéssel huszártisztek és jókedvű öregek is, rövid bekecsekben, melyek alól tréfásan lógott ki a frakk íves, fekete szárnya.

A megyeház tölgyfakapuját feltárták s két sujtásos hajdu állt meg kivont karddal az oszlopok alatt.

Zay Isti behúzta ernyőjét és besietett a kapun. Egy hópehely cilinderére pattant s mint parányi, fehér csónak lebegett csillogó tükre fölött, A kapuboltozat ívei alatt a várnagy állt, fekete magyarban, aranyrojtos nyakkendővel a sujtások fölött. Ő sietett az érkezők elé. Volt, akinek csak könnyed köszöntést osztott le s már el is nézett a feje fölött, másoknak meghajlást is juttatott s mint eleven útmutató, intett a lépcsőház felé s voltak, akik elé egész a kapubejáratig járult, aztán, mint szertartásmester, meghajtott derékkal vonult előttük a piros szőnyegen, ünnepélyesen nyikorgó csizmával, egész az előcsarnokig, ahol már frakkok lebegtek zsongásban, parfőmszag között s a szolgabírák, aljegyzők megyei ifjúsága, jelvényes rendezőség mosolygott, bókolt a hölgyek felé.

- Kegyes engedelmével szabadna a meghívót látnom? - suttogott a várnagy Isti fülébe.

Isti bosszúsan húzta ki a fehér kartonlapot, mire a várnagy karja felemelkedett, mint egy sorompó.

A szűk Megyeház-utcában megtorlódtak a fogatok. A vendégek sűrű rajokban érkeztek egymásután. Az arcokon ünnepi izgalom, mely megilletődött a pálmák kettős sorfala között, csodálkozásra nyíló szájjal, aztán mégis közömbös és hűvös nyugalmat öltve föl. Könnyed és fölösleges szavakat szórtak egymáshoz, felsietve, annak jeléül, hogy nem csodálkoznak és nem lelkesülnek, mintha nem is éreznék alkalmi és mámorító pompáját a fénynek, a puha szőnyegeknek, a pálmaerdőnek és az eleven szobroknak, hajduruhában a lépcsőfordulóknál, mereven és mozdulatlanul. Mert itt nem szokás csodálkozni, itt magától értetődő, ami van s aki csodálkoznék, arról nyilvánvaló, hogy nem közülük való, véletlenül került ide.

Zay Isti szíve megdobbant, amint felsuhant a lépcsőkön. Kabátját kigombolta s halk mosollyal jóleső pillantást vetett frakkjára, egészen az eszkarpen csilogó orráig. Ime ő, Zay István doktor, egyszerű pénzügyi titkár, itt torlódik a nemes és nemzetes vármegye előkelő, úri népe között. A pénzügyigazgató holnap majd magához hivatja s némi irigységgel, de egyben rejtett tisztelettel és kiváncsisággal is kikérdezi a részletek felől. Mert óvatosan kell bánni az ilyen fiatalemberrel, akinek a legjobb körökben vannak összeköttetései. S ő majd hanyagul felelget, kissé immel-ámmal, mintha nem is tulajdonítana jelentőséget az egésznek. De azért ügyesen mondataiba fűzi a főispán nevét, meg Váry Egon kegyelmesét, akinek a kis Hanna mutatta be. Így fogja mondani, hogy kis Hanna, mert ebből is látható, mennyire benne van ő a megyei társaságban. S mennél feljebb ért a lépcsőkön, az előcsarnokhoz közeledve, amely megtelt már az úrinép diszkrét zajongásával s táguló orral egyre bővebben szítta fel a hölgyek sokféle parfőmillatát, a szíve annál hevesebben lüktetett. Ez fordulópontja életének. Tulajdonképpen a frakkját is erre az alkalomra csináltatta tíz hónapos részletfizetésre. Egy bágyadt gondolat még Piroska arcát juttatta eszébe, amint őt várja türelmetlenül a katolikus körben. Elkomorodott. Aztán elcsitította lelkiismeretének vádoló szavát. Hiszen ő nem is tehetett máskép. Még ha Hanna nem mondja azt, hogy Egon bácsinak akarja bemutatni... De így?... Különben is szabad ember és azt teszi, amit akar.

