Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 5. szám

PAUL VALÉRY: EGY ESTÉM TESTE ÚRRAL
Paul Valéry engedélyével

A legendás Monsieur Teste, akivel, e fordítás révén, talán a magyar olvasó is megbarátkozik, ezelőtt harmincöt évvel látta meg a napvilágot, a fiatal Valérynek abban a heroikus korában, amikor, mint maga mondja, félig vad, félig irodalmi s főképp benső életet élt, s képességei terjedelmét sokkal többre becsülte, mintsem amaz akár kész, akár csak tervezett műveket, amelyeknek e képességek életet adtak vagy adhattak volna. Abban a régmúlt időben, a szimbolizmus hőskorában, amelyre ma Valéry, a szalónok, a bibliofilek és az Akadémia Valéry-je, nem minden meghatottság nélkül gondol vissza, - a műtermék genezise fontosabb volt, mint a mű maga, s ha egykor a romantika a nagy érzést vagy a szép álmot egyértékűnek vélte az alkotással, ezúttal a problémák, a kísérletek és a kezdeményezések magát az alkotást is veszélyeztették. A zene s az architektúra eggyéolvadtak a poézissel; Mallarmé ekkor építi, játszva, töredékes vers-csodáit; s Valéry, pár tanulmány s pár Mallarmé-hangú vers után, az ismeretvágy mindenre elszánt s fiatalos hevével, magának az Irodalomnak, vagyis az írásnak és a közlésnek létjogát is kétségbevonja. Aki - úgy gondolta akkor - valóban ismerni akarja magát s kifejteni a konvenciókból valóságos énjét és képességeit, annak le kell vetkőznie minden rákényszerített érzést, gondolatot és tevékenységet. Az írás: külső hatáskeresés, amely egyrészt a tiszta ész feláldozását, másrészt, a nyelv pontossága árán, a kifejezés hatékonyságát követeli. A filozófia viszont oly problémák halmaza, amelyek egyrészt szakszerű szokványokon, másrészt az emberi lélek reményein és félelmein alapulnak. Marad a magányos lélek undora a bizonytalantól és a tisztátlantól és egyúttal végtelen vágya a biztosság és az ismeret után. Ismerni akarja magát s ismerni a dolgokat; megvet minden könnyűséget, érzelgést és megalkuvást; nem támaszkodik semmi másra, mint szabad eszére és tudatára: s telített térben, az elvontság véghatárán, a meztelen gondolat egyszeri testtéválásával, így született meg Monsieur Teste, a fiatal Valéry lelki mása.

Élhet-e egy elvontság? s él-e az az elvontság? Úgy, amint Valéry bemutatja, önnön élete fordulóján, a válság ama kristályosodási pontján, amikor a probléma külön vál és testet ölt: Teste úr kisértetiesen él, velünk él és bennünk él, mint egy elfeledett énünk, akit lassan eltemettek a szokások, a benyomások, a külső kapcsok és megalkuvások, vagyis amit durva egyszerűsítéssel «életnek» szoktunk nevezni. Ki nem vágyott közülünk, ha csak néhány percre is, a magános, a puszta lét emez éteri tisztaságára, amikor lefoszlik rólunk minden, ami kívülről rakódott ránk, gépies «véleményeink» és apróka «bánataink», s amikor testünk korlátain s elemi követelményein kívül semmi se homályosítja el bennünk a gondolat egyenletes fényét? Teste úr él, jó barátunk, ifjukori mitológiánk hőse, akitől nem azt kivánjuk már, hogy királyfi, sárkányölő, gazdag és boldog legyen, s akinek észre se vesszük kopár otthonát, se külsejét, - mert csak belső életére, öntudata erejére, «lehetőségeire» vagyunk kíváncsiak. Mit tud Teste úr? Mire képes az ész? mire volnánk képesek, egyedül a gondolat meztelenségében? A hős mellett s a szent mellett, Teste úr a tiszta gondolat hőse vagy szentje lehetne, hogyha nem vetné meg egyként - épp a tiszta gondolat révén - a hősiesség vagy a szentség kívülről vagy felülről származó fogalmait. Így, amint van, regényhős, egy pár lapon s pár óráig tartó tömör és teljes regény hőse - hogyha regényen, elsősorban, a lét-probléma felvetését, távlatát és megvilágítását értjük. Egy-egy lényeges mondatban egész regényfejezetek rejlenek; mellékszereplők hiányában a hős körül eszmék cikáznak; pompázó leírások helyett problémák tükörtermében járunk; s hol az a még oly zsúfolt regény, amely az én bánatos letörését oly tisztán, oly egyszerűen és oly megrendítőn vázolná, mint Teste úr utolsó lapjai az öntudat és a szenvedés dialógusát?... Az ily mű annál gazdagabb, minél szófukarabbnak látszik; s nemcsak a Valéry-magyarázók állnak oly zavartan vele szemben, - holott a kommentátoroknál bizonnyal nincs öntudatosabb emberfajta - hanem maga Valéry sem változtathatott a készen, a kései hozzáadások, mint Emilie Teste levele vagy Teste úr Log-book-ja ellenére... Nem csoda, ha a fordító is leküzdhetlen nehézségekkel küzdött: s talán le is mondott volna vállalkozásáról, hogyha egyrészt Valéry lekötelező engedélye, másrészt pedig Babits Mihály tudása és tanácsai nem bátorítják. S ha szabad fordított művet a fordítónak is ajánlani - nem annyira munkája értékének, mint inkább fáradságának túlbecsüléséből - kinek ajánlhatná inkább, mint ama magyar Teste úrnak, aki ott állt e fordítás kezdeténél, s aki, mint egykor Valéry, s legalább is magára nézve, mindvégig többre tartotta a gondolat működését közlésénél? Mint Teste úr, ő is mindennél jobb szerette az egymagában való érzés «roppant és sajátos kéjét»; a benső élet kedvéért ő is «megölte magában a masinát»; az eszmetorna kedvtelését ő sem adta fel haláláig; de míg Teste úr öntudata csak a maga szenvedése ellen küzdött, az övé, a maga fájdalmán át, másokéra is figyelt, éberen. Hányunknak fáj, mint Valérynek, hogy már csak mint «szoborról» beszélünk róla! Az olvasó kitalálta, hogy Osvát Ernőről van szó...

