Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 22-23. szám

FÖLDI MIHÁLY: MAGYAR ÍRÓ NAPJAI
PROHÁSZKA ÉS NAPLÓJA: SOLILOQUIA

1929 november

Égő parázs hullott az asztalomra s napok óta nem tudok szabadulni tüzétől, fényétől. Kezembe veszem, leteszem, éget, de nem égek el benne, mert nem pusztít; nézem, hosszan nézem, fel-felcsap a lángja, de nem vakít, hanem világosságot gyujt. Nem «tudok» szabadulni tőle... nem is akarok; örülök, hogy van, hogy vonz, hogy éget és lakásomban életemben hihetetlen máglyát vetett. Lobogó tűz a magyar éjszakában. Messzi, messzi mélységekben fakad a lángja és távoli jövendőbe veti előre a fényét.

Tíz kötet Prohászka Ottokár írásaiból s köztük két kötet a naplójegyzeteiből: Soliloquia.

Néhány napja csak, hogy asztalomon áll a tíz kötet s néhány napja csak, hogy a naplót forgatom. El sem olvashattam még az egészet, egyfolytában nem is tudnám; de napról-napra visszatérek hozzá s érzem, hogy még sokáig, nagyon sokáig, talán esztendőkön át számos utam vissza fog vezetni ezekhez a könyvekhez. Nem napi esemény; a huszadik századnak egyik legérdekesebb, legmélyebb, sokrétű magyar lelke beszél itt... s beszél a halála után egyre tisztábban, egyre izgalmasabban.

Új megvilágításba kerül önkéntelenül fényének óriási árnyékában mindenki, aki itt ebben a században magyarul beszélt, írt, gondolkodott. Voltak és vannak tehetségek, de mit ér ma a tehetség! Voltak és vannak nagy és átható értelmek, de mily gyönge az ész századunk kataklizmájában! Voltak és vannak erős kezek, szépszavú írók, mélyrehatoló költők, de mily jelentéktelen minden erő a tömegeknek, birodalmaknak, világrészeknek e felforgató viharában! A sötétséget teljes mélységében sokszor csak ő látta itt; a problémákat minden kapcsolatukban egyedül ő érezte meg; a felelősség súlya alatt talán csak ő roppant össze; és minden kétségen, viharon és összeomláson át neki akart vágni az irdatlan jövőnek... Így, első friss érzéseimben nem jelenik meg tévedhetetlennek. Essünk túl mindjárt számos tévedésén, túlzásán, igazságtalan szavain és tettein, amelyek jogosan vagy jogtalanul bizonyára sok érzékenységet sebeztek meg s talán ma is sok jószándékú embert megakadályoznak abban, hogy hivő lélekkel közeledjenek hozzá. Már el is intéztük ezeket a fájdalmasaknak látszó területeket; úgy érzem, elintéztük. Zsidók bizonyára riadtan olvassák a róluk szóló elítélő feljegyzéseket; szocialisták valószínűleg számos kemény érvvel tudnak küzdeni őket sujtó ítéletei ellen; dogmatikus katolikusok talán aggodalommal olvassák egy-egy sorát, amelyben szerintük túlságos megértéssel nézi a testi életnek néhány jelenségét, vagy amelyben talán személtető erővel érzékelteti a test nyelvén a lélek bizonyos rezdüléseit; nacionalisták talán nem tudják követni a lélek internacionalizmusa felé s humanisták esetleg elfordulnak tőle, amikor egy-egy véres órában túlságosan hangsúlyozza a fajiság szempontjait. Nem a legszilárdabb, hiszen konkrét kérdésekben gyakran változik a véleménye; nem a leglogikusabb elme, az érzés olykor sűrű iszappal önti el érveit; nem a legkényesebb ízlésű, hiszen néha olyan szavakat ír le, amelyektől felszisszenünk; nem olyan jó stiliszta, mint Flaubert, nem olyan kíváló filozófus, mint Kant, vagy akár Bergson. De mindezek elenyészően kis problémák a nagy egészben; s a tévedések is ezúttal arra jók, hogy megközelíthetővé teszik az elérhetetlent, megfoghatóvá a megfoghatatlant, élővé a szellemet, emberivé a nagyságot. Nem szent beszél itt, hanem egy nagy ember; nem bölcs, aki mindenen túl van, hanem egy hatalmas ember, aki vérzik mindazokból a sebekből, amelyeken át mindnyájunk vére folyik s aki keresi és egy bizonyos irányban megtalálja azokat a gyógyításokat, amelyeket az emberiség sebei nélkülöznek.