A ruhatárban hanyag úriassággal hullatta le a kabátját. A tükörben jóleső pillantást vetett magas és karcsú alakjára. Ápolt fehér keze, puha, nőies mozdulattal végigsimította sűrű, hullámos, szőke haját.

- Te is eljöttél? - kérdezte Istitől az egyik szolgabíró, mintha csodálkoznék s emlékezetében kételkedően kutatna valami után.

- A Hannáék kedvéért - felelte Isti, hanyagul. - Nem tudod, itt vannak már?

- Váry Hannát érted? Azok...

Aztán távoli érkezők felé villant a szolgabíró mosolya, s anélkül, hogy befejezte volna megkezdett mondatát, a vállak, selyembe burkolt asszonycsípők között furakodva, magára hagyta Istit.

Az alispáni lakosztály összes termei nyitva álltak. A dúsan kivilágított, tágas szobák zsúfolásig megteltek. A kitárt szárnyas ajtók egymásbanyíló hosszú sorát forró parfőmszag s a társalgás halk moraja ívelte össze. A hölgyek még ruhájuk frisseségében, táncolatlanul kényelmeskedtek a fotöjekben s az urak jólvasalt frakkban, kemény ingekben, mintha páncél feszülne rajtuk, mozdulataik is feszesek, stílusuk előkelő s frissen beretvált arcukról még nem pergett le a puder. A sujtásos hajduk hatalmas tálcákon frissen csapolt söröspoharakat nyujtogattak, meg ezüstdobozból szivart, cigarettát és égő lángot a dohányosok felé. Az asztalon ízes szendvicsek, sokszínű likőrös üvegek, azok számára, akik a sört nem szeretik. Néha felbukott egy-egy kellemes női kacaj és trillázva bukdácsolt az egyetemes zsongás fölött. A frakkok tompa, fekete foltjait huszáratillák bontották meg színesen és idősebb, beszélgető urak gyűrűjében egy-egy kanonok selyemtallárja úgy lebegett, mint valami nagy lila levél.

Az alispán egyik csoporttól a másikig ment és mindenütt elejtett néhány szíves szóba tüzdelt házigazdai mosolyt. Isti kezét is melegen megszorította.

- Örülök, hogy eljöttél. Remélem, jól fogod érezni magad minálunk. Isti elpirult. Miért minálunk? Mintha itt a többiek együvé tartoznának és ők volnának a minálunk. Egy kör, egy család, közös származással és szokásokkal, ahová ő az idegen, véletlenül hullott. No, nem baj, ha már itt van, azért csak érezze jól magát itten. Tudniillik minálunk.

- Bizonyosan - felelte Isti. - Biharban is, a megyebálon...

- Igaz is, - fordult vissza az alispán, aki már tovább készült, - hiszen te erdélyi vagy. Magam is jól ismertem egy Zayt. Zay Ferkó igen, igen kedves komám volt. Együtt önkénteskedtünk az ötösöknél. Talán rokonok is vagytok?

- Alighanem - mondta Isti óvatosan - bár az is lehet, hogy egy másik ág.

- Hogyne, ez lehet, kiterjedt család, régi jó család.

S az alispán már az egyenrangúaknak járó szívélyességgel veregette Isti vállát.

- Hát csak mulass jól édes öcsém és nézz szét a mi lányaink között. Azt hiszem, még Biharban sem vallanánk szégyent velük. Pedig a bihari lányok híresek.

Isti egyedül maradt. Szégyenkezve nézett körül.

- Hannáékat kerested - mondta Isti mellett elsietve az előbbi szolgabíró - nézd csak, ott vannak - és a kis szalon felé mutatott. Hanna és Mályva a kandeláber alatt ültek egy őszhajú öregúr társaságában, aki alighanem az Egon bácsi. Előttük a két huszár, meg a Lali, Finci már símára borotválva, tömör fekete bajusza ápoltan csillogott s az előző éjszakai dúlásnak reggel még verejtékes vésetei már elsímultak az arcán. Daliásan feszengett a dús aranysujtású atillában.

