Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám · / · MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (14)

MARCZALI HENRIK: EMLÉKEIM (14)
Minden jog fenntartva
BARÁTAIM

Ez a legfájdalmasabb fejezet. Alig egy-kettő él még közülük.

Ógörög közmondás: barátaim! nincs barát. Életem, tapasztalásom ennek ellenmond. Annyira nem megyek, mint Aristoteles ethikájában, hogy a barát másik énünk. Sőt azt hiszem, hogy azok, kik minden gondolatukban, érzésükben azonosak velünk, nem is lehetnek igaz barátok. Kell az ellentét, a kiegészítés, hogy valóban harmonia jöhessen létre. Sem foglalkozás, sem kor, sem rang ebben nem tesz külömbséget. Ha két ember megérti egymást, kölcsönösen kész egymást szolgálni, viszonszolgálat reménye, vagy vágya nélkül, minden felhívás nélkül eltalálni, mire van szüksége a másiknak, áldozatot is hozni: azok megérdemlik a barát nevet. Azt a nevet, melynél szentebb alig van a földön, ugyan elkoptatták. Hány igazi ellenségünket nem címezünk ily módon? De ha visszaélnek is e szóval, maga a fogalom megmarad és ahol fogalom van, annak életet ad a való.

Időszerint is első e sorban Lederer Béla. Nevelője, tanítója voltam, nem is öt évvel volt csak ifjabb nálam. Kezdettől fogva ragaszkodott hozzám. Szorgalma ép oly bámulatos volt, mint gondolkozásának talpraesettsége és emlékezőtehetsége. Párisban tanult - mulatott is; mint kész ember került haza. Literary gentleman lett, írt a Budapesti Szemlébe - Gyulai nagyon megbecsülte, fordított az Akadémiának, kiadta Andrássy Gyula beszédeit, végre Verbőczy Tripartitumának forrásait kutatta - de ki nem adta. Verbőczyhez nyúlni még Deák Ferenc után sem szabad.

De nála a literary nehézkes; a gentleman a fő. Ha írt valamit, meg szokta nekem mutatni. Azt észleltem, hogy ha valamit frissiben leír, az kifogástalan. Ha azonban javít és csiszol munkáján, nehézkessé válik. Ilyen lelkiismeretes volt életében is, szinte a túlzásig. Nem engedett meg magának semmit, mi csak távolról is közönséges vagy alacsony. Teljesen kiforrott egyéniség, csupa tapintat és finomság és mint a legtöbb ideges, szinte túlérzékeny. A finomság, a tartózkodás nála nem udvariasságból folyik, mi betanított, hanem szíve természetes jóságából. Hosszú éveken át csaknem minden nap láttam: komolyan csak egyszer vesztünk össze, és akkor is inkább az én hibámból, akkor is hamar kibékültünk. Igazán mondhatom: többet törődött velem, mint önmagával.

Szokásaiban bohém volt, oszlopa a Korona-kávéháznak, hová én is eljártam, és hol különösen szegény Reviczky Gyulával barátkozott. Hajnali 4 óra előtt ritkán került haza, délben sétálni vittem, egészségével nem sokat törődött - panaszkodott, miért keltem fel hajnalban. Mindezért nagyon örvendtem, mikor dalmáciai utam alkalmával Baden-Badenból hírül adta, hogy belészeretett egy német kisasszonyba, ezredes leányába és el is jegyezte. A házasság azonban nem jött létre és Béla éveken át sínylődött. Még halálos ágyán mondta nekem: de sok ellensége van.

Pali öcsém halálán kívül Béla elhunytát tartottam legsúlyosabb veszteségemnek.

Korban és sorban következik Simonyi Zsigmond. Kevesen tettek ekkora szolgálatot a magyar nyelv kifejtésének és tisztaságának. Mint tanár is egész gárdáját nevelte a nyelvészeknek. Mikor megtámadták, Csernoch is védelmére kelt. Miután külföldről visszatértem, csaknem minden nap érintkeztünk, egyforma melegséggel. Jellemének alapja a jóakarat. A közös ellenség is összeforrasztott. Szarvas Gábor halála óta ő szerkesztette a Magyar Nyelvőrt, egyre nagyobb érdeklődést keltve és terjesztve a tiszta magyarságot, mire különösen az annyi nyelvből és dialektusból összerótt Budapest annyira rászorul.