Mik ezek a sebek és mik a gyógyítások?

1922 január 27-én feljegyzi beszélgetését egy szegedi festőművésszel, aki Tolsztojhoz zarándokolt. Mindenét eladta, nagynehezen odajutott. Az állomáson még elosztotta pénzét - írja Prohászka - s gyalog beállított Tolsztojhoz, felajánlotta magát s mindenét Tolsztoj ideáinak megvalósítására. Tolsztojt kellemetlenül érintette a művész berontása (németül beszéltek); nem tudta, hogyan védekezzék a tolakodó ellen, akit «zum Teufel» kívánt amúgy lélekben. «No de mit akar, mi jön eszébe? Hát mit csináljak én magával? Itt nem élhet, nem maradhat.» A művész is fejtegette az idealizmust, de csakhamar látta, hogy más az idea s más az élet. Tolsztoj - jegyzi most meg Prohászka - nem volt Assziszi Szent Ferenc s más szent sem. Ő írt és írt, de azt nem élte, ahhoz nem volt ereje. «Nem is volt beállítva, hogy komolyan vegye s tegyen ideái szerint» Azok az ideák - írja Prohászka - hozzá repültek, ő azokat felfogta, de a nagy úr, a gróf az íróasztalnál csinált belőlük hühót, de azok nem csinálnak belőle embert. «Olyan más idealista-féle, akinek nincs meg az «élet» kegyelme. Beszél, ír, tárgyal; de nem él. Nem radikális, hanem dilettáns. - A szegedi művész otthagyta Tolsztojt s azt mondta Prohászkának: «Azóta ezek a nagy írók s nagy nevek merő tehetetlenségek s ürességek nekem. - Prohászka hozzáteszi: «A szegény ördög - értem Tolsztojt - azután végleg megkergült, mert nem bírta sehogy áthidalni azt a nagy űrt a sok ragyogó szó s a teljes tetthiány közt... Melior est dies una in atriis tuis... No és Nietzsche... das Tier, amely hörgött és horkolt, amikor a mellékszobában olvasták Zarathustrát?! No és Voltaire, ki a serblit kiitta kétségbeesésében és szertelen, vigyorgó dühében? Szép kultúrtársaság!»

Szép kultúrtársaság! - kiált fel Prohászka s ez a felkiáltás az igazság erejével olyan bélyeget süt újabbkori kultúránk vezéreire és hordozóira, amelyet homlokukról alig lehet elvitatkozni. Mert könnyű azt vitatni, hogy az író cselekedete az írás, de ha ennek a cselekedetnek nincs meg a kívánt hatása, ha alig mutatkozik hatása, sőt gyakran olyan hatása mutatkozik, amelyet maga az író a legkevésbé kívánt elérni... felmerül a gondolat, hogy újabbkori íróink nem voltak s ma sem alkalmasak az emberiség vezetésére, az élet irányítására. Ma pedig ez a feladat.

Ha erre a sorsra jutnak a Tolsztojok, Nietzschek, Voltairek, mi vár azokra, akik önmagukban sem érzik a sors erejét, akik azért írók, mert írnak, mert megrögzítik azt, amit látnak, szép szavakkal, tündöklő jelzőkkel, hatásos jelentekkel, gyönyörködtető képekkel és szobrokkal?

