Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 24. szám

PAP KÁROLY: CSUROMNÉ ISTENKÁROMLÁSA

Perzselt a nap és Tóth úr, a tanítómester éppen ingujjra vetkőződve, kinn az udvaron járandóságát mázsáltatta híveivel, mikor az öreg Csuromné tipegett be a kitárt kapun. Az öregasszony úgy nézett körül, mint aki csak véletlenül került ide. Fakó mosollyal, szüntelenül hajlongva a tanítómester felé látszott igyekezni, de aztán inkább csak az öreg, görcsös, megszedett körtefa alatt állott meg, s fölnézett arra, mintha bizony hatalmas körtéket látna lombjai között.

- No, Csuromné?... - kérdezte odavetőleg a tanító úr, míg a parasztok göthös írásába be-bekukkantott -, no, Csuromné?!...

Az öregasszony csak mosolygott, alázatosan tipegve a fát kerülgette, mintha láthatatlan láncon forgott volna körüle, majd száraz kezeivel többször meg-megtörülgette a fa derekán a görcsöket, mintha a fa valami beteg házibútor lett volna, amit rábíztak valamikor. Aztán hallgatott.

Hallotta Tóth úr szavát, de egyelőre nem tartotta magát méltónak a közeledésre. Előbb inkább a fa körül lustálkodó galambokkal akart barátságot kötni. Valahonnét néhány búzaszem maradt a köténye zsebében, azokat hintette eléjük. De a galambok jóllakottan bámultak reá és nem akarta közvetítők lenni Csuromné és a tanító úr között. Hallgattak és ragyogtak a tisztaságtól. Ekkor Csuromné a galambok közt békésen hasaló kutyát akarta megnyerni patrónusul.

- Berzenke te! - szólott halkan a csupaszőr döghöz és mosolygott, csak úgy, mint előbb a tanító úrra, mert Csuromné körtefában, a galambokban, a kutyában egyformán tulajdonképpen a tanító úr arcát vélte tisztelni. De a kutya se mozdult meg. Lusta szemében a nap és teli gyomrában nagy falatok égtek lassan és méltóságosan.

Csuromné újra és újra rámosolygott a kutyára, de annak a képiből mintha magának a tanító úrnak rosszaló szeme nézett volna vissza reá, mondva:

- Ej, ej, Csuromné, hogy lehet mostan ilyesmivel elém jönni?...

Csuromné tehát ijedten keresett valami pás pártfogót Tóth úrhoz. De csak nem talált. A gabonás-zsákokra is hiába nézett, jóllakottan, bekötött szájjal hevertek azok a mérlegen. Különben is már késő volt, mert újra megszólalt a tanító úr:

- No, mit kíván? - kérdezte s minthogy amúgy is be akart menni az íróasztalhoz, hogy végigvizsgálja járandósága számadásait, magával hívta az öregasszonyt.

Tóth úr nehézkésen, elgondolkodva ment elől, Csuromné, kérelmétől roskadozva, szemlesütve követte.

Jaj, de milyen üresek ezek a szobák; hiába köszönget nekik Csuromné hangosan, nem bújik elő sehonnét egy teremtett lélek, aki csak legkisebbet is hasonló volna valamikép őhozzá s így alkalmas lenne pártfogónak. S Csuromné majd elbotlik mentiben, mikor elgondolja hirtelen, hogy Szőregnének is volt pártfogója, Csikánénak is volt emlegetője, Hanusnénak is volt dícsérgetője. Mindenkinek volt, aki segélyt kapott az egyházközségtől, mint özvegy-árva, egész magános szegény még a háború miatt. Csak neki mért nincs?! Pedig hiszen kigondolt magának nem is egyet. Ám ilyen magános vénasszony előtt még a kanász kutyája is nagy úrnak tűnik. Nem akart, nem tudott ő senkit megsérteni közeledésével. Inkább csak eljött egyenest ide, ahol, ahogy mondva volt, jelentkezni lehet.

S ahogy a tanító úr az íróasztalához ül, Csuromné már érzi, hogy hiába merészkedett idáig. A tanító úr ugyan nem mondja szájjal, de amint a papirosai közt kotorász s a számadásai fölé hajlik, nagyon is jól látszik a kopasz fejetetejéről, mint egy fénylő írás: ej, magának pártfogója sincsen, Csuromné? Rémítően látszik ez róla.

Csuromné bátorságot köhintgetett magának s nem veszi le szemét a tanító úrról, aki még egyre keresgél a cédulái közt. Mintha mondaná: amíg keresgélek, addig legalább reménykedhetsz, Csuromné. Aztán megszólal:

- Üljön csak le valahová, Csuromné. Előbb ez a kis dolgom van.