Pulszky Ferenc «Életem és korom» című művében elmondja, hogyan ismerkedett meg Londonban Louis Blanc-kal, a radikális republikánussal, a francia forradalom történetírójával. A szellemes Louis Blanc gyakran megfordult a háznál és szeretett a francia és angol irodalomról beszélni. Akkor egy Roche nevű francia volt az angol arisztokrácia legkeresettebb nyelvtanára. Thiersről és Lamartineről volt egyszer szó, kikről megjegyezte, hogy meglátszik rajtuk a déli francia, mert irályuk nem szabályos. Ezt Roche kereken tagadta, mire Louis Blanc egy pár fordulatot idézett ezek műveiből s kérdezte, vajjon ez szabályos-e a francia akadémia szabályai szerint. Roche bevallotta, hogy az csakugyan hibás, de kérdezte, hol van a francia író, ki e hibát nem követné el. Hát itt van, - mondá Louis Blanc némi büszkeséggel - mutasson munkáimban egyet is, ily hamis szófűzést. Erre megjegyeztem, hogy ez természetes, minthogy ő a francia nyelvet tanulta; az nem anyanyelve, hiszen korzikai születésű, aki pedig valamely nyelvet alaposan tanult, az kikerüli a hibákat. - «Most is megmagyarosodott germánok és sémiták tanítanak bennünket tisztán magyarul beszélni.» Ez Hunfalvy Pálra, Budenz Józsefre és Simonyira vonatkozik.

Simonyi tragédiája, mint annyi másé, a kurzus. Ha megérem, még írhatok róla.

Pulszky Károlyról is szóltam már. Könnyebb róla könyvet írni, mint őt röviden jellemezni. Az egyén érvényesülése a Szépben, ez életének célja. Az esztétika uralkodik rajta: ruhában, magaviseletében, minden mozdulatában. Valóban ő volt kiegészítőm. Belőlem mindenkép világi embert akart faragni, én meg belőle tudóst. Szokta is szememre vetni: okos gyerek volnál, de túlsok német meg zsidó erkölcs szorult beléd. hanem azért nagyon szerettük egymást. Pénzről fogalma sem volt. Mikor szűkében volt, arra bírtam, hogy oly módon éljen, mint én: tisztességesen, de nem költségesen. Két álló hétig kötélnek állott - aztán meghívott champagneres vacsorára.

Most már szabad elmondanom, hogy lebeszéltem a Márkus Emmával való házasságról, noha a művésznőt minden tekintetben nagyra tartottam. De a szinházat hiúság vásárjának néztem és nem oly kíváló, hanem inkább háziasszonyt óhajtottam volna élettársául. Szívesen meghallgatott - de az okos szó nem kell, mikor a szenvedély kerül felül.

A politikában sem volt utolsó. Mint képviselő, a nagy egyházpolitikai küzdelem alatt ő segítette összetartani az uralkodóval való konfliktustól visszarettenő szabadelvűeket, kiket otthagytak a «puroszok». Egyáltalában, képtári működése mellett nagy tervek koholása volt legkedvesebb foglalkozása. Engem mindenbe beavatott és elég gyakran kellett őt emlékeztetnem, hogy Pesten van, filiszterek között, nem pedig a Cinquecento Firenzéjében.

Úgy, amint volt, erényeivel, hibáival, egyik megalkotója lett képtárunknak. Sasszeme volt; minden eléje kerülő képpel mindjárt tisztában volt, nemcsak belső becsével, hanem árban kifejezett értékével is. A Szép körében korlátlanul uralkodott. Vajh, ki lép ürült nyomába. Élő példa, mennyire vonzzák egymást az ellentétek.