Ide jegyzem Prohászka naplóját 1924 június 3-áról:

«Olvastam Mereskovszkinál, hogy lehet az érzést agyonütni nemcsak nacionalizmussal, hanem esztétikával is. Egyáltalában tehetséges tehetséggel a diszharmóniát vivén bele a szükséges szisztémába! Ha művész lett volna olyan a trójai mezőn, hol a kígyók megtámadják Laokoont és fiait, ki mikor látja a rohamot s a jajveszékelő népet, csak egyre adja fejét: nézi az izmokat; nem veszi észre a nézők szorongatását, a részvétet s borzalmat nem érzi; nem moccan meg érzése, hogy segítsen; s az őrjöngő s imádkozó s kiáltozó emberek közt ő az érzéketlen, néző s látó szobor. Ő látni akarja a vergődést, a fájdalmat, az izmok duzzadozását, az elgyötört formákat, a rémület s fájdalom kifejezését. De mindezt csak úgy nézi, mint anyagi formát, fényt s árnyat, dudorodást, rángatódzást. Nem sír: a könnyek elhomályosítanák szemeit; nem jajdul nem indul meg: az indulat megzavarhatná észrevevéseit. Nem, ő csak szemlélő; nála azért van minden, hogy képzelete megteljék, s ez visszafojt szenvedélyt, érzést, akaratot. Ah, Istenem, hát vannak ily emberek? Íme a l'art pour l'art-féle elv illusztrálása, amennyiben ki akar emelkedni erkölcsből, amennyiben az erkölcsit vissza akarja szorítani, s egyáltalában azt a bűnt követi el, hogy a részletember, annak valamely tehetsége, elfojtsa az egész embert. A többi nem jut szóhoz. Az, hogy valami igaz-e vagy nem, jó-e vagy nem, tiszta-e vagy nem: nem nyom a latban. Mit szólnának ahhoz a Laokoon-szemlélőhöz? Ember-e az? Igazi művész-e az? Vagy a művészet igazán csak természetellenes hypertrophia, mint a tömés által hízott lúdban a kilós máj? Helyes-e az, ha a genialitás üti az igazságot s Byron-féle őrülteket produkál? Helyes-e az, ha a genialitás elfojtja a lelkiismeretet, tapossa az erkölcsöt s Nietzschékkel szaggatja az erkölcs, a hit láncait? Helyes-e, ha az esztétika, a szép forma erkölcstelenséggel, alávalósággal, bűnnel töltekezik? Ha a bájos alak, a kellem feledtet lelki szépséget, mértéket és zenét? Ezeknek a felfogásoknak hibája a fölépítésben van; ezek mind nabukodonozori szobrok: agyaglábakon drágaságok; aminek lent kellene lenni, az fönt van s megfordítva, s így az eredmény a rosszember, a semmi-ember, de aki - s ez a nevetséges - konstruálni, teremteni akar. L'homme n'est rien, l'oeuvre est tout. S az oeuvre nem az embernek köszöni létét? S van-e benne valami, ami nem az emberből való? S lehetséges lenne, hogy a legnagyobb oeuvre, az ember quantité négligeable legyen produktumaival szemben? Az igazság ez: l'homme est son oeuvre, önmaga Isten kegyelmével sajátmaga műve, s ez a mű méri őt; a többi «rien», vagyis játék.»

Ez az igazság.

Az igazság az, hogy az ember a legnagyobb mű. Önmaga Isten kegyelmével saját maga műve. A többi, az játék.

A többi.

Mert véletlen, hogy a művészet és irodalom összegubancolódott problémáját kaptam fel először a romokból. A többi is ott hever; ott, a romok közt. Az egész kultúra, sleppjével, a civilizációval együtt. S a kultúra minden alkatrésze: a gép, a sajtó, az állam, a nacionalizmus és internacionalizmus, a kapitalizmus és szocializmus, a racionalizmus és okkultizmus, a materializmus és idealizmus, a naturalizmus és expresszionizmus és posztexpresszionizmus, a bank, az imperializmus és demokrácia, a diktatúra és köztársaság, az államférfi és a polgár, a jog és a kötelesség, az adó és a budget, az erő és az erőszak, az erkölcsök és a hitek.

Az összes célok, melyek céltalanságokká váltak.

Mi volt a célja 1914-nek és a háborúnak? Nincs rá értelmes, még kevésbé erkölcsi válasz. Mi volt az erkölcsi célja a békekötéseknek? Semmi. Mi volt a régi s mi volt az új béke lelki célja, erkölcsi tartalma? Ismeretlen. Milyen irányba vezetnek minket, hova megyünk? Emberi értelemben, úgy, ahogy Prohászka érti az embert, nem tudnak nekünk válaszolni.