Csuromné azonban boldogan állva maradt s két halálosan aszott kezét homorú hasán szorosan tapasztja össze, mintha egymással akarná biztatni, bátorítani őket. S nemsokára annyira felbátorodik, hogy már a régi, sulykos ingaóra járását is figyelni meri. Úgy tűnik a hangja, mint egy vén kotlósé, amely nehezen költi ki tojásait s egyre ezt kotolja az ő szegény fejének:

- Kotty-kotty,
akárhogy,
pártfogóról
gondoskodj.

S Csuromné óvatosan, aggodalmasan elválik tekintetével Tóth úrtól és újból keresni kezdi a pártfogót. Lent a földön kezdi, s az elhullt szivar hamujától a kopott szőnyeg rajzáig számbavesz mindent. Ó, ó, ha legalább valahogy ezzel kezdhetné beszédjét: ej, de szépséges ösmerősöm nekem ez a gyönyörű szőnyeg, nagyságos tanító úr. Ez is felérne tán egy kis pártfogással. Vagy ilyesfélén: jaj, honnét is olyan kedvesek nekem ezek a drágalátos bútorok?...

Ó, hiszen csak merészelhetné az ember az ilyet! Ilyen hazugságokat! S Csuromné tovább keresgél. Két szeme pillantása, mint két utolsó őszi légy, mászik fel szanaszét a falakon, hangtalan, nesztelen, kábán, s fáradtan rójja körül a képeket. Ezek talán alkalmasabbak volnának? De haj, csak képek a képek! Hogy kezdjen hozzájuk az ember, ha nem is ösmerősök, meg olyan nagyon fönt vannak...

Csuromné pillantása tétován téved át a másik falra.

Egy nagy ezüstözött feszületet lát ottan s ahogy arcába néz a Szent Fiunak: hiszen az ő elesett fiához hasonlatos ez! De milyen hasonlatos!

Csuromné csodálkozó ijedtében lehúnyja a szemét és sápadtan mentegetődzik bensejében:

Ó, Istenem, ne vigy a kisértésbe! Ó, Szűz Máriám, ne büntess engem! De hát látnom kellett, ha szemet adtál!

Szíve oly hangosan verte vissza gondolatait, hogy Csuromné attól félt, jaj, még elárul, s mit fog szólni akkor a tanító úr?

S hogy megnyugtassa magát, óvatosan visszakémlelt a tanító úrra.

Nem, hál' Isten, a tanító úr egyre csak a céduláival vesződik. Nem tud semmit arról, ami történt. S egyáltalán megtörtént-e? Valósággal úgy van-e, ahogy ő látta?

Csuromné azonban egyelőre nem merészel újra szembenézni azzal, amit látott. A földre néz s úgy töpreng ijedten, zavarral. Jaj, biztos káprázott az ő romlott szeme. Valami ördög taszíthatta meg a szeme golyóbisát, merthogy szíve mélyén pártfogó híján annyiszor visszavágyta a fiát a magos Egekből, ahová az Úr szólította el a haza neviben. Most hát megtaszította szeme golyóbisát az ördög.

Halálosan aszott kezefejével reszketve megtörülgette rozsdás szemét s közben sebesen egy Miatyánkot mondott. Aztán egyideig révedezve úgy gondolta, hogy ha az ördög nem is taszította volna meg, a feszület ezüstjének igenis erős sugaraiba éppen könnyen elbotlik két ilyen vaksi öreg szem, ami az övé. Igaz ugyan, hogy hiszen a fal sem volt olyan messzi, a feszület se volt valami kicsiny s az édes Jézus orcája is elégségesen nagy lehetett ahhoz, hogy az ember jól láthassa, - de az ember bűnbe esik, ha megint vizsgálná a dolgot és végül nemhogy segéllyel, hanem majd csak bűnösen távozhat innét. Ezért hát vigyázz, vigyázz, Csuromné, s ne fordul, ne is gondolj odafele, s ami idáig volt, az is jól teszed, ha majd meggyónod. Te csak nézd a tanító urat s várj, várj, várj.

Tóth úr eközben annyira elfoglalta magát számaival, hogy teljességgel elfeledte Csuromnét. Mert most már nyilvánvaló, hogy becsapták őt valahol ezekkel a zsákokkal. Kicseréltek néhányat, habár ő megjelölte a zsákjait.

Izgalmában, nehézkességében ceruzája hegyét is kitörte s csak most, ahogy ceruzáját faragni kezdi, eszmél újra Csuromné jelenlétére, de most is csak annyit kíván véle vesződni, hogy rászól:

- No, még mindig nem ült le valahová?