Pulszky Ferenc egyetlen leánya, Polyxéna, szintén teljes jóakarattal és megértéssel volt irántam. Azt hiszem azért, mert tudta, mennyire szeretem Károly bátyját. Ezt a hölgyet minden szellemi tehetséggel és erkölcsi kíválósággal ruházta fel a teremtő. A női lélek legmagasztosabb megvalósulását tiszteltem benne. Egyszerű és minden ízében előkelő, egész gyermekseregnek gondviselő anyja. «Kinder und Gläser hat man nie genug, denn sie brechen», szokta mondani. Amellett minden műveltségi ág iránt érdeklődő, minden jótékonysági tevékenységnek avatott rendezője. Ha valaki megérdemelte az altruista nevet, bizonyára ő volt. Irántunk holtáig megőrizte barátságát.

Elfogódom, ha ennek a családnak végzetére gondolok. Az elsők közt szerepelt, méltón, neve fogalom volt: a legmagasabb kultúrát fejezte ki, melyre e hon képes. Túlsok volt bennök az ideális: nem voltak e világba valók.

Külföldi útjaim alatt négy igaz barátot nyertem. Az első Behagel Ottó giesseni professzor, ki az ó-francia nyelvet tanulmányozta Párisban és kit nagyon megszerettem és megbecsültem. A második Gabriel Monod, volt tanárom. Úgy hiszem elég, ha nevét mondom. A harmadik Holder-Egger, Waitz utóda, a Monumenta Germaniae kiadásában. A negyedik Harold Temperley, egyike a legkiválóbb angol történetíróknak, kivel most is érintkezhetnem nagy örömöm. Felesleges mondani, hogy a német «freund»-nak és az angol «friend»-nek egész más a fajsúlya, mint a mi elnyűtt, elkopott barátszavunk.

De térjünk haza. A legszigorúbb, amellett legigazságosabb, magát is keményen megbíráló embernek, Gyulai Pálnak nyertem meg, mint a Bp. Szemle dolgozótársa, elismerését. Onnét csak néhány lépés volt a meghittig és a bizalmasig. Ha valaki jól ismerte őt, bizony én voltam. Jellemének szilárd alapja a becsületesség, a lelkiismeretesség. Rideg külső alatt arany szív. A formának csak mint író volt az embere. Szókimondó, bárkivel szemben is meggyőződését fentartó. Egyszerűségében büszke. Mikor a főrendiház tagjának kinevezték, eljött hozzánk Leányfaluból. Meg akartam tréfálni. Azt mondtam, meg kell látogatnia B. Vay Miklóst, a főrendiház elnökét. Az viszonozza a látogatást. Hová ülteti? Arra a pipacsutorás pamlagra? Az ilyen nagy urat méltón kell fogadnia. Meg kell jegyezni, hogy Gyulai, mint erdélyi és mint kálvinista, különös nagyrabecsüléssel volt Vay és Gr. Bánffy Miklós iránt. Ősszel beköltözik, elmegyek hozzá. Kevélyen mutat az új berendezésre. Schöberl - nappal szék, éjjel ágy.

A t. olvasó tán emlékszik, hogy miattam ádáz harcot vívott az Akadémia ellen. Ilyen több is volt. Neki öröme volt maga a verekedés. Azt szokta mondani: hadd csapjanak össze a kardok, úgy kerül napfényre az isteni szikra, az igazság. Ember lett légyen, ki a saját terén küzd meg vele. Nemcsak az irodalomban volt harcos, hanem a politikában is. A legorthodoxabb deákpárti. A kolaíció kezdete idejében jelent meg Andrássy nagy művének II. kötete. Martinuzzira célozva a főrendiházban mondja Andrássynak, hogy a nem természetes szövetség mindig megbosszulja magát. Nagyon örült, mikor e könyv bírálatában a gróf ellen fordultam, mert úgy Deákot, mint tulajdon atyját labancsorba állítja. Úgy írtam: a magyar eszmét többnyire a kuruc fejezte ki, igen ritkán a labanc. Mindegyik csak párt. Fölöttük áll a magyar.