Ilyenkor jönnek az okosak és tanultak, a gyakorlatiak, a politikusok és közgazdászok, akik tőkéről és munkáról, termelésről és fogyasztásról, világpiaci árakról és nemzeti és nemzetközi megegyezésekről beszélnek. Mindez a felületen tehetetlenkedik, vagy úgy, mint Prohászka Laokoon-művésze, aki rendszerbe akarja foglalni a kínjaiban fetrengő emberiség izommunkáját, vagy úgy, mint Prohászka másik művésze, a tolsztoji, a nietzschei, a voltairei, aki mutat egy irányt, amelybe maga sem tud elindulni. Termelés és fogyasztás mindig volt, de volt egy rendszer is, amelyben a gazdasági működések történtek. A rendszer egységes volt s alapja és összetartója régi kultúrák idején, ókorban, középkorban, újkorban az erkölcs volt. Az erkölcs, amelyben mindenki hitt, amelynek mindenki kötelezően engedelmeskedett, amely élő valóság volt.

Ez az erkölcs ma hiányzik.

Nem jajongunk a morál miatt, amelyet egyes írók oly kéjelegve firtatnak bűnöző hőseik körül. Szegény hősök! Mit akarunk tőlük? Mit akarunk az egyénektől? 1914-ben összefutott a világ, hogy megöljön tízmillió embert; a nagy mészárlás, a véres nap árnyékában egy somogyi vagy verduni vagy manchesteri legény bicskát ránt és leszúrja a haragosát. Ezzel a legénnyel szemben ott a véres nap alatt valahogyan meghalkul a tízparancsolat szava. Vagy hogy lop. Megy a halálba, melyet nem keresett, s útközben ellopja a felebarátja kisökrét és szamárkáját. Lopott? Hát az államok, a hatalmak, amelyek szuronyerdőkre hivatkoznak és zöld asztaloknál tárgyalnak, mit tettek? Vagy az a szegény és tehetetlen emberkoldus vánszorog a tank elé és, Uram bocsáss meg, de ide írom, eszembe jutott: eldűl az árokparton és talán paráználkodott... szörnyű, én undorodom tőle, de nem tudom bűnösnek találni. Miért találjam bűnösnek, ha a hatalom kivétetik a bűn súlya alól? Ha nincs bűnös állam? Ha az erdő, az uralom, a politika függetlenítheti magát az erkölcstől? Ha nem bűnös sohasem az államférfi, aki élet és halál ura, aki tömegeket éheztet a gazdasági erő jogán, aki külpolitikai fölény címén országokat zár el vasúti menetrenddel és tarifával a boldogulás elől?

Az államférfi. A politika. És a pénz? Hol a pénz erkölcse? Hol... ebben a korban, amelynek hőse és reprezentánsa nem a pap, nem a tudós, nem az író, hanem a pénzember, a vállalkozó, aki szellemi és fizikai hadsereget állít uralma alá és hasznos vagy haszontalan, mindegy mert mindenképpen erkölcsi cél nélkül dolgozó vállalata számára egy világ tömegeinek adóját nyerheti meg. Övé a pénz, a siker, a nyilvánosság, az érdeklődés, a beléptijegy s céljai elérésében megvásárolhat mindent és mindenkit, hogy csak egyetlen egy tényezővel kerüljön esetleg szembe: a konkurrenciával, amelynek épúgy nincsenek erkölcsi céljai mint neki. És ez a vállalat mindennel foglalkozhatik; «termelhet» mindent; sajtot épúgy, mint filmet, ujságot épúgy, mint ruhát, festményt, könyvet épúgy, mint színházat vagy gyógyszert. És tenyészik, küzd, győz vagy elbukik, de mindenképpen irányítja korunkat, melynek alapja az erkölcsi semmi.

Az erkölcsi semmi, amelyben van bűncselekmény az egyén számára, sőt az egyes ember ellen, de nincs erkölcsi tudat a tömegek és államok életében; amelyben szabadon garázdálkodik az erő, de ismeretlen az igazság léte; amelyben mindenkinek van célja, de az egész eltévesztette a célt.