Gy. A.
 

Vita Cartesii res est simplicissima

Az ostobaság nem kenyerem. Láttam jó egynéhány embert, megfordultam pár nép között, résztvettem, ha nem is nagy kedvvel, mindenféle vállalkozásban, ettem majdnem minden nap s az asszonyoktól sem idegenkedtem. Mindebből ma párszáz arcra, két-három nagy látványra, s talán húsz könyv lényegére emlékezem. Maradt, ami maradhatott: nem tartottam meg a dolgok legjavát se legrosszabbját.

Ennek a számvetésnek hála, nem sopánkodom az öregségen. Éppúgy összeszámolhatnám értelmem győzelmes perceit s elképzelhetném őket együtt, egy boldog élet láncszemei gyanánt... De, azt hiszem, alapjában mindig tisztán láttam magam. Ritkán vesztettem szem elől magam; gyűlöltem magamat; imádtam magamat - mígnem szépen magamhoz öregedtem.

Olykor feltételeztem, hogy számomra mindennek vége s teljes erőmmel törtem a vég felé, csakhogy cseppig kimerítsek s tisztába hozzak egy fájó helyzetet. Ilyen módon tudtam meg, hogy a magunk gondolatát nagyon is a másokénak kifejezése szerint értékeljük! Ettőlfogva a szavak milliói, amelyek ott zümmögtek a fülem körül, ritkán rendítettek meg azzal, amit mások értettek rajtuk; s azok, miket magam ejtettem ki mások előtt, éreztem, mint válnak el mindig a gondolatomtól, - mivel maradandókká, «invariánsokká» váltak.

Hogyha, mint a legtöbb ember, én is döntöttem volna, nemcsak hogy különbnek hinném magam, hanem annak is hinnének. De magamat jobban szerettem. Akit ők felsőbbrendű lénynek hívnak, az tévedés árán lett azzá. Látni kell, hogy bámulhassák, - s mutatnia kell magát, hogy lássák. S énnékem csak azt mutatja, hogy őt is megszállva tartja a hírnév oly együgyű hóbortja. Ily módon minden nagy emberre egy tévedés vet árnyékot. Minden magasra tartott szellem eredendő hibája, hogy ismertté lesz. A közönség borravalójáért odaadja az idejét, mivelhogy felszínre kell jutnia, s elpazarolja erejét, mivelhogy közölnie kell magát s mulattatni másokat. Sőt, a hírnév formátlan játékait hajlandó egysorba állítani az egyedül-érzés, e roppant és különös kéj örömével.