Isti feléjük indult. S ahogy Hannára nézett, az mintha szándékosan elfordította volna a fejét.

Már másodszor hajolt meg a hölgyek előtt. Senkise törődött vele. Az egyik úr visszaejtett egy kurta szervuszt s tovább folytatta zajos előadását. Hanna és Mályva végre némán bólintottak. Egon bácsi feltette és levette monokliját. Az urak gyűrűje összébb szűkült s mintha összebeszéltek volna, Isti kívülrekedt az atillák és frakkok mögött. Egy pillanatig némán várt, aztán sértődött mozdulattal kért utat magának.

- Kérlek, kérlek - és Rudi főhadnagy gúnyos előzékenységgel hátrább sasszézott. - Csak parancsoljál.

Akkor mindnyájan Istire néztek és néma várakozásban elcsendesedtek.

- Hanna, amit délben mondott... - kezdte Isti halkan, aztán elrekedt torkából sípolva jött fel a hang s elszégyenülve elhallgatott.

Az urak gúnyosan összemosolyogtak. Hanna nem felelt. Csak Mályva nézett Isti szemébe kegyetlenül:

- Jóestét Zajacz.

Aztán angyali ártatlansággal az öregúrhoz fordult:

- Tudja Egon bácsi, ő az a bizonyos Zay.

Finci a torkát köszörülte és a bajuszát tépkedve tenyerébe rejtette gúnyos mosolyát.

- De Mályva, - mondta Hanna és rosszalóan nézett Mályvára.

Aztán a vállát rándította, mintha azt mondaná, hogy különben ő nem tehet a dologról. És lesütötte a szemét.

- Á! - bólintott Egon bácsi és megint feltette és levette monokliját.

Isti pedig ott állt a gyűrű közepén. Mintha valami nagy eltompultságban megvastagodtak volna a végtagjai. A vér az agyába zúdult lüktetve, bőven s szinte szétrepesztette az ereket. De egy hang se jött ki a torkán. Csak állt, sápadtan a gyűrű közepén s gyámoltalan, könyörgő tekintetét végighurcolta az arcokon.

Akkor két hajdu hirtelen kitárta a nagyterem szárnyas ajtaját. Odabent felcsendült az induló. Az alispán felkelt a helyéről és karját nyujtotta a főispánnénak, utána a főispán az alispánnénak és sorba, egymást követő rang szerint, a többi párok.

A pódiumon zengett a cigányzenekar indulója, amint az úrinép bevonult és ünnepélyes menetben körülsétált a vakító csillárok alatt.

A falakról páncélos és kacagányos ősök néztek le harciasan.

Az induló zengett és a párok mosolyogva élvezték a pillanat és előkelőségük gyönyörét.

Csak Zay Isti maradt egyedül a kis szalonban.

- Hát te? - kérdezte egy elkésett vendég, aki sietve lépett be az ajtón.

Isti valami furcsa grimaszt vágott, ajka eltorzult, mintha sírni akarna s vékony, hosszú ujjai ernyedten tapogatták a homlokát.

- Kissé elszédültem - mondta bágyadtan.

Aztán bizonytalan léptekkel, a bútorok közt bujkálva, szinte a falhoz lapulva, hogy meg ne lássák, kisurrant a szobából.

A hajduk már nem álltak a lépcsőfordulóknál. A boltozatos kapu is üres volt. Két szolga tompa dörrenéssel húzta be a kapu két szárnyát. A fogatok és az autók elhajtattak s alig egy-két kiváncsi álldogált már csak a megyeház előtt, a nagy terem kivilágított íves ablakaira bámészkodva. Odafent felzendült a csárdás, olyan szilajul, hogy megremegtek az üvegek.