Irodalmi tekintetben nagyon konzervatív. Nálunk voltak Lévay Józseffel és Kiss József került szóba. Gyulai igen kicsinylően beszélt róla. Azt mertem mondani, hogy olyan verset, mint a «Tüzek» mégsem írtak mostanában. Kérem Voinovichot, hozza be Kiss költeményeit. Örvendve behozza és kezdi felolvasni. Csaknem végig hallgatják, de ennél a sornál:

S a sistergő katlan egyszer kifut

Gyulai közbeszólt: a katlan nem fut ki. Erre idézem Arany János versét: Fő a fürdő, forr az üst. Az üst nem forr. Gyulai megmarad elítélése mellett, Lévay ellenben kijelenti, hogy ilyen vers tőlük mégsem telik.

Nem hiába maga a küzdelem: tudja annak minden csinját-binját. Mindig talpra esik. Vacsorára volt nálunk Lévayval, Görgeivel és Fesztyékkel. Szokása szerint Jókait támadja. Görgei meg én védjük - de mondtuk, hogy védelemre nem szorul. Körülnéz: egyedül maradt. Arthur bácsinak esik: «te hazaáruló voltál.» De én csak nem voltam hazaáruló, susogom szelíden. «Maga meg elhitte, hogy Arthur hazaáruló volt.» Egetrendítő kacagás, ő meg elégedetten fordul az italhoz.

Amilyen csatázó kifelé, olyan szelid belsejében. Sok családi szerencsétlenség érte. Szeretett nejét elvesztette. Gyönyörű Margit leánya, kiről azt mondtam neki, hogy írhat bármit, mégis Margit a legszebb műve, fiatalon elhúnyt. Idősb leánya soká betegeskedett. Egyetlen fiának koporsóját is kellett követnie. Annál inkább ragaszkodott azokhoz, kik megértették - és kik a Szemlébe írtak. Ebben ugyanis nagyon válogatós. Szerencsétlen volt, ha egy úr, ki szerinte sem írni, sem egyebet nem tud, cikket hozott, melyet vissza nem utasíthatott. Hogy mennyire belső életet élt, mennyire nemcsak írónak, hanem nevelőnek született, mutatják levelei, melyeket a «Nyugat»-ban közöltem.

Puritánus gondolkodásmódja visszariadt minden ünnepeltetéstől; eleget korholta e hibájuk miatt Beöthy Zsoltot és Rákosi Jenőt, kivel különben harci lábon állott. Mikor hetvenedik esztendeje közeledett, Beöthy és B. Eötvös Lóránt be akarták fogni valami ünneplésbe, de ő dühösen visszautasította. Ekkor hozzám fordultak. Elmentem hozzá megtudni: melyik a születési napja. Azt ő maga sem tudja biztosan, csak annyit, hogy január 25-én keresztelték. Ezt jó tudni, mondom. Január 25-én megyünk az Akadémiába. Nem leszünk többen húsznál, fia, menye, csupa igaz jó embere. Eljő báró Bánffy Györgyné is, kit az öreg úr méltán bámult, eljő Bánffy miniszterelnök is. Ez utolsó mondat erős captatio benevolentiae: a hölgy is, az úr is, mágnás, erdélyi és kálvinista. - Úgy-e? szombaton ott lesz.

Sohase felejtem el azt a keserves arckifejezést, mellyel kimondta: «így hát mégis megjubilálnak.»

Konzervatív volt abban is, hogy címet, rangot - természetes - megérdemeltet megbecsült. Miután egyetemi tanár lettem, azt mondta, hogy csak most kezdek igazán jeles ember lenni. Előbb nekem ilyent soha se mondott. Megbecsülte a nagy vagyont is, jó kézben. De többször is elbeszélte, hogy mikor B. Eötvös József utolszor volt vele, egy novella vázlatát mondta el, melynek tartalma az, hogy csak két módon lehet meggazdagodni: erőszakkal, vagy csalással.