Akkor azon tünődtem, hogy a legjobb koponyák, a legelmésebb feltalálók, az emberi gondolat legalaposabb ösmerői névtelenek, fukarok, oly emberek lehettek, akik meghalnak és nem vallanak. Létüket épp a tündöklő egyéneké tárta elém, de akik nem voltak oly egészek.

Oly könnyű volt a következtetés, hogy szinte magam előtt láttam a fokonként való formálódást. Csak el kellett képzelnem az ismert nagy embereket, első tévedésük hijján, vagy lépcsőnek használni ugyanezt a tévedést, hogy egy magasabb fokú öntudatra, a szellem függetlenségének egy finomultabb érzetére következtessek. Ez az egyszerű művelet sajátos területeket tárt elém, minthogyha lemerültem volna a tenger alá. Ámbár alig látszottak a nyilvános felfedezések fénye mellett, sőt, közelről surolták azokat a félreösmert találmányokat, amelyeket napról-napra a forgalom, a félelem, a nyomor vagy az unalom hoz létre, - szinte magam előtt láttam a benső remekműveket. S már-már azzal mulattam magam, hogy az ismert történetet a névtelenség annalesei alá fojtsam.

Mintegy láthatatlanul áttetszőn tiszta életükben, oly remeték voltak ezek, akiknek a tudása mindenkiét megelőzte. Homályukban minden hírességet megkettőzni, háromszorozni, sokszorozni látszottak, - gőgösen maguknak tartva sajátos esélyeiket és eredményeiket. Úgy éreztem, minden nevet visszautasították volna, kivéve a minden nevét...

Mindezek az ideák 93 októberében keltek bennem, ama szabad percekben, amikor a gondolat tulajdon létével játszik.

Már-már feledtem is őket, amikor megismerkedtem Teste úrral. (Arra a nyomra gondolok most, amit egy ember hagy maga után, abban a kis térségben, ahol mindennap megfordul.) Különös magatartására már barátságunk előtt is figyelmes lettem. Tanulmányoztam a szemét, ruháját, minden tompa szavát, amit közös kávéházunk pincéréhez intézett. Nem tudtam, érzi-e, hogy figyelem. Sokszor, ha levettem róla a szemem, hirtelen magamon kaptam az övét. A lapokat sorjában ő utána olvastam s utánoztam belülről minden kis önfeledt mozdulatát; azt is észre kellett vennem, hogy nem ügyel rá senki sem.

Amikor már ezirányban semmi újat nem tanulhattam, végre személyesen is megösmertem. Mindig csak éjszaka láttam. Egyszer valami b... félében; legtöbbször meg a színházban. Azt mondták, hogy kisebbfajta heti bőrzeműveletekből éldegél. Étkezni a rue Vivienne egy kis vendéglőjében szokott. Úgy evett itt, mintha hashajtót szedne: ugyanolyan buzgalommal. Olykor viszont, s máshelyütt, egy-egy finomabb vacsorát is megengedett magának.

Teste úr vagy negyvenéves lehetett. A beszéde roppantul gyors, a hangja meg tompa volt. Szeme-keze egyaránt a háttérbe szorult nála. Amellett katonás testtartása s meglepően szabályos járása volt. Ha beszélt, nemhogy a karját, de még egy ujját sem mozdította: megölte magában a masinát. Nem mosolygott, nem mondott se jónapot, se jóestét, s mintha nem is hallotta volna, ha azt kérdezték tőle: «hogy van?»

Emlékezőképességén igen sokat töprengtem. Ama néhány vonás révén, amelyekből megitélhettem, valami szinte példátlan szellemtornára következtettem. Amellett ez nem holmi túlfejlett képesség volt nála, - magától magáranevelt vagy átformált képesség volt. Íme saját szavai: «Húsz éve nincsenek már könyveim. Jegyzeteimet is elégettem. Azon javítok, ami élő, nem a halott papiron... Azt tartom emlékemben, amit akarok. De nem ez a legnehezebb. Hanem, hogy csak azt tartsam meg, amit holnap is akarok!... Egy rostán töröm a fejem...»

Addig gondoltam Teste úrra, míg végre is elhittem, hogy sikerült fölfedeznie az ész eddig ismeretlen törvényeit. Biztosan hosszú éveket szentelt ennek a kutatásnak; biztosan még annyi vagy még több évet, hogy megérlelje fölfedezéseit s hogy ösztönökké alakítsa őket. Találni: semmi. A nehézség ott kezdődik, mikor meg is kell emésztenünk, amit egyszer találtunk.