Isti felhúzta gallérját, ernyőjét hóna alá szorította és sietve indult meg a puha havon. Fejét földnek süllyesztette s kalapjának karimája alá rejtette arcát a szembejövők elől. A fogai vacogva összeütődtek. Még egy akaratlan pillantást vetett a megyeház felé. A sötétségbe foglalt palota pazarul kivilágított ablakaival olyan volt, mintha tündérvár tündökölt volna valahol a felhők között. Isti nézte és szeretett volna sírvafakadni. Milyen távoli, gőgös és elérhetetlen. Aztán újból hallotta Mályva éles, kegyetlen hangját: «Jóestét Zajacz.» Piroskára gondolt, meg Szabó Kálmán bácsira. Azok jó emberek. És Piroska van olyan lány, mint a legszebb megyebeli kisasszony. Piroska...

És megint sírni szeretett volna.

Aztán hirtelen elhatározással megindult a katolikus kör felé.

A kis, földszintes épület szelíd csöndességben és fénytelenül feküdt a bérházak között.

Isti a kapu előtt álldogált sokáig, dobogó szívvel. Befelé hallgatódzott, de onnan alig szűrődött ki valami zaj. A bespalettázott rácsos ablakok hasadékain itt-ott egy-egy gyönge fénysáv sujtott a sötétségbe. Úgy állt ott Isti, mintha rég nem látott rokon halotti ágyához tért volna meg, aki már örökre lehúnyta szemét, ajkán némán vádoló mosollyal: «Látod, későn érkeztél, én már halott vagyok.»

- Talán nincsenek is itt? - vergődött magában.

Fel s alá topogott és nem mert belépni.

Akkor megreccsent a rozoga kapu. Isti összerezzent és a falhoz húzódott.

Födetlen fejű férfi állt meg a küszöbön. Az ég sötétségébe bámészkodott és zihálva lélekzett áthevülten. Aztán gyanakodva arra nézett, amerre Isti állt.

- Ki az ott? - kiáltotta komoran.

Isti látásból ismerte. Kövéres ember, vadon bajusszal. Sűrűn látta kis kocsmák söröző asztalainál, meg egyházi körmenetekben és népgyűléseken a városház előtt. Ilyenkor mindig a pódium körül sürgött és látszott az arcán, hogy nélküle a dolgok meg sem történhetnének.

A férfi közelebb lépett és a sötétségen át Isti arcába kutatott. Aztán hirtelen kitárta vaskos karjait, mintha át akarná ölelni:

- Van szerencsém! Ni csak ni, - mondta egész Isti elé lépve. - Nagyon örülök kedves doktor úr. De tessék beljebb, csak tessék, tessék. Már multkor mondtam is elnök urunknak, hogy ez a Zay doktor úr úgylátszik lenéz minket és ezért nem jön közénk. Pedig hát tessék elhinni, itt, minálunk van az erő és a polgári egység. És ez a fő. Maga a polgármester úr is itt szokott lenni máskor, ma azonban gyöngélkedik kissé. Különben Vecsera vagyok, törvényszéki irodaigazgató, hiszen talán tetszik is tudni, a kör titkára, régi ember, rossz pénz, akit mindenki ismer... Nahát nagyon örülök a szerencsének.

Vaskos tenyere megdögönyözte Isti vékony ujjait, aztán a karjába furakodott és diadalmasan vitte magával.

- Tessék, csak tessék.

Közben elmagyarázta, hogy most készülnek újjáépíttetni a kör székházát. Mert méltóztatik látni, már alig férünk el itten. Aztán kell egy új díszterem, állandó színpaddal. Mert öröm látni, hogy izmosodunk, erősödünk, tessék elhinni, nagyon lelkes közönségünk van. No és az előadóink? Hát pompásak. Például ez a Martinek gyerek, aki az előbb konferált, máris egy kész színész. Igazán kár, hogy nem méltóztatott korábban jönni, mert már vége van a műsornak. Lélekemelő volt az egész. Az ember szinte érzi, hogy ez itt a mi várunk, a katolicizmusé. De ez kell is, nagyon kell, mert lám, a másik fronton, nézzük csak a zsidókat, avagy a protestánsokat is, azok úgy összetartanak, mint egy test.