Kicsi termetű: nem szereti a magas növésűeket. Talán részben innen ellenszenve Apponyival és Jókaival szemben. Schäffle híres nemzetgazda és osztrák miniszter emlékiratait ismertettem, melyekben Apponyiról mint kitünő szórókról és politikusról emlékezik meg. Megkapom a reviziót, de ez a sor ki van törölve. Elmegyek Gyulaihoz, kértem, állítsa vissza a szöveget. Ő erre nem hajlandó. Viszont meg én amellett maradok, hogy ilyen törléssel nem engedem kiadni, hisz nem én dicsérem, hanem Schäffle. Mindegy, ő álhatatos; én is. Erre előveszi a kérést: ebben az egyben tegyem meg az akaratát; többé ilyent soha sem kíván tőlem. Tudta, hogy kell az embert megfogni.

Hogy igaz barátom volt, mindenki tudja. Hogy mennyire kedves és érző, csak mi, kik közel állottunk hozzá. Mikor kificamodott a lábam, ő még késő vénségében feljött hozzám. Nem vigasztalt, hanem azt mondta, szegény, ilyen fiatalon. Félek, hogy a komoly irodalmi kritika vele megszünt. Pedig sohasem volt reá nagyobb szükségünk. Minek indokolni?... Végtelen magasztalás, vagy ledorongolás a sárga földig.

Furcsa felfogás is nyilatkozik e téren. Ballagi Aladár 1891-ben felszólított: legyünk jóbarátok. Íme, miért jutottak hírnévre, dicsőségre Arany János, Gyulai, Salamon, Szász Károly: mert egymást bátran dícsérhették. Ha mi ketten épúgy összetartunk, mi is mindent elérhetünk. Azt feleltem, mindig kész leszek elismerni, ami jót ír, de a bírálat jogát fenntartom magamnak.

Fraknói és Hodossy nálunk. Arról beszélünk, mennyi tehetség népünkben és mily kevesen jutnak teljes kivirágzásra és megérésre. Mi ennek az oka? Véleményem szerint a komoly kritika hiánya. Nagyon is gyorsan jutnak hírnévhez, legalább az ujságokban. Ha valakiről azt írják: ifjú művészünk, ez annyit jelent, hogy többé nem fejlődik; ha jeles ifjú tudósunkat emlegetik, az nehezen dolgozik tovább.

Venio nunc ad fortissimum. Nemcsak Gyulai volt teljes bizalommal irántam, hanem Jókai is. Pedig tudvalevőkép nem nagyon kedvelték egymást.

Jókainak György Aladár mutatott be a «Nemzet» szerkesztőségében. Már hallott volt felőlem, tudta, hogy József császár korával foglalkozom. Nem rég jelent meg «Rab Ráby»-ja, arról beszéltünk, mi benne poézis, mi história.

Füred óta igen gyakran volt szerencsém Jókaival érintkezhetnem; összehozott minket már előbb a Rudolf főherceg vállalata is, az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és képben. A barátság Jókai Róza és feleségem közt mind szorosabbá fejlődött. Minden lehető alkalommal meghívott minket, sőt minket is többször boldogított látogatásaival. Mert akkor igazán boldogság volt vele lenni. Hangja ezüstcsöngetyű, előadása finoman kicsiszolt, anélkül, hogy mesterkélt lenne. Emlékszem, hogy egyszer nálunk, asztalnál, megmagyarázta, hogy kerül a kukac az almába. Tartalma az előadásnak tudós, formája művészi. Mindig friss, mindig kedves, keresettség nélkül.

Egyetlenegy szavát vettem zokon, úgy mint husz évvel előbb Pulszkyét. «Nem is tudod, milyen nagy hasznunkra vagy.»

Történeti regényei felől mindig kérte véleményemet. Nagyon örült, ha dícsértem. Mert sok egyéb mellett, erős történeti érzék is jellemezte. A «Szeretve mind a vérpadig» volt ítéletem szerint a legkülönb. Úgy tartottam, hogy fölötte áll Flaubert, Thackeray és Freytag hasonó irányú műveinek is. De valami szemérem őrzött meg attól, hogy ezt neki megmondjam.