A múló idő művészete, elosztása, szervezése, - s a jól megválasztott dolgok vele való sajátos táplálása - egyik fontos tárgya volt Teste úr legmélyebb kutatásainak. Így például vigyázott bizonyos eszmék ismétlődésére; mintegy számukkal öntözgette őket. Erre azért volt szüksége, hogy tudatos tanulmányait végül is gépiesen alkalmazhassa. Amellett ugyanezt a munkát összegezni is óhajtotta. Gyakran mondogatta: «Maturare!...»

Bizonnyal az ő különös emlékezete majdnem csak azokat a benyomásokat őrízte meg, amelyeket a képzelet nem képes egymagában megformálni. Hogyha például elképzelünk egy léggömbön megtett utat, némi találékonysággal, egy kis erőfeszítéssel a pilota akárhány valószínű élményét előállíthatjuk; de valami egyéni mindig marad az igazi felszállásban, s éppen ez a különbség a valóság és a mi ábrándunk között mutatja egy Edmond Teste módszerének értékét.

Ez az ember idején felismerte annak a dolognak a fontosságát, amit talán, jobb szó híjján, emberi hajlíthatóságnak nevezhetnénk. Állandóan kutatta e képesség határait és szerkezetét. Ki tudja, mennyit tűnődött a tulajdon rugékonyságán!

Látni véltem oly érzéseket, amik valósággal megrendítettek: valami vad makacsságot, részegítő kísérleteiben. Teste úr az a fajta lény volt, aki teljesen belemerül a maga változásába, aki önmaga rendszere lesz, aki egészen átengedi magát a szabad ész szörnyű fegyelmének, s aki örömét, örömével, a gyöngét az erősebbel öleti meg, - a legédesebbet, az időbelit, az induló óráét, a pillanatét a lényegessel - a lényeges örömnek reményével.

S éreztem, hogy ura volt a tulajdon gondolatának: hadd írjam le e képtelenséget. Egy érzésnek kifejezése minden esetben képtelenség.

Teste úrnak nem voltak nézetei. Azt hiszem, csak azért lelkesedett, amiért lelkesedni is akart s hogy egy kitűzött célt elérhessen. De mit tett az egyéniségével? Hogyan látta önmagát?... Nem nevetett sohasem és sose látszott bánatosnak. Gyűlölte a melankóliát.

Beszélt s egyszerre belevont a maga gondolatába s mintegy összekeveredtem magukkal a dolgokkal: távolinak éreztem magam, a házakhoz elegyedve, a tér terjedelméhez, az utca kavargó színeihez, a szögletekhez... S a leghatékonyabb szavak tolultak olykor az ajkára, - azok, amelyek szerzőjüket közelebb hozzák bárki másnál, amelyek már-már elhitetik velünk, hogy az örök választófal leomlott a lelkek között... Csodálatos módon tudta, hogy ezekkel a szavakkal mindenki mást meghatott volna. Beszélt s jól megfigyelhettem, hogy egy csomó közismert szót száműzött a szótárából, bár nem tudtam megállapítani e számüzetés okait vagy terjedelmét. Azok meg, amiket használt, olykor olyan furcsamód függtek hangja vagy mondata fényétől, hogy a súlyuk megváltozott s az értékük megújult. Olykor meg elvesztették értelmüket és mintha csak egy üres helyet akartak volna betölteni, aminek a rendeltetése kétes vagy szokatlan volt még a nyelvnek. Egyszer egy érzéki tárgyat egy csoport elvont fogalommal s tulajdonnévvel jelölt meg.

Amit mondott, arra nem volt válasz. Az udvarias helyeslést csirájában eltaposta. A vele való társalgást csak ugrásokkal lehetett továbbvinni, amin ő egyáltalán nem csodálkozott.

Ha ez az ember búcsút mond a maga zárt elmélkedéseinek, ha esze szabatos hatalmával a külvilág ellen fordul, semmi sem áll neki ellen. Bánom, hogy úgy beszélek róla, mint akikből szobrot faragnak. Érzem, hogy közte és a «lángész» között az utóbbi gyöngesége szab különbséget. Oly igaz ő! oly eredeti! oly tiszta minden csalfaságtól és csodától, oly kőkemény! Szinte elrontja számomra a tulajdon lelkesedésem...