A díszteremben már széjjeltologatták a székeket. A közönség nagyobb része a szomszédos szobákba vonult és rohammal vette be a hosszú, fehér asztalokat. De maradtak a díszteremben is, porfelhőben köhécselve, zsiros arcú, kövér mosolyú anyák, akiket lányaik fáradhatatlan lovagjai feltámogattak a dobogóra, ahol elfoglalták a körbetett székeket, hogy aztán ott trónoljanak mindent megfigyelve és mindent nyilvántartva, gyönyörködve, meg irigykedve is és egy korty ital nélkül fukaran és hősiesen virrasztva egész hajnalig.

Piroskáék letelepedtek egy hosszú asztal körül. Szabó Kálmán megkérdezte, hogy mit ennél és mit innál szivecském, aztán kiadta az utasítást, hogy mindenekelőtt hozzanak abból a jó kadarkából, amit a multkor is ittak, feltéve hogy azóta össze nem pancsolták. Háryné sápadtan és rosszkedvűen felelgetett az urának, akinek három rozettája fényesen csillogott vadonatúj kabátján. Aztán gúnyosan felvillant a szeme, gömbölyű karja átnyúlt az asztalon és megérintette Piroska könyökét.

- Nézd, ki van itt?

Isti elfogultan hajolt meg az asztal előtt.

- Hölgyeim - harsogott Vecsera úr baritonja - egy fess gavallért hoztam maguknak.

Széles mozdulattal nyújtotta át Istit a társaságnak.

A székek megreccsentek, a hirtelen ováció vihara bravót és éljent zúgott és az urak helyet csináltak, míg Isti zavartan és elfogultan ismételgette a nevét.

- Már azt hittem, hogy nem is jön - mondta Piroska és meleg, barna szeme hálásan csillogott Istire.

- Oh, én bizonyosra vettem - mondta Háryné élesen.

Isti ránézett, aztán zavartan továbbvitte tekintetét. Mintha tudna valamit ez az asszony.

Vecsera úr is az ő asztalukhoz telepedett. Hangos vitába kezdett a rendőrtiszttel, aki elé már a harmadik pohár spriccert helyezte a buzgó pincér. A rendőrtiszt néha Istire nézett ellenségesen s ha pillantásuk véletlenül találkozott, hirtelen elfordította a fejét s kivágott valami hangzatos mondatot, sűrűn használva ilyen szavakat, mint racionalizmus, neonacionalizmus, neoimpresszionizmus, meg a szellemi élet kapitalizálódása. Vecsera úr ilyenkor némán bólogatott, mert hogyne, hogyne, ezt ő is igen jól érti. Aztán Istire nézett:

- Ez mind igaz, hanem mégis az a fő, hogy újjáépítsük a katolikus Magyarországot s ennek innen kell elindulnia, innen, - és mutatóujjával sűrűn kopogott az asztalon - mert mi vagyunk a fundamentum, mi, a középosztály... Ugyebár, igazam van kedves jó doktor uram?

És koccintásra nyujtotta a poharát.

Odabent felzendült a csárdás.

A Martinek-fiú, aki már kész színész, pepita nadrágban, zsakettben libegett Piroska elé, könnyedén hajlongva, mintha felhők között állna. Kisütött haja díszesen pompázott s gallérja alatt széles, fekete nyakkendő táncolt, annak jeléül, hogy Martinek úr hivatása szerint a művészet világába való.

- Megengedi, Piroska? - mondta édeskés mosollyal s jólfejlett tenyere, hívó mozdulattal, röpke ívet írt le a levegőbe.

Piroska egy pillanatig Isti nyugtalan és várakozó tekintetébe nézett, aztán sajnálkozó arccal fordult vissza:

- Jaj, ne haragudjon, de én már elígérkeztem, - és Istire mutatott.

A művész némán összehúzta száját, túlzott tiszteletének irónikus hódolatával mélyen meghajolt, hullámos hajzatát sértődött arca fölé borítva, erélyes és talán kissé harcias bokacsattogás közben.

Isti karját nyujtotta Piroskának. Szerette volna hálásan megsimogatni puha kezét, amint lágyan kibukkant könyöke fölött és megpihent a karján, mint a fészekbe ereszkedő madárka.

