Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 21. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Kassák Lajos: THORA VAN DEKEN
H. Pontoppidan elbeszélései - Pantheon kiadás.

Pontoppidan elbeszélés-kötete nem új embert reprezentál, de kétségtelen, aki ezeket a történeteket megírta, az írásművészet mesterei közé tartozik. Hogyan is nyuljak hozzá kritikai módszerrel ehhez a könyvhöz: a négy elbeszélés emberi sorsokkal telített, szigorú művészi törvényekkel megkomponált, önmagát jelentő, önmagában bezárt irodalmi alkotás. Írójuk túl van már a hetvenedik életesztendején s ezek a művek nem az ifjukori terméseiből valók. Elolvasásuk által nem ismerhetjük meg alkotójuk művészi fejlődésvonalát, viszont nem is nyugtalanít bennünket ilyenféle kiváncsiság, úgy érezzük, ezek az elbeszélések magukbafoglalják Pontoppidan minden emberi és írói jellegzetességét. Életrajzi adatai szerint ősi papi családból származik ez az író s ő az első, aki kiállt a prédikátorok sorából, a papok kasztjából átlépett az emberi társadalomba, az isteni igék hirdetője helyett szabadgondolkodó polgár lett belőle s ennek a hosszú vándorútnak sorsalakító tapasztalatai mind ott élnek messze perspektivákat nyitó s mégis nyugalmas biztosággal lezárt írásaiban. Nem különösek ezek az írások, semmi nyugtalanításra való törekvés nem érződik ki belőlük s mégis mind a négy több annál, mint amit a betűsorok szavakba és mondatokba foglalnak előttünk. Történetei nem a szereplő figurák fölszinen látható gesztusaival, nem az emberek esetlegességnek tünhető cselekedeteivel hatnak ránk, hanem azzal a belső törvényszerűséggel, ami csak a valóban nagy alkotók színeiből, formáiból sugárzik felénk, mint a dolgok belső lényege. Pontoppidan nem az embereket, hanem a sorsukat írja meg. A cselekedetük már csak következménye sorsuknak s hogy az író meg tudja nekünk mutatni ezeket a sorsokat, ellenállhatatlanul élményünkké válnak alkotásaik. Olvasásuk közben úgy érezzük magunkat, mintha egy nyugodalmasan hömpölygő folyóban állnánk, testünk és lelkünk fürdik a hűs áradásban s jólesik érezni, mintha ez a folyó sehonnan se indulna el és sehol se végződne be s azáltal, hogy benne állunk, mi is a végtelenség részesévé lettünk.

A négy elbeszélés közül úgy tartalmilag, mint formailag a «Hoeck polgármester és felesége» című a legtökéletesebb. Az elbeszélés főhősei egy folyton túláradni akaró élettel telitett s mégis a betegességig passziv asszony s egy passzivnak látszó s mégis szexuális komplikációkkal telített s oktalan féltékenységben marcangolódó férfi. A fölszínen semmi különös nincs abban, ami történik velük s mégis különös tragikus és megválthatatlan a sorsuk. Egy polgári házasság története s nem emlékszem rá, hogy valaki író ilyen mélyről tudta volna elém emelni ezt a problémát s minden pesszimista filozófia és elítélő kajánság nélkül mutatta volna meg előttem a polgári osztály egyik legszentebb intézményének, a családi életnek tragikus örvényeit. Az író nem áll oda sem az egyik, sem a másik fél oldalára, nem bélyegzi meg alakjait, mint valami öntelt morálprédikátor s a történet vezetésében s művészi formakonstrukciójában mégis benne van hűvös emberi világszemlélete. Nem a jó és a rossz mérlegével mér, a helyzeteket nem élezi ki s mégis érezzük, hogy szerinte az asszony az, aki alámerülésre van ítélve s anélkül, hogy ezt rosszaságból tenné, a másikat is maga után húzza a mélységbe. Pontoppidan nem azt mondja, hogy az asszony rossz, tudja, ami történik vele, annak az élet törvénye szerint meg kellett történnie, de mégis, semmiféle mentséget nem talál a számára. S mi is látjuk, az ő asszonyaiban nem a kiszámított gonoszság, hanem a gyöngeség hiúsága keveri és lobogtatja a veszedelmeket. És nincs mentség a részükre. Hogy gyöngék? Miért gyöngék? Ez is az ő fogyatékosságuk s ha tudomásul is vesszük, ez által nem változik meg róluk a véleményünk. Azonosak vagyunk Pontoppidannal, aki ugyancsak tudomásul veszi ezeket a gyöngeségükkel erőszakoskodó asszonyokat s megértjük, hogy egyszer sem áll melléjük. Nem azonosítja magát alakjaival, csak megmutatja őket. A polgári irodalom egyik legnagyobb mestere annak ellenére, hogy semmiféle értelemben nem elfogult szószólója osztályának. Mint ember fölszabadította magát a papi familia tradíciója alól s mint író felszabadította magát a polgári osztályszemlélet törvényei alól is. Szabadgondolkodó abból a fajtából, akinek emberi öntudata már-már a társadalmi tudat kialakulása felé fejlődik. S valószínűleg ezért van az, hogy Pontoppidant ma honfitársai nem- és osztálykülönbség nélkül a modern dán irodalom atyamesterének tartják. Az iskolázott dán parasztok olvassák műveit, testvéri szeretettel beszélnek róla s a polgárság csakúgy nagyrabecsüli, mint Andersen Nexő, a proletáríró és forradalmár társai, a szocialista munkásság.

Az elbeszéléseket Hajdu Henrik átérzett, plasztikus nyelvezettel a dán eredetiből fordította.