Hogy is ne lelkesedtem volna azért, aki még sohase mondott semmi határozatlant? azért, aki oly nyugodtan jelentette ki akárhányszor: «Mindenben csak a megismerés, vagy pedig a megvalósítás könnyüségét vagy nehézségét értékelem. Minden gondommal azon vagyok, hogy e fokokat felmérhessem s továbbmenjek... Mit ér, amit már jól tudok?»

S hogyne bíztam volna abban, akinek a szelleme mintegy magának formálta át mindazt, ami a világon van és aki meg is munkálta, amit csak elibe tárt a világ. Beláttam e szellembe, amely formált és kevert, egybekapcsolt és változtatott, s ismerete tág mezején keresztezni tudta ezt avagy kitéríteni amazt, fagyasztani, hevíteni, vagy csak megvilágítani, süllyeszteni vagy magasítni, megnevezni a névtelent, feledni, amit csak akart, s kiszínezni vagy elaltatni a dolgoknak bármelyikét...

Mindez csak durva egyszerűsítése az ő kifürkészhetetlen képességeinek. Nem merem elmondani mindazt, amit a témám mond nekem. A logika hallgatásra késztet. De itt belül, magamban különös figurák merülnek fel, akárhányszor Teste problémája előkerül.

Vannak napok, amikor határozottan látom magam előtt. Úgy tünik fel emlékemben, mintha itt volna mellettem. Érzem szivarjaink füstjét, hallom a hangját, fürkészve nézem. Olykor, az ujság olvasása révén, egy-egy oly eszméjébe ütközöm, amit mostan utólag igazolnak az események. S megpróbálok még néhányat ama képzelt kisérletekből, amelyeket úgy szerettem közös estéink idején. Azaz, hogy elképzelem Teste urat, oly helyzetben, aminőben sose láttam. Mi lesz vele, ha megbetegszik? - Hogyan okoskodik, ha szerelmes? - Tud-e vajjon szomorú lenni? - Van-e, amitől megijedne? - Mi hozná ki a sodrából? -... Keresgéltem. Iparkodtam megóvni szigorának teljes képét s így próbáltam feleltetni ezekre a kérdésekre... A kép imbolyogni kezdett.

Szeret, szenved, unatkozik. Mindenki utánoz mindenkit. De őtőle azt várom, hogy a jajba, az ősnyögésbe szelleme minden szabályát és alakzatát is beleöntse.

Egy este, épp két évvel s három hónappal ezelőtt, az Operában voltam vele, egy kölcsönkapott páholyban. Ma egész nap erre gondoltam.

Látom állva, magam előtt, együtt a páholy aranyoszlopával.

Ő csak a nézőteret nézte. Mintegy szívta magába ezt a nagy égő fuvallatot, az űr szélén. Egészen kipirosodott.

Egy roppant réz-najád választott el bennünket a szomszédainktól, akiknek a mormolása a káprázaton túl ért hozzánk. A pára mélyén meztelen női részlet csillogott, hamvasan, mint egy parti kavics. Sok-sok független legyező élt e fényes és homályos világ felett, habzón, fel a mennyezet tüzéig. A tekintetem ezer apró figurát próbált kibetűzni, hol egy bánatos fejet ért, hol meztelen karokon, hol embereken kóválygott, míg meg nem égette magát.

Mindenki a helyén ült, egy-egy csöppnyi mozgás-szabadsággal. Élveztem ezt az osztályrendszert, a társadalmi tagolódást, a tömeg szinte elméleti egyszerűségét. Az a kéjes érzésem volt, hogy aki csak lélekzett ebben a roppant térfogatban, mind annak a törvényeit követi, nagy hullámgyűrűkben nevet, felületenkint indul meg, tömegesen érez át bensőséges - egyedülvaló - rejtélyes rezgésű dolgokat s emelkedik mind feljebb, a be nem vallható titkokig! Ott bolygott a tekintetem ez emberemeletek fölött, sorról-sorra, körről-körre, azzal a szeszélyes szándékkal, hogy eszményi vonalakat húzzon mindazok között, akiknek egyforma bajuk, vagy egyféle elméletük, vagy egyazon szenvedélyük lehet... A muzsika mindnyájunkig elért, túláradt, majd elcsitult.

Végre elapadt. Teste úr ezt mondta: «Az ember csak másnak szép, csak mások előtt rendkívüli! Mások falnak fel mindnyájunkat!

Az utolsó szótag már a zenekar csendjéből vált ki. Teste úr fellélekzett.