Csuromné zavartan nyeldesi mosolyát. Fia eleste óta jóformán csak ezzel él, fonnyadt mosolyával. De még mostani kínjában se tud belőle annyit lenyelni, hogy még mindig ne maradjon az arcán egynéhány. Ó de jó, hogy a tanító úr megint számadásaiba mélyedt, de talán még jobb volna, ha már csinálna valamit az ő szegény fejével, mert ő mégse fog tudni soká ellentállni a kisértésnek, hogy újra odanézzen a feszületre s ki tudja, még mi lesz vele itt magánosan. Nagyon is vonzza őt az a feszület tementélen ezüstsugaraival, oda kell neki nézni, akár akarja, akár nem. Vergődik, vergődik, sóhajt. Sóhajt titkon, aprón sok-sok keresztecskét vet, kapirgál szikkadt mellére. De ha már bűnözött, akkor legalább hadd gyönyörködje ki magát egyetlen, jaj de messzire hullt fiában. Hiszen még csak fotográfia sem maradt utána! Nincs hát az ő arcának képe mása, - csak most itt ez a káprázatos, ez az ijedelmes, ez a bűvöletes, odafent...

És Csuromné elszántan elmerül az ezüstsugarakban... Most már látja, hogy az Ő szája, az Ő álla, meg az Ő szemének a helyzete mutatja a nagy hasonlatosságot, már mint az, hogy nem látszik az Ő édes szakálla úgy, amint rendesen szokott, hanem egybe van egészen az Ő állával, s ami legfőbben segíti a hasonlatosságot, ez az, hogy az édes Jézusnak itt egészen behúnyott mind a két szeme, így aztán éppen olyan, mint amikor az ő egyetlene aludt...

Ekkor egyszerre arra gondolt Csuromné, hogy vajha az övé lehetne ez a feszület... De mindjárt megijedt ennek még csak a gondolatától is, mert hiszen akkor valahányszor előtte imádkozna, de ha nem is imádkozna, akkor is csupa istenkáromlás volna az élete...

A tanító úr most megfogta a hibát és felmordult:

- Aha! - aztán így szólt: - Mingyárt, Csuromné, mingyárt, - s pirosan a sok izgalomtól veszi céduláit s kisiet az udvarra a mázsához.

Csuromné szeme ijedten hullott vissza a tanító úrra, s ahogy Tóth úr kiment, Csuromné gondolatainak örvényéből hirtelen felmerült egy különös remény.

Ha ő a tanító úrnak ezt valahogy megmondhatná, ezt a hasonlatosságot. Valahogy olyasformán, hogy olyasfélén jönne ki, hogy úgy értetődhetne, hogy hasznára lehetne a kérelmében... Hogy ez lehetne az ő hiányzó pártfogója. Jaj, hogy gondolod ezt, Csuromné! Látni is bűn volt, hát még kimondani! S hozzá még segítségül használni a tanító úr előtt! Már nemcsak a szemedet, a lelkedet is megtaszította az ördög? Fuss inkább innét, Csuromné, de várj, hová is futnál? Nézd inkább ott a másik falon, látod a Szentséges Szűzanyát? Hiszen az Ő szíve is vérzik, akárcsak a tiéd, de az Ő vérének mindegyik csöppje aranyosan sugárzik ám! Ő is szenvedő és szelíd, igen ám, de azért milyen méltóságos! S mily dicsőséges százágú korona van a fején! Mintha csak azt mondaná: Hiszen értem én te érzelmeidet, Csuromné, meg is bocsátom a gondolatodat, szegény te, de hogy mondod ezt meg a tanító úrnak, hogy ne legyen ebből eszeveszett istenkáromlás?!

Csuromné sírós remegéssel tördeli a kezét: - Csak annyit engedj meg, ó Szentséges Szűzanya, hogy mondhassam a tanító úrnak, hogy nincs senki pártfogóm a segélyre, hanem éppen itt a tanító úr felett van egy kis hasonlatosság... véletlenség... ne vétessék káromlásnak, hanem engedtessék el érte a pártfogó, aki megvolt a többieknek...

Ekkor egyszerre csak visszajött a tanító úr.

- No, - mondotta, - most már nyugodtan beszélgethetünk. - S még mielőtt bevárta volna Csuromné beszédjét, mindjárt így folytatta:

- Látom már, maga segélyért jött.

Hogy is tudott volna Csuromné egyebet tenni, mint mosolyogni, nyelni, bólintani. S megint nyelni, bólintani, mosolyogni. S míg ezt tette, a tanító úr belenyúlt a fiókjába, kivett onnét egy kopertát, abból meg egy ív papirost, azzal magához intette Csuromnét s megmutatta neki, hogy ebben az évben már annyi segélyt adott az egyházközség, hogy több sehogyse telik tőle.

Minthogy azonban Csuromné még egyre csak bólintott s mosolygott, de nem mozdult, Tóth úr még megjegyezte, hogy azért majd gondolni fog rá valahogy s majd egy-két hét mulva jöjjön el kérdeződködni.