Prohászka Ottokár világából Magyarországon egészen különös erővel tör elénk az erkölcsi ember. Egyéni céljai nincsenek, a püspökség sem az. «Istenem, - írja - én szívesen mennék, ha engem tolnának. De magunkféle embert csak a lelkiismeret tolhat. No, én teljes valósággal látom, hogy én püspöknek való nem vagyok. Mennék is. No, megyek! Azután az is gondolat: ki tudja, mily érdemes s alkalmas embernek állok útjában. Tu autem Domine miserere nobis!» Szörnyű válságokkal küzd a világ, amelyben az emberiség szíve dobog; s ez a szív néha rettenetes mélységekbe rántja le, de ő a legtöbbször győzedelmeskedik rajta, hogy szinte nekünk ma még elérhetetlen magasságokba emelkedjék vele. Néha egy-egy misén, amelyen megbékél az élet s még csak a halottak érthetetlenek kissé. Szép fohász, a világirodalom s a világlélek egyik tiszta gyöngyszeme: «Sötét van reggel mise után az én kedves kápolnámban, csak az oltár terítője világít egy kicsit, s itt-ott az aranyozásokon s a kiálló széleken lobban föl halványan egy kis világosság, mint a láng a nedves fán, mikor nem tudja mefogni; lobban, villan, aztán megint elalszik. Ott térdelek s a lelkemet kiterjesztem mindnyájuk fölé s fölött, kiket szeretek s felejteni nem akarok. Az elköltözöttek úgy tünnek föl nekem, mint a hadiárvaház szegény, mondúros, halvány, degenerált gyermekei: sorokban párosával mennek, igazán örülni nem tudnak; ha az ember mosolyog is rájuk, félrenéznek, mintha azt a szeretetet jelentő mosolyt még nem értenék.»

Ebben az erkölcsi világban, amelyben az ember Isten kegyelmével a legnagyobb mű, amelyben az ember felelősséget érez önmagán túl a nemzetért s minden emberért, csodálatosan átalakul minden élet és halál. Élet és halál felolvad a szellem birodalmában, ahol lélekké válik minden. Megrázó és felemelő látvány Prohászkánál az élet megszellemítése. «Szellemet mindenbe! - kiált fel egy napon, - szuverén, iniciatív szellemet! Kiindulást és lelkesülést, lángokat, tüzeket... szellemet! Ah, hogy imádkozom: memor fui super stratum meum in matutinis meditabar de T... spiritus, anima, vita, flos, amor, odor... ex imis amavi, de profundis clamavi... et in velamento alarum tuarum exultabo... - mint a csibe, mely a kotlós szárnya alól kidugja fejét; exultat... adhaesit anima mea ad Te... me suscepit dextera tua... És főleg az egyházba kell a szellem! Minek ezek a fejek, melyek nem a testből nőnek, nem a tűzből lángok, nem a hullámból tarajok, nem a szellem villanásai - jus canonicumi enyvvel a testhez ragasztva; kerekek, vendégoldalak a szellemi élet szekerén! De bár csak volna szekér, tüzes szekér; de a szekér is olyan, mint az ötödik kerék! Ah, aki lelket nem tud adni, aki nem lángol, aki csak jog útján jön, akkor a lélek bágyadtan néz ki, konstatálja, hogy van, de nem nyilik meg neki. Befordul, s azt gondolja: még tél van, még nem jött el az ének s a napsugár! Istenem, magamra vetek; de látom ezt az elkényszeredett állapotot... fejek tapadás, szimpátia nélkül! A lélek megtapogatja a feje helyét s konstatálja: van is, nincs is; úgy hívják, de nem az! Veni Spiritus Sancte!» Hogy átzeng ez a hang emberen, erdőn, fán, hegyen! Átzeng és meglelkesít. Feledhetetlen szépek a sétái Pilis hegyén, amelynek lelkét többször érzi és idézi. «Ismét Margitligetre s bűbájos tájára gondolok, de főleg a vidék lelkére, mely ott dobog, álmodik, eszmél, ébred, mereng s ismét elalszik. A vidék lelke a történelem, a régi élet lelke, annak az életnek, mely legtöbbet adott érzésből, örömből s fájdalomból; mely legsajátosabban önmagán át tudta nézni s magát nézte ki rá; tudott beszélni heggyel, völggyel s a maga nyelvére tanította rá, az érzéseit kölcsönözte a virágnak s a csillagnak; szóval meglelkesítette.»