Historikusnál csaknem nélkülözhetetlen az emlékezőtehetség. Ezzel is rendelkezett. A klubban Marot-ról, a kálvinist zsoltárok első és leghíresebb fordítójáról és költőjéről folyt a szóbeszéd. De senki sem tudta, ki írta hozzá a zenét. Csak ő mondta meg, büszkén, hogy Goudimel. A másik eset rám vonatkozik. Egy hölgynek bemutat e szavakkal: legrégibb és leghívebb barátom. A hölgyhöz fordulok: Móric bátyám mégis csak poéta. Hívebb barátja bizonyára nincs, de a legrégibb tán mégsem vagyok. Erre ő szinte a napját mondta meg, mióta ismer, hozzátéve, hogy a többi meghalt, vagy elhagyta őt. Ha ilyen csekélységre emlékezett, mennél inkább fontosabb ügyekre.

Viszonyát Gyulaihoz úgy jellemezhetném, hogy ő, a nagynövésű, ki maga a termékenység, lenézte a kis Gyulait, ki csak kis kanállal mérte szorgosan átfésült rövid munkáit és költeményeit. Gyulai viszont teljesen elismerte a regényíró páratlan tehetségét, csak azt követelte, hogy ha már ilyen, minden írása teljesen kiállja a próbát. Mikor Jókai százkötetes kiadása készült, Gyulainak volt tán legnagyobb érdeme létrejöttében.

Úgy-e, nehéz két olyan írónak egyformán élvezni bizalmát, ki egymást becsüli, de nem szereti? Ezt a problémát igen egyszerűen oldottam meg. Jókaival szemben mindig Gyulainak fogtam pártját és viszont. Megértettek; mindegyik igaz ember volt.

Második házasságának nem örültem. De vége az észnek, ha a szív megszólal.

Házassága után félévvel hozzámentem, 1899 február 25-én, 75-ik születése napján gratulálni. Legnagyobb örömömre egyedül találtam. Igen szivesen fogadott. Szép, hogy eljöttél, látod, Hegedüs Sándor csak sürgönyzött. Tréfával akartam elütni a dolgot: a miniszter úr harminc krajcárral akarta gyarapítani az államkasszát.«Nem úgy, nem tudják nekem megbocsátani a zsidó asszonyt.» Móric bátyám, engedd meg, hogy ehhez hozzászóljak. Eléggé ismered az életet is, az irodalmat is. Tudod, hogy lépésed szokatlan és így konzervatív felfogásnak is van helye. Ha nőd boldoggá tesz, mind, igaz barátaid, térdeplünk előtte. De engedj kis gondolkozási időt. «Sohsem voltam olyan boldog, mint most. Ha elmegyek, jószívvel várnak, ha itthon vagyunk, becéznek és minden kívánságomat teljesítik, mielőtt csak kimondtam volna.»

Jókai azt óhajtotta, hogy lelke méhecskébe szálljon. Valóban ő csak méh volt; bárcsak erősebb lett volna fullánkja.

Gyulaira és Jókaira hódoló szeretettel néztem fel. Akik következéssel egyivásúak voltak velem, vagy fiatalabbak.

Mikszáth Kálmánnal 1882-ben ismerkedtem meg, miután már elolvastam a «Tót atyafiakat» és a «Jó palócokat». Együtt sétáltunk a Sugár-úton és én belékötök, hogy művéből hiányzik az erkölcsi érzék. Annyira naív valék, hogy ezt szörnyű komolyan mondtam. Felvilágosított, hogy neki feladata az életet olyannak rajzolni, amilyen, nem pedig az, hogy papoljon. Idővel ezt be is láttam. Mióta oly gyakran találkoztunk tarokknál, nagyon összebarátkoztunk. Séta közben el szokta nekem mondani készülő művét, nagyon meggondolva minden kifejezését. Egyszer kérdezte tőlem, tetszik-e nekem az a kifejezése: «mikor a kalász dajkálja a búzaszemet»? Bizony tetszett, de nagyon. Elbeszélése annál jobban hatott rám, mert törzsökös palóc beszéde különös bájt ad neki. Nagy embereinknek, Tisza Kálmánnak, Jókainak a vesékig hatoló, szinte verisztikus rajzát nyujtotta. Családias felfogásomnak megfelelően nagyon megnyert avval, hogy fiait nagyon szerette és sokat foglalkozott velük. Egyszer azt mondta nekem a nagyobbikról, hogy Szilágyi Dezső lesz belőle. Legkedvesebb volt, mikor bőven és nagyon felülről elmondta érdekharcait Légrádyékkal és hogy bírt velük szemben is érvényesülni. E pontban is realistának bizonyult.