Háryné gúnyosan nézett utánuk. A postatiszt Piroska apjának súgott valamit, mire az néma és elégedett mosolyba húzta a száját. Aztán a távolodó pár után nézett gyönyörködve. A rendőrtiszt közelebb hajolt Vecserához, lebiggyesztett ajkai közt sűrű cigarettafüstöt lehelve ki.

- Mit keres itt ez a gentri?

Így mondta, hogy gentri és nem zsentri.

- No kérem, kérem - tiltakozott Vecsera úr - ennek csak örülni kell, kedves jó kapitány uram. Hiszen az a cél, hogy velünk tartson a hautvolé is. Nemdebár?

Így mondta, hogy hautvolé és nem otvolé.

A cigány körül már összeverődtek a párok. Egy pillanatra mintha a zene is elhalt volna, amikor Istiék beléptek. Mindenki őket nézte. Az anyák ott ültek a pódiumon, meg a fal körül, a papírszalaggal díszitett tükrök alatt. Begyesen. Szájuk ellenségesen bezárult, álluk megduzzadt a nagy haragos figyelésben. A hölgyek táncosaik válla fölött Istire emelték negédes tekintetüket, majd szendén lesütötték ismét. Az urak szorosabbra fogták hölgyeik derekát és szilaj táncba kezdtek. Mert ők, ha nincs is frakkjuk, majd megmutatják ennek a ficsúrnak, hogyan kell csárdást táncolni. Azt megnézheti. A terem közepén álldogáló fiatalemberek fenyegetően követték Isti táncát, aztán ha szembekerültek vele, haragos tekintetüket udvarias hajlongással, meghunyászkodó, alázatos mosolyba váltották.

Isti mindebből semmit se látott. Piroska csipkéi és fodrai üde illatot leheltek feléje. Törékeny, karcsú teste engedelmesen símult az övéhez s aranyszőke haján jókedvű villanyfény táncolt. Mintha kis örömkönnyek is uszkáltak volna barna szemének öblében. Istire nézett és Isti őreá. Istinek néha még eszébe jutott a megyebál s ilyenkor lehúnyta a szemét. Aztán megrázkódott, mintha álomképeket hullatna le magáról. Tenyere megtapadt Piroska derekán és engedelmes törzsét még közelebb dédelgette magához.

A zene hirtelen tangóba kezdett. A duhaj csárdás sűrűje szétoldódott és szétbomolva a parketten, körbe lejtettek a párok. Egy férfi közeledett Piroska felé, hajlongva s már messziről küldött mosollyal. Isti bosszus és tiltakozó mozdulattal szorította meg Piroska kezét. Az bátorító mozdulatot küldött vissza. És tovább táncoltak. A férfi pedig sértődötten állt és nézett utánuk a terem közepéről.

- Mégis csak furcsa - méltatlankodott egy kövér hölgy a pódiumon - hogy ez a Zay csak a Szabó lánnyal táncol. Akkor maradhattak volna otthon is. Hisz ez már valósággal sértés.

És valaki bent, a hosszú asztalnál is, megjegyzést tett már erre.

- No, Istenem, - védte őket Háryné tárgyilagosan - ha egyszer olyan jól megértik egymást...

Azt hogy egymást, és jól megértik, emeltebb hangon mondta és sokat jelentő mosoly húzódott utána ajkának két szélén.

Piroska anyja hirtelen felkelt és bement a táncolókhoz. Valamit suttogott Piroska fülébe, mire az elengedte Isti kezét.

- Igazán, Isti, fel kell kérnie az Irénkét.

Isti vonakodva rázta a vállát.

- Tegye meg édes fiam, az én kedvemért - mondta Szabóné anyai hangon.

Isti kedvetlenül ment vissza.

- Megengedi asszonyom? - és merev arccal hajolt meg Háryné előtt.

Az a szemöldökét huzogatta, mintha kéretni akarná magát.

- Táncolhatok? - fordult aztán az urához.