Kigyulladt arca, amelyen a szín és a hőség játszott, széles válla, sötét ruhája, amelyet bearanyozott a fény, egész tömör testalkata, amint a nagy oszlophoz támaszkodott, megint a hatalmába kerített. Egy atomot se vesztett el abból, ami érzékelhető lett, e nagy piros és arany térség minden egyes pillanatában.

Elnéztem a koponyáját, amely az oszlopfő szögletéhez simult, jobbkezét, amely a hűvös aranyozásokat cirógatta; s nagy lábát, a biboros árnyak alatt. A nézőtér távlataiból felém tért vissza a szeme; a szájával meg ezt mondta: «A fegyelem nem utolsó dolog... Ez már az út kezdete...»

Nem tudtam, hogy mit feleljek. Majd megint ő, mély hangon és gyorsan: «Élvezzenek és engedelmeskedjenek!»

Sokáig nézett egy fiatalembert, aki velünk szemben ült, aztán egy hölgyet, majd egy társaságot a legfelső erkélyen, - amelyből öt-hat égő arc áthajolt a korláton, - s végül mindenkit és mindent, a forrongó színházat, amely zsúfolt volt, mint az égbolt, a láthatatlan színpad bűvkörében. A többiek kábulata azt mutatta, hogy odalent valami fenséges dolog történik. Néztük, mint hal el a fény, amely az arcokból sugárzott. És amikor elfakult, mikor a világosság kialudt, nem maradt csak e sok száz arc roppant foszforeszkálása. Úgy éreztem, hogy a sötét mindenkit akaratlanná tesz. Növekvő figyelmük s a növekvő homály folytonos egyensúlyt formált. Magam is figyeltem, kénytelenül, - erre az általános figyelemre.

Teste úr így szólt: «A végletesség egyszerűsíti őket. Fogadok, hogy mind, s mindinkább, ugyanazon egy dolog irányában gondolkozik. Mindnyájan egyformák lesznek a közös válság vagy vég előtt. Egyébként nem is oly egyszerű ez a törvény... mivel engem nem tart számon, - pedig - én is itt vagyok.»

Hozzátette: «A világítás mindnyájukat egybetartja.»

Azt mondtam, nevetve: «Önt is?»

Azt felelte: «Önt is.»

- Micsoda drámaíró lenne! - mondtam néki, hisz mintha egy oly kisérlet lefolyását figyelné, amelyben a tudományok mind találkoznak egymással! Szeretném azt a színházat látni, amely az ön elmélkedésein alapulna...»

«Senkisem elmélkedik», mondta rá.

A taps és a teljes fény minket is elűzött a helyünkről. Körülmentünk a folyosón, aztán le, a kijárathoz. A kifelé tóduló nép megint szabadnak látszott. Teste úr, a hűs éjszakában, kissé panaszkodni kezdett. Rég fájós tagjaira célzott.

Mentünk, s Teste úr ajakán majdnem zilált mondatok törtek fel. Hiába próbáltam megérteni, nem követhettem a szavát s végre is beértem azzal, hogy megjegyezzem. A beszéd értelmetlensége attól függ, aki hallgatja. A szellem olyannak látszik, hogy önmagának nem is lehet értelmetlen. Eszem ágában se volt hát, hogy Teste urat bolondnak tartsam. Egyébként úgy-ahogy láttam is eszméinek fonalát s nem láttam köztük semmi ellentmondást; - és azután féltem volna valami igen egyszerű megoldástól.

Csak mentünk az éjszakában megszelidült utcákon át, befordulva egy-egy sarkon, mintegy az űrbe s ösztönösen bukkanva az utunkra, - amely hol tág volt, hol szűk, hol újra tágas. Teste úr katonás lépésére igazodott az enyém is...

- «Dehát, - válaszoltam néki, - hogy vonhatnók ki magunkat e zene hatalma alól? És miért is? Valami sajátos mámort lelek benne, mért vetném meg? Valami végtelen munka illuzióját lelem benne, amire, csak úgy egyszerre, képesnek érezném magam... Elvont élményeket kínál, elragadó alakokat, mindarról, amit szeretek, - változást, mozgást, keveredést, áradást és átalakulást... Hiszi-e, hogy vannak dolgok, akár a kábítószerek? Fák, amelyek megrészegítnek, emberek, akik erőt adnak, lányok, akik megbénítnak, egek, amelyek elnémítnak?