Annyira belső barátságban éltünk, hogy többször felszólított, írjunk együtt magyar történetet. Én adjam a tudományos értéket, ő meg az irodalmit. Meg is írta, hogy én csupa beafsteaket tálalok fel, ahhoz champagner is kell. Bizonyára hiba volt tőlem, hogy ezt az érdekes tervet meg nem valósítottuk.

Voltak, akik rossznéven vették tőle, hogy a szabadelvű párt bukásával otthagyta Tiszát. Mielőtt Gesztre utaztam Tiszához, megkért, szóljak Istvánnak, csináljon már valamit, mert szétfoszlik minden. Meg is tettem, de Tisza nem tett semmit. Így lépett be Mikszáth az alkotmánypártba. Klub és folyosó volt az a légkör, melyben jól érezte magát, enélkül el sem lehetett. Anekdotázott, de nem szónokolt. A fődologban azonban, a szabadelvűségben, minden pontban állhatatos maradt. Mikor rámcsaptak a néppártiak, teljes erővel mellém állott.

Különös szerencsémnek tartom, hogy én vittem neki díszdoktorrá megválasztásának hírét. Megölelt és azt mondta: boldogságomhoz csak ez hiányzott. Két hónappal később eltemettük.

Tóth Bélával az ő gyüjtőszelleme, mely különösen a kuriózumokra vetette magát, hozott összeköttetésbe. A «Szájrul szájra» és a «Mende-mondák» című műveihez szolgáltattam neki anyagot. Sűrűn találkoztunk hol Ferenc-körúti lakásán, hogy Besnyőn, ahol nyaralt, utoljára az Abonyi-utcában; ő is gyakran megörvendeztetett. Széleskörű ismeret, a nyelveknek, különösen az olasznak, tökéletes bírása, amellett fáradhatatlan alkotási és tanulási kedv jellemezték. Minden ízében gentleman - a párbajozásig. Neje, «Lidó», kellemes háziasságot szerzett neki és szép angóra-macskáinak is, és szelidítette hadakozási ösztöneit. Minden harcaimban teljes erővel szekundált, egyszer el is ítélték 60 frt bírságra. A tárgyalás előtt kérve-kértem, vegyen ügyvédet. Önbizalma nem engedte; belé is bukott. Élt-halt a szabadelvűségért: réme a reakció volt. Ilyenkor szép, szabályos arcát eltorzította az ideges «tic», a rángatódzás.

Véleményem szerint Gyulai után ő volt a magyar próza legkülönb írója. Novellái, különösen a «Boldogasszony dervise» és egyéb művei valódi értékek. Nemcsak könyveiben uralkodik a tiszta stílus, hanem, ami szinte csuda, külön cikkeiben (Esti levelek) és számos fordításában is. Nagy élvezete volt a XVII. és XVIII. század magyar írásainak utánzása. Engem nem egyszer megrótt, hogy engedek a neologizmusnak, holott tudok magyarul. De hiába, stílusomat magamnak kellett megállapítanom.

A koalíció uralomra jutása idején megüresedett a sajtófőnöki állás. Elmentem ez ügyben Ábrányi Kornélhoz, a sajtóiroda főnökéhez és gróf Andrássy Gyula belügyminiszterhez, kitől a kinevezés függött. Mindketten a leghatározottabban megígérték. Már publikus is volt a dolog: megírták az ujságok. A Budapesti Közlöny szerkesztőségéről volt szó. Ő maga egy lépést sem tett saját érdekében. Hogy miért nem érte el ezt a kétségtelen kiérdemelt, nyugalmat biztosító polcot, mai napig sem tudom.

Félévvel később, hazautazóban Berkeszről, a pályaudvaron ért halálának híre. Erősen megrendített: nagyon éreztem szíve és tolla hiányát.