A postatiszt bosszusan nézett vissza, mert ép egy mondat közepén állította meg az asszony.

- Tőlem? - mondta mogorván. - Ha nagyon viszket a talpad?...

Háryné felállt. Méltóságteljesen, ahogy nagy nőhöz illik.

- Jöjjön, - intett Istinek.

És előrement a táncterem ajtajáig. Kifeszített derékkal, selyemruháját suhogtatva és kéjesen táncoltatva csípőjét a tapadó anyag alatt, mely egészen a bokájáig omlott a legújabb divat szerint.

- Szégyelje magát - mondta néhány forduló után.

Isti csodálkozva nézett rá.

- Hát már nem emlékszik - s az asszony szemérmetlenül nézett Istire - arra a hosszú csókra a vonatban? Én még nem feledtem el.

Csakugyan ő volt az. Isti kint állt a perronon. Akkor utazott ide és még senkit se ismert innen. Ez az asszony lépett ki az egyik fülkéből Mellette állt meg az ablaknál. Egész közel. Aztán hirtelen feléje fordult és tüzet kért. Közben a szemébe nézett s az ujjai a kezéhez símultak. S úgy maradtak azután is. Arról beszélt, hogy az ura bent van az étkezőkocsiban, mert a férfiak egy félóráig se tudnak ital nélkül lenni. Ő meg unatkozhatna itten. Igazán örül, hogy társaságra talált. Aztán néma elhatározással a folyosó hajlatába húzódtak mind a ketten. Jó hely, ahonnan szemmel tarthatja az urát, ha jön. És a félhomályban egyre összébb símultak. Az asszony odaengedte a kezét és hagyta, hogy csókolgassa. Térdeik egymáshoz értek és mind halkabban és mind kevesebbet beszéltek. Már a derekát is átkarolta, és húzta, húzta magához. Az ujjai lesiklottak a csípőjére. Az asszony hagyta. Fejét hátraengedte, kissé kinyílott szájjal, mintha várna valamit. Akkor Isti megcsókolta hosszan, tapadó ölelésben s olyan szomjasan, mintha mély kútba ereszkednék. A közelből férfibeszédet hallottak. Az asszony hirtelen kibontakozott s egy gyors kézszorítással visszasietett a fülkébe. Azóta nem is látta.

- Hát maga az?

- Én, én, - s az asszony olyan közel táncolt hozzá, hogy végig érezhette hosszú lábszárát.

A zene elhallgatott. Isti visszakísérte az asszonyt az asztalhoz. Az egyre őt nézte várakozón, s mikor Isti semmit se szólt, csalódottan ült vissza a helyére. Isti meg Piroska mellé. Most már értette, hogy miért nézett rá olyan furcsán és azt is, amikor nevetni kezdett, hogy így még nem járt soha.

- Hát, ami azt illeti, a megyebálon sem mulathatnak jobban, ugyebár, doktor uram? - kiáltott Isti felé Vecsera úr.

- Nem, nem - és Isti barátságosan koccintott vissza poharával.

A cigány bevonult az étterembe. Megkezdődött a szupé.

- Ide csak, ide jöjjetek, - rendelkezett Vecsera úr. - A mögé a virágszál mögé. És azt húzzátok, hogy - s ellágyult mozdulatfal felemelte s merengő mozdulattal ringatni kezdte mutatóujját - képeddel alszom el, képeddel ébredek.

A cigányok Piroska mögé igazodtak. Ők ketten összemosolyogtak. Aztán lehúnyták a szemüket.

- Ezek jó emberek - gondolta magában Isti.

Háryné összeszorította keskeny ajkait. Aztán megpillantotta Martineket, amint bánatosan lebegő nyakkendőjével sértődötten kullogott az asztalok között. Mert máskor ő trónolt Piroska mellett. Tulajdonképpen mit is keres itt ez az ember? A mamák és a fiatalok is összesúgtak méltatlankodva. Sőt már a lányok is gúnyos megjegyzéseket tettek, miután nyilvánvaló volt, hogy Isti már nem fogja őket felkérni. Az egyik fiatalember pedig nagyban erősködött, hogy ő majd móresre tanitja ezt a ficsúrt. Ő igen.