Itt érzi meg különös mélyen a magyar lélek tragikumát. A Pilishegyen arra gondol, hogy a kultúrák és a nagy kultúrhordozók, «költők, írók, emberek, szentek, mind csak egy ideig fénylenek. Forrásaik kiapadnak.» A Pilisen lehangoló kép tárul elé: «...az különös nálunk, hogy minden el lett fojtva, le lett tarolva; a források ki nem apadtak, de betemették: a tűzhely ki nem aludt, de széthányták; s így a források még fakadni, gyöngyözni s a parazsak még virítani tudnának, ha rájuk akadnánk, ha megtalálnók, ha fölismernők. Ez a magyar kultúra tragikuma. Így nézem ezt a szent hegyet, a Pilist is. Igazán Pilis: tar, kiégett, kopasz; de csak erőszakosan; volna ott még kultúrerő, lélek, tűz; a magyarság, a kereszténység lelke ki nem adta erejét; sok fel nem használt elem, sok szén és lekötött hő várja a feltáró kezét a történelemnek, várja a nagy idők alágyujtását!... Csak volnának nagy alakjaink, akik innen túlról integetnének... Úgy látom, hogy ilyenek nincsenek. Hát így a Pilis: tar; a konkrét nagy alakok nem állnak rajta s ez a mi régi kultúránk hiányossága s a mi bajunk.» Egy nappal előbb leverten írja: «A magyarban a szellemnek nincs mélysége; mindig mondtam ezt.» Sokszor érezhette itt úgy magát, mintha egy végeérhetetlen nagy Pilisen járna, ahol nincsenek «nagy alakok, akik onnan túlról integetnének»; innen átról sem; s a kétségbeesés súlyos óráiban önmagából kell felszabadítania minden lelket, mely a «tar, kiégett, kopasz» tájat megszellemíti. Valóban, társtalanul áll... Magasan kiemelkedve és magányosan a jelenben, amelynek majdnem minden érzését és gondolatát hol szelíden, hol gyűlölettel, néha érvekkel, olykor felháborodással, de mindig elveti, hívják akár racionalizmusnak, amely «a ráció fényforrásának nappá való deklarálása az örök fények leszerelésével», akár kapitalizmusnak, manchesterizmusnak, modern közgazdaságnak és termelési rendnek, mely az ő mélyreható szemében alig egyéb mammon-imádásnál, a több-pénz, a gazdagodás szenvedélyénél, mindez pedig «fölszítva piszkos, kormos világégéssé, rettenetes pusztítást végez nemcsak a gazdasági, hanem az erkölcsi világban.» Magányos a «szívtelen, kegyetlen, önző» jelenben; magányos szellem, akinek a magyar multtal is alig vannak kapcsolatai. Ki keringett itt előtte ily óriási szárnycsapásokkal a magasban, hogy megpillanthassa a tar mezőn a lélek ligetjét, ahol megpihenhetne? Ki röpült itt fel ezekbe a magasságokba és ki mélyült el ezekbe a kísérteties mélységekbe? Alig néhány hang rezonál felé a multból s csak a jövő zeng súlyos életéhez méltó kísérő zenét; a jövő, amelynek misztikusa és filozófusa, költője és egyik magyar teremtője. Kritika az élete: az erkölcs nélkül élő jelen kritikája, s a kritikán túl úttörés, az új erkölcsi ember úttörője.

...Ez a pár sor pedig egy rövid sóhajtás a Soliloquia lapozgatása közben, mialatt a szem nyugtalanul tekint, a kéz kutatva nyúl a többi kötet, a tanulmányok, a hátramaradt művek felé, amelyeknek tanuságot kell tenniök: egyenrangú, kevesebb-e, vagy talán több volt-e az alkotó, a vajudó, a kereső, a sokszor válságos, de mindig magasrendű embernél?