Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 4. szám · / · TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM

TAMÁS MIHÁLY: MIRÁKULUM
XII.

Erősen alkonyodott már és Bálint még mindig ott hevert a díványon. Csendes volt a ház, az anyja átment a tanítóékhoz, mert utóbb már gyakrabban nézték meg egymást az asszonnyal, most meg, hogy délelőtt az a dolog történt, most azért is ment.

Órák teltek már el, Bálint még mindig a mennyezetet nézte, már nem is gondolkodott, csak nézett és az egész testét-lelkét jó zsibbadás fogta el. Jó volt ez, hogy nem gondolkodott, nincs annál pihentetőbb, mint amikor az ember üresen néz és nem lát és nem érez.

Erzsi ment be a szobába, már hamarébb is be akart menni, de mindig visszafordult. Üzte valami, maga se tudta, hogy mi, csak érezte: jó volna most odamenni a tisztelendő úrhoz, két kezével befogni a két szemét, leülni mellé a földre és belebúgni minden asszonymelegét a fülébe. Mert jósággal kell menni ahhoz akit bántanak és az asszony dolga a jóság, takaró az asszony a hidegben és ír a fájdalomban.

A lámpához ment, levette a kalapját, az üvegbe lehelt, azután a törlőronggyal dörzsölte fényesre. Nagyon kényelmesen, gonddal tette, mégis igen hamar elkészült vele. Körülnézett a szobában, a kredenchez ment, szürke volt már az alkony, de azért törülni kezdte a port a kredenc lapjáról. Azután meg egy kép előtt állt meg, azt nézte.

Bálint felült a díványon, óvatosan, csendesen, hogy nesze se legyen a mozdulatának. Erzsit nézte, ahogy mozgott, ahogy állt. A szeptembervégi este hirtelen nagyon tavasz lett, egyszerre feltört benne élete nagy társtalansága. Reszketés szaladt végig a testén, két fogsora hideglelősen vacogott, megfeszítette minden izmát, hogy ne kelljen reszketni és a fogát is összeszorította, hogy ne kocogjon.

Aztán már nem volt tovább, felállt és a lány felé indult. Erzsi meghallotta a lépteit, hallotta, hogy feléje közeledik, de nem mozdult, csak várt, várta Bálint két érintő kezét.

Szaggatott, lágy, bizonytalan volt a pap hangja, mint a szerelmes diáknak.

- Erzsi...

Nem fordult meg és nem szólt.

Bálint feléje nyúlt, két kezével átfogta az arcát és magafelé fordította.

- Erzsi...

Ránézett a lány, a szemébe és a két nagy gyermekszemből a várás áhitata, a beteljesülés kezdetének boldog vidámsága ragyogott a pap felé.

...ginng... ganng...

A becsukott ajtókon, ablakokon keresztül, a falak láthatatlan pórusán, a mennyezeten, mindenütt, mindenütt ömlött be a szobába az estéli harangszó. Tompán, lehalkultan, de elháríthatatlanul árasztotta el a szobát és mindent, ami a szobában volt: az öreg bútorokat, képeket, embert...

Erőtlen hullott le Bálint két keze a lány orcájáról. Két szeme a szeméről. Lelke a lelkéről. Erzsi még várt, nézett, nem tudta, mi történik, két szeméből egy-egy könnyű indult le az arcán, de hamar letörölte, azután alázattal, szótlanul, mint a megvert állat, úgy surrant ki a szobából.

Később, amikor már minden nyugovóra tért a házban, Andris füttyentett neki az istálló mellől. Úgy, mint már sokszor ennekelőtte, meghallotta Erzsi és elindult, gondolat nélkül, engedelmesen.