Csuromné egy utolsó kérő pillantást vetett a Madonnára s az ekkor mintha így felelt volna:

- Mondhatod, Csuromné, ha tudod úgy mondani, hogy ne legyen káromlás, mondhatod, Csuromné...

S Csuromné hebegve így kezdi:

- Volna... nekem... egy pártfogóm... teccik tunni, de félek tőle... hogy... - és sírásba fulladt a hangja.

- No-no-no... csitította Tóth úr, - pártfogó miatt sose kell megijedni.

- De ha nem olyan az..., - makogja Csuromné, - nem is pártfogó... tulajdonképen... nagyságos... tanító úr... vagy inkább, jaj... hogy is mondjam... nem is szabadna ezt... nem is lehet ezt... jaj...

S míg így hebegett Csuromné, vesztére a tanító urat nézte, s egyszerre csak nem bírta tovább szóval, gondolattal. Mert mindaz, amit idáig látott, s képzelt, a tanító úr arcának hústüköréből most egyszerre mint nyers és durva istenkáromlás meredt eléje. A megfeszített ezüstös Krisztus, a koronás Madonnakép, elesett fia véres emléke, a tanító úr vizsga szemei, vaskos szája egyetlen szörnyűséges gomolyagban forgott, táncolt körüle, oly fenyegetőn s ijesztően, hogy Csuromné, mint egy szélütött, emelgette karjait, s egész testével úgy tátogott, hápogott, szinte darabokra hullott volna az egész töpörödött asszony, ha össze nem tartja a végső igyekezet és nyomorúságtól cserzett szívós bőre.

A tanító úr ijedt szigorúsággal nézett rá:

- No-no-no, - mondotta, - csak nyugodjék meg, Csuromné, hallja-e, no-no-no.

Végül is lecsillapodtak Csuromné föllázadt porcikái, képzelete is lassan megülepedett, keze remegve tudott már mutatni az ezüst feszületre, szólni azonban csak ennyit bírt:

- Ott... ott... az... az...

Azzal szeme rajtamaradt a feszületen.

Tóth is odafordította a fejét. No igen, igen, - gondolta, s így szólt:

- Értem én magát, Csuromné. Ő mindnyájunk pártfogója, és bizonyára segíteni fog magán is. Mindenkin segíteni fog, de látja, sokan vagyunk, Csuromné, s nem lehet mindenkin egyszerre segíteni. De majd egymásután, ahogy mondottam. Csak jöjjön el egy hét mulva kérdeződködni.

Még akart nehány csillapító szót mondani Csuromnénak, de az öregasszony, a Feszülettől végkép megbűvölve, rettentő anyai kényszerűségében, megfeledkezve tanító úrról, segélyről, Madonnáról, a Feszület felé nyujtva karjait, sírva így kiáltott:

- A fiam! A fiam! Mintha csak a fiamat látnám, olyan hasonlatos!

Aztán mindjárt szégyenében, fájdalmában, kötényébe rejtve arcát, zokogott:

- Ó, nagyságos tanító úr, biztos rosszul mondtam... biztos nem így kellett volna... ó, sohase fogom én ezt rendesen tudni kimondani...

A tanító úr most már egész testtel a Feszület felé fordult: olyan, mint a többi, - gondolta. Valójában nem is emlékezett Csuromné fiára, sokan estek el ebben a faluban, fiatalok, s az ember inkább csak a maga korabelik arcát jegyzi meg jobban. Meg aztán már több mint tíz éve ennek...

De félve attól, hogy a szegény asszony egyszer még egészen megzavarodhat, így szólt:

- Nézze, jó Csuromné, még ha úgy is volna, ahogy maga mondja, ugyan mit jelent ez? Semmi egyebet, csak azt, hogy a millió feszület közül, amit e világon emberi kezek készítettek az Úr Jézusról, akadt egy, éppen itt, ebben a házban, amely véletlenül mintha hasonlítana a maga fiához.

- Tudtam én ezt, - felelte Csuromné, - de ki kellett mondanom, kérem. Isten bocsássa meg, a tanító úrnak is köszönöm a fáradságát...

A tanító úr ekkor megszánta s adott neki némi pénzt a magáéból, aztán így szólt:

- Most csak menjen, majd csinálunk magával valamit...

Csuromné még egy búcsúpillantást vetett a feszület felé, aztán lassan kiballagott, megállt a kapu előtt, magánosan, egyedül, töpörödötten, s mosolya furcsa volt, igen furcsa, ha láthatná a fia, összecsapná a két kezét: jaj, csak meg ne őrüljön, szegény szülém...

De senki se látta őt, csak a nap, s az szépen sütkérezett tovább a saját fényességében...