Nyugat · / · 1930 · / · 1930. 2. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ · / · MAGYAR IRODALOM

BABITS MIHÁLY: NEM MONDHATOM EL SENKINEK
Karinthy Frigyes versei - Athenaeum

Néhányan, akiknek a magyar vers szívünkügye volt, tudtuk azt és számontartattuk, hogy Karinthy, évek során át elszórva, egypár olyan verset írt meg, melyek a mai magyar költészet legjobb alkotásai közt is büszkén állnak; s úgy vártuk e könyv megjelenését, mint egy becses ajándék birtokbavételét a szerencsés megajándékozott. Most itt a könyv, huszonnégy vers s néhány (jelentéktelenebb) fordítás németből; a versek közt legalább nyolc-tíz fő-fő rangú, (amennyinél nem sokkal van több például Vajda Jánosnál sem); s együtt egy lirikus arcképe, akit csak most ismerünk meg igazán... S noha a verseket évek közei választják el egymástól, az arckép mégis töretlen, egységes és összeolvadó: mint egy szakadozott vonal rajza, melyből érdekes és határozott profil bontakozik ki.

Ez a profil, Karinthy lírai profilja, nem illeszkedik az újabb irodalmi köztudatunkban kialakult kissé romantikus költőideálhoz, melynek számára Ady arca adta meg az előképet. A költő maga legjobban tudatában van az ellentétnek, mely szellemi képét ettől a körülrajongott zseniarctól elválasztja; s könyvének első lapján szinte programszerűen énekli:

Én isten nem vagyok s nem egy világ,
Se északfény, se áloévirág.
Nem voltam jobb, se rosszabb senkinél:
Mindenkinek rokona, ismerőse,
Mindenkinek utódja, őse...

Valamennyien ismerjük a költőt, aki mindenkinél jobb vagy mindenkinél rosszabb, isten vagy sátán, «északfény és áloévirág», s akihez senki sem mérheti magát, mert az ő birodalma nem a logika és tudat országa, melyben mérések lehetségesek s közös nevezők elképzelhetők. Intellektus és logika közös utakon vezethetnek; ám a költő útja a Tudattalan kiszámíthatatlanságába és egyedülségébe vész - így szeretjük legalább képzelni manapság, megejtve ama nagy költő varázsától, ki azt hirdette magáról, hogy sem őse, sem rokona.

Karinthy költészete kétségkívül egészen más. Ez a költészet egy lucidus intellektus fehér fényében jár, s e fehér fénnyel világít be a mélységekbe és szakadékokba, a Tudattalannak sötét árkaiba, melyeknek partjain nő és sűrüsül a költői mondanivalók szeszélyes flórája. Mert ez az «intellektuális» poézis jól ismeri az ösztön logikátlan rejtelmeit s a szenvedélyek útvesztőit; ismeri, de harmóniába fogja, valami zenei megértés tiszta harmóniájába, mely észtisztelőbb korok régibb költészetének harmóniájával rokon.

Igen: ebben a nagyon friss s szinte azt mondanám: örökmodern költőben van valami rejtett konzervativizmus. Diákkorban olvasott poéták zenéje cseng vissza verseiből, «Hadur, hadakoztam imetten» - mondja egyhelyt, másutt a Goethe husvéti harangjait zendíti meg s szívesen megőrzi az Ady-előtti költészetnek olyan formáit is, melyek ma már szinte teljesen kiestek irodalmunkból - például a ballada-tónust, ami legelső, zsenge versében, a Martinovicsban, oly felejthetetlenül ekhózott belénk, s újabb remekei közt a Halott c. hatalmas költeményben a régi tisztasággal hangzik föl újra. Karinthy versei megfelelnek a saját elméletének, mely szerint az igazi nagy költészet nem kérkedik az eredetiség olcsójegyeivel (ahogy Madách-tanulmányában kifejtette): e lucidus költészet fehér fényében elvesznek az egyénieskedő színek.

Csakugyan, nem a színek és képek, hanem a gondolatok dominálnak itt. A szín logikátlan és esetleges; s Karinthy költészete mindig a lényegre néz; majdnem logikai lényeget mondtam. Mégis milyen távol van ez a költészet valami hideg és száraz ú. n. gondolati poézistől! A színek szerepét a zene veszi át, verssé avatván a gondolatot, mellyel rokon a harmóniában. A vers, a régi értelemben vett vers, a szó és gondolat dallamának igaz és tiszta (s nálunk ma oly ritka) érzése jellemzi ezt a költőt. Csak fel kell lapozni a sorokat, amiket a gyönyörű Pitypáng-vers elején, s mondjuk a Hess madár! vagy az Álom végén, vagy az Almafa-versben, a Dudolóban olvashatunk. Csak az értetlenek csodálkozhatnak e tiszta és mély zeneiségen a logista és élesen intellektuális Karinthy költészetében. A hozzáértő jól tudja, hogy például a zenét és a matematikát mily titkos kapcsok fűzik egymáshoz; s Karinthyban, a költőben, van valami a muzsikáló matematikusból, aki egyáltalán nem ismeretlen típus.

De ez a «muzsikáló matematikus» az élettel áll szemben, a saját életével, a konkrét élettel; s annak logikátlan anyagából kell testet adnia a Logika és Harmónia benneélő kategóriáinak. Különös helyzet ez s különös attitüdöt idéz, mely a gyermekéhez hasonlít, aki először veszi észre a világ érthetetlen furcsaságait: «A gyermek mostanában nyugtalan» - mondja egyhelyt a költő, ráeszmélve erre a hasonlóságra. S itt van az a szál is, mely e versek szerzőjét a parodista és humorista Karinthyhoz fűzi, akivel az irodalmi lexikonok szerint azonos. Adyban nincs humor s humorista valóban csak oly költő lehet, kinek múzsái közt tiszteletes helyen trónol a Logika istennője. Mert humor és logika testvérek, s a nevetés talán annak a (sokszor fájó) ütközésnek zaja, mellyel a logika és harmónia vágya a logikátlan valósághoz csapódik.

Ez a logikai attitüd másrészt egyértelmű s együtt kell hogy járjon a valóságnak valami erkölcsi és kritikai látásával: az intellektus erkölcse és kritikája ez, mely az Igazság, a Logika nevében ítélkezik. A lirikus Karinthy nem tagadja meg a parodistát: a szent történeteket mindennapi eseménnyé, a költészetet prózává mezteleníti le, hogy stílus, szavak, távolság és vers-zene köpönyegei nélkül meglássa a köpönyegmögötti értéket, magot vagy ürességet. (Vacsora, Nihil.) Máskor újból fölveszi a zenei köpenyt, de már feszesen és méltóságteljesen, mint papi és bírói palástot:

Versben szólok, hogy jobban megjegyezd.

A költő próféta-arcot ölt s a nagy páthosz magasságaiba emelkedik. (Mene Tekel.) Hangja mind ércesebb és hallhatóbb, komolysága egyre meggyőzőbb. De valami különös naiv és élénk komolyság ez, melyen mindvégig átlüktet a logika csillámos zenéje, amelyről beszéltünk, s átvillog a humorista kérdező szeme, átrémlik a gyermek csodálkozó arca.