A legfiatalabb a szomorú sorban Baumgarten Ferenc. Ez a nyurga, betegesnek látszó fiú kitünő tanítványom volt már a gyakorló-iskolában. Valószínűleg az én példám bírta arra, hogy az egyetemen a történelmet válassza szakul. Ott rendkívüli tehetsége szabadon kifejlődött. Igazán tudósnak készült, a dolgok mélyére iparkodott hatolni, fél munkánál nem állott meg. Volt benne némi rátartiság és egyszer keményen összeveszett Lánczy professzor úrral. Volt némi hiúság is, melyet atyja, ki a jövendő nagy emberét látta fiában, erősen ápolt. Ez azonban tanulmányait éppen nem akasztotta meg. De jure el kellett volna nyernie a sub auspiciis-gyűrűt, - de hát... Ennél sokkal fontosabb az, hogy egyszer velem is disputált - és igaza volt.

Lederer Béla óta nem volt ily tanítványom. A különbség az, hogy Béla felaprózta munkáját, Feri pedig híven ragaszkodott egyhez: a históriához.

Bevezettem a Budapesti Szemléhez is: széles látóköre épúgy feltünést keltett, mint a legkisebb részletekig behatoló akribiája. Görögül is jól tudott, mi akkor már ritkaságszámba ment.

Valami sógorságba is kerültünk, úgyhogy az egyetemen kívül is gyakran találkoztunk. Épúgy ragaszkodott hozzám, mint Béla. Mikor külföldre ment, Strassburgba, tanulmányairól részletesen értesített és legtöbb esetben követte tanácsomat. De már ekkor nagyon bántotta az idegesség. Professzora, Erich Marcks, azt mondta nekem róla: der Junge hat zu viel Geld und zu viel Nerven. Az előbbit Feri, mikor elbeszéltem neki a találkozást, erősen kétségbevonta.

Voltakép 1908-ban kezdett megválni a históriától. Az bántotta, hogy teljes bizonyosságot ott ritkán talál az ember. Evvel jómagam is tisztában voltam, de hát éppen a kutatás az, ami ébreszt és alkotásra serkent. Hát az esztétika szilárd alapon áll? Hisz minden nemzedékkel változik az ideál. Ezt ő is kénytelen volt beismerni, de azért megmaradt szándéka mellett. Elválásnál azt mondtam: «nem győzi cigány a szántást».

Intimitásunk azonban nem szenvedett csorbát. Németországból, Svájcból is gyakran írt, minden fontosabb eseményről, minden tervéről és sikeréről bőven tudósított. Ha pedig hazajött, a legtöbb időt nálunk töltötte.

Kint tetszett neki a szabad bohémélet, melyben ő az előkelő és elegáns. Tragédiája is ebből sarjadzott. Talán kissé el volt kapatva. Büszke volt szép lábára - komoly lábbaj kínozta. Ez egészen megváltoztatta lelkületét. Nekem egyik itthonléte alatt azt mondta: «nem volt hercegnő, ki hozzám nem ment volna; nem volt egyetem, mely legnagyobb örömmel nem nyitott volna nekem katedrát». És most mindennek vége, magyarázta nekem, hogy nemcsak járni, de gondolkodni, írni sem tud fájó lábban. Okolt, beteg ember módjára, mindenkit, testvéreit, atyját - csak engem nem. A távolból is visszatért hozzám, minden lehető alkalommal írt nekünk.

Atyja halála után egy este kilenckor jő hozzám és ottmarad hajnali háromig. Nem fogytunk ki a tárgyból, sem személyekből. Végre atyjáról beszél olyan hangon, hogy kértem, többé ne jöjjön hozzánk.

Mikor Bélával összekülönböztünk, talán én voltam a hibásabb. Hogy Ferit illetőleg ki volt, az olvasóra bízom.

Riedl Frigyessel tárgyalván ezt a kérdést, ő azt mondta: «mindez csak azért történt, hogy Béla is, Feri is tanítványaid voltak. Éppen mert annyit köszöntek neked, volt természetes a lázadás.»