- Bandi! - és Háryné Martinek felé intett. - Üljön ide, itt még van szabad hely.

- Aztán miért engedik - suttogta bizalmasan, amikor Martinek már helyet foglalt - hogy mindig csak ő táncoljon Piroskával? És tudja-e, hogy nem is olyan előkelő? Hiszen nem is igazi Zay. Én tudom, magyarosított név. Azelőtt Zajacznak hívták.

- Úgy? - és Martinek szeme tágra meredt.

Aztán poharát kárörvendő mosollyal ütögette az asztalhoz.

- Zajacz... No ez igazán mulatságos.

Vége volt a szupének. A táncteremben ismét elkezdődött a csárdás. Isti Piroskára mosolygott és mind a ketten felemelkedtek. De akkor eléjük lépett Martinek. Elszántan állt meg, Istire nézett kihívóan, de azért bátortalan izgalom remegett a hangjában.

- Bocsánat, Zajacz úr, végre már más is szeretne táncolni a Piroskával.

Isti elsápadt.

- Kihez beszél? - kérdezte Piroska csodálkozva.

Háryné élesen felnevetett.

- No mi az Zay, magát Zajacznak hívták azelőtt? Csak nem?

A társaság elcsöndesedett. Szabó Kálmán beszédre köszörülte a torkát, aztán mégis tovább hallgatott. A felesége szívére szorította a kezét, mintha ájulás környékezné. A postatiszt hirtelen megfordult és Istire bámult mereven. Vecsera urnak csaknem leesett az álla. Mindenki Istire nézett és válaszra várt. Csak a rendőrtiszt lógatta fejét a pohara fölé, mintha mondaná:

- Hát persze, ezt mindjárt lehetett gondolni.

Martinek diadalmasan mosolygott.

Isti szétnézett a társaság fölött. S ahogy a megdöbbenéstől némult, kárörvendő arcokba nézett, valami keserű dac öntötte el a vérét.

- Igen kérem, - mondta határozottan - engem azelőtt Zajacznak hívtak.

Aztán Martinekre nézett keményen.

- De Piroskával azért mégis én fogok táncolni.

És a karját nyujtotta.

- Bravó! - kiáltott fel Vecsera úr lelkesülten és a tenyerét is összeütötte.

Mások is brávózni kezdtek. Piroska elmosolyodott és Istibe karolt. Az meg félretolta Martineket s a lábára taposott kissé, amint elindultak a táncterem felé.

- Pardon; pardon - hebegett zavartan Martinek és hátrafelé kapkodta a lábát.

Isti átkarolta Piroska derekát és szilaj mozdulattal táncba vitte.

- Isti, - és Piroska ajkán egy kedves mosoly cikázott, - ne haragudjon, de én úgy örülök ennek. Én mindig attól féltem, hogy maga talán kevesel is minket.

Isti némán lehajolt és a szájához húzta Piroska kezét.

Mire visszatértek, már pezsgő aranylott a karcsú poharakban.

- Tetszel nekem, kedves egy öcsém - mondta Vecsera úr lelkesen és Isti felé emelte a poharát. - Ezzel is csak azt mutattad meg, hogy derék magyar ember vagy. Különb minálunk. Én is követni fogam a példádat. Szervusz.

És mindenfelől Isti felé emelkedtek, csengtek, csördültek a poharak.

- Szervusz, szervusz - üzengették az urak feléje.

Mintha egy kemény kéreg vált volna le a szívek felől. Az előbb még merev arcok barátságos mosolyra nyíltak. Mert most már Isti is közéjük tartozott. Egy olyan ember, akár ők maguk. Bár fínom, akit a jobb körök is szívesen látnak, de mégis az ő vérük és fajtájuk, akit ők is tegezhetnek. Persze. No lám, milyen kedves ember. Ha ők ezt előbb tudták volna.

Még a rendőrtiszt is megenyhült mosollyal nézett Istire.

Csak Háryné arca maradt mozdulatlan, gonosz és kegyetlen.