Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · FRANCIA IRODALOM

Gyergyai Albert: SZOBROK ÁRNYÉKÁBAN

A klasszikusok szeretete sehol sem olyan eleven, mint éppen a legvakmerőbb művészi újítások földjén, a franciáknál: vajjon miért? Az az inkább történeti vagy történetpolitikai szemlélet, amely a hagyományt és a forradalmat mint két egymást váltogató s egymást hívó erőt magyarázza s hajlandó bennük egyazon temperamentum végleteit látni, talán sokkal vaskosabb, hogysem az irodalomra is ráillene. A sokszázados műveltség, az irodalmi nevelés, a nemzeti öntudat, amely számontart minden kincset, a természetes műérzék, melynek spontán kiváncsisága állandó táplálékra vár, - megannyi másodrendű oka egy elsőrendű szellemi jelenségnek. A francia klasszikusokat tulajdonkép magukért szeretik elsősorban: azért, amit nyújtanak s amit csak ők nyújthatnak az olvasónak. Más nemzeteknek is vannak nagy iróik vagy lángelméik s különbek olykor francia rangtársaiknál: csakhogy mintha legtöbbjüket a «klasszikus» jelző helyett inkább a «rendkívüli» jellemezné. Ha ugyanis klasszikuson a mérték, a fegyelem, a tiszta ész és a tiszta forma ritka teljességét értjük, aminek ősképe vagy vágya mindnyájunkban bennünk él s amihez, mint földhöz a feldobott kő, újra és százszor visszatérnénk, - akkor ezt az elnevezést, az antik mintaképek óta, főkép néhány francia érdemli meg. Egy Montaigne édes bölcsesége, egy Racine égi muzsikája, egy La Bruyére választékossága az emberi képességeknek nem annyira legmagasát, mint inkább középpontját jelzik, ahol nem véglet, hanem harmónia, erőfeszítés helyett feloldás, s nem «mélység», hanem átlátszóság vár ránk és amihez hasonlót talán csak a mozarti zene adhat. Ezért nem érzik anakronizmusnak, ha az új regények özönében a klasszikus kiadványok is szaporodnak; ha nagy színészek és színésznők egy Phédre, egy Tartufe vagy egy Sylvie szerepével tetőzik be pályájukat; s ha Valéry La Fontaine-t, Bossuet-t vagy Descartes-t magyarázza (Variété II.), André Gide Montaigne-t választja új glosszái ürügyéül, s Mauriac vagy Giraudoux Racine rejtekeibe mélyed, az egyik, hogy rávetítse a maga erkölcsi problémáit (Vie de Jean Racine), a másik, hogy e problémák révén sziporkázó rakétákat eregessen. A francia klasszikusok a szép élet mesterei, azé, amelyben rend s ragyogás minden, - s ezért térnek meg hozzájuk kései s még oly rendbontó unokáik. Mint a Palais-Royal vagy a Luxembourg-kertben a szobrok, szerves részeivé váltak a környező természetnek s értelmes mosollyal nézik a lábaiknál játszó gyerekhadat...