Teste úr eléggé hangosan így válaszolt: - «Ugyam kérem! mit bánom én az ön fái - s más miegyéb - «tehetségét!»... Én Magamnál vagyok itthon, a magam nyelvét beszélem, s gyűlölöm a rendkívüliséget: Csak a gyönge szellemeknek van szükségük ilyesmire. Higgye el nekem betűszerint: a lángész, a szerencse, az istenség - ez mind nem nehéz... Vagyis, egészen egyszerűen - tudom, hogyan készül mindez. Nem nehéz.

«Valamikor - van húsz éve, - minden rendkívüli dolgot, ha más ember hajtotta végre, személyes kudarcnak éreztem. A multban csupa olyan eszmét láttam, amit tőlem loptak el! Milyen ostobaság úgy-e?... A magunkról alkotott kép, hiába, nem közömbös előttünk! Képzeletbeli harcainkban vagy nagyon is elnézően, vagy nagyon is szigorúan bánunk vele!...»

Köhögni kezdett. Így szólt magához: «Mire képes az ember?... Mire képes!...» Énnekem meg azt mondta: «Egy oly embert ismer mostan, aki tudja, hogy nem tudja, mit mond!»

A kapuja elé értünk. Megkért, szívjak el nála egy szivart.

A ház legfelső emeletén, egy igen szűk, «bútorozott» kis lakásba léptünk. Egyetlen könyvet se láttam. Semmi jel se mutatott a hagyományos munkára, az asztalnál, a lámpa alatt, tollak és írások között. A zöldesszín szobában, ahol levendula-szag érzett, nem volt más a gyertya körül, mint az elvont, bús bútorzat, - az ágy, az óra, a tükrös szekrény, két karosszék, - mint megannyi észbeli lény. A kandallón néhány ujság, egy tucatra való névjegy tele feljegyzésekkel és egy orvosságos üveg. Sosem éreztem erősebben a mindegy-milyen benyomását. A tetszőleges lakás volt ez, akárcsak a theoremák tetszőleges mennyisége, - s talán éppoly hasznos is. Házigazdám a legeslegátlagosabb otthonban élt. Elgondolkoztam azon a két órán, amit e karosszékben tölt naponta. Megijedtem e csupasz és szokványos hely végtelenné válható szomorúságától. Én is éltem ily szobában s borzadva gondoltam arra, hogy végleges otthonom valaha is ilyen lehet.

Teste úr a pénzről kezdett szólni. Nem tudom híven tolmácsolni sajátos ékesszólását: nem látszott oly szabatosnak, mint azelőtt. Mintha a fáradtság, a csönd, amely az idővel erősödött, a keserű szivarok s az éjjeli elernyedés lassan őt is kikezdte volna. Szinte hallom halk és lassú hangját, amelyre imbolyogva táncolt a köztünk égő egyetlen gyertyaláng, - amint fáradtan s egymásután igen nagy számokat idézett. Nyolcszáztízmillió hetvenötezerötszázötven... Hallgattam ezt a sose hallott zenét, bár nem tudtam követni a számadását. Éreztem, őrajta át, a Börze különös rengéseit s a számnevek hosszú sora úgy áradt rám, mint egy költemény. Kapcsolatokat keresett az események, az ipari jelenségek, a közízlés, a szenvedélyek s aztán megint a számok között. Azt mondta: «Az arany olyan, mint a társadalom szelleme.»

Egyszerre csak elhallgatott. Fájdalmai támadtak.

Megint csak a hideg szobát, a semmitmondó butorzatot vizsgálgattam, hogy ne őt nézzem. Fogta a fiolát és ivott. Fölkeltem, hogy magára hagyjam.

- «Maradjon, - mondta, - hisz nem unatkozik. Most lefekszem. Pár perc mulva alszom. Akkor majd lemehet a gyertyával.»

Levetkőzött nyugodtan. Sovány testét a lepedőkbe fúrta s mimelte a halottat. Azután meg felém fordult és mégjobban belesüppedt a nagyon is rövid ágyba.

Akkor azt mondta mosolyogva: «Most a hátamon úszom. Lebegek a víz színén!... Alattam észrevehetetlen mozgást - roppant hullámverést? - érzek. Alig egy-két órát alszom, én, aki úgy szeretem az éjszakai hajózást. Sokszor meg se különböztetem már az alvást a gondolattól. Azt sem tudom, aludtam-e vajjon. Régente, ha elszenderedtem, mindig arra gondoltam, ami örömet szerzett volt, arcokra, dolgokra, pillanatokra. Úgy idéztem fel mindannyit, hogy minél édesebb legyen a gondolatuk s könnyű, mint az ágy... Öreg vagyok. Meg is mutathatom, hogy öregnek érzem magam... Emlékezzék! - Gyermekkorunkban felfedezzük magunkat, felfedezzük lassankint testi mivoltunk térfogatát, egy egész sor erőfeszítéssel fejezzük ki testünk sajátosságát, úgy-e? Csavarjuk magunk jobbra-balra, keressük, vagy megtaláljuk s újra megtaláljuk magunk és csodálkozunk! megérintjük a sarkunkat, jobblábunkat a balkezünkbe, hűs lábunkat meleg tenyerünkbe fogjuk!... Most kívülről tudom magam. Belülről is. Lám, az egész föld fel van mérve, minden kis talpalatján lengnek zászlók... Marad az ágy. Oly szívesen fürdöm álmaim és párnáim árjaiban: ebben a friss lepedőben, amely kifeszül, ráncot vet vagy összegyűrődik, - amely homok módjára hull rám, amikor mímelem a halottat, - amely körém alvad, ha alszom... Bonyolult szerkezet ez nagyon. Kár, hogy kis hiba szaladt a szövésébe, a lánc vagy a vetés irányában... Jaj!»

Fájdalmában szisszent fel.

- Mije fáj? - szóltam hozzá. - nem lehetnék...

- Semmi... - mondta, - semmi komoly baj. Mostan... belehatoltam egy tizedmásodpercem legmélyébe... Várjon csak... Vannak olyan pillanatok, amikor kivilágosodik a testem... Olyan furcsa. Hirtelen magamba látok... megkülönböztetem világosan húsom legmélyebb rétegeit; érzem a fájdalom öveit, gyűrűit, pólusait és nyalábjait. Látja-e velem ezeket az eleven figurákat? szenvedésem geometriáját? Vannak itt olyan felvillanások, amelyek eszmékhez hasonlítnak. Megértetnek velem sok mindent, - innen, eddig... S mégis bizonytalanságban hagynak. De nem ez a helyes szó... Amikor az utolér, valami zavaros vagy zilált dolgot találok itt magamban. Minthogyha itt, a bensőmben... ködös helyek keletkeznének, újonnan fölmerülő területek. Olyankor az emlékezetemből egy-egy kérdést vagy problémát ragadok ki... Belemélyedek. Számolom a legapróbb homokszemeket... s addig, amíg azokat látom... - A fájdalmam, ha növekszik, kényszerít, hogy őt figyeljem. Figyelem! - Csak a jajomat várom... és alig hogy meghatottam, - a szörnyű tárgy, a megfigyelés tárgya kisebb és egyre kisebb lesz, mígnem egészen eltünik belső látásom elől...

«Mit tud egy ember? Állom a harcot mindennel, - kivéve testem szenvedését, egy bizonyos fokon túl. Pedig épp ebbe kéne elmélyednem. Mert szenvedni annyi, mint teljes figyelmet szánni valamire, már pedig én egy kevéssé úgyis a figyelem embere vagyok... Tudja-e, hogy előreláttam a betegséget, amely eljön? Határozottan tudtam rágondolni arra, amiben más csak biztos. Azt hiszem, hogy a jövendő egy ilyen nyilvánvaló része már a nevelésben is helyet kaphatna. Igen, láttam előre, ami mostan kezdődik. Akkor még csak olyan eszme volt, mint a többi. Ezért is tudtam követni...»

Elcsöndesült.

Összekuporodott oldalt, lehúnyta a szemeit, s egy perc mulva újra megszólalt. Kezdte elveszteni magát. A hangja csak mormolás volt, a vánkosába. Vörösödő keze már aludt.

Még azt mondta: «Gondolkozom és ez semmit sem zavar. Magam vagyok. Mily kényelmes a magány! Nem húz le semmi gyöngédség... Ugyanúgy álmodom itt is, mint a hajófülkében vagy a Café Lambertben... Egy Júlia lágy karjai, ha egyszer fontosakká válnak, meglopnak, - éppúgy, mint a szenvedés... Aki szól hozzám s nem bizonyít, - ellenségem... Jobb szeretem a legkisebb felmerülő fény világát. Vagyok és látom magamat; látom, hogy látom magam és így tovább... Gondolkozzunk csak közelről. Ugyan! bármily témán is elalhatunk... Az álom bármily eszmét is folytat...

Halkan horkolt. Én pedig, még halkabban, kezembe fogtam a gyertyát, s lábujjhegyen távoztam.

(Fordította: Gyergyai Albert)