Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám

ILLYÉS GYULA: A HÁZ VÉGÉN ÜLÖK...

A ház végén ülök a padlás-grádicson
s ilyeneket hallok: Na te paradicsom
mostan kettémetszlek... s mégegyszer kettőbe
így ni... most aztán, huppsz, bujj be a levesbe.
A kis öreganya szünetlen beszélget
magamagában, azt hiszi nem figyelnek
rá... De ha látják is, ahogy tipeg-topog
amihez hozzányúl azzal eltársalog.
Ne ficánkolj te tűz, ne füstölj már, hallgass,
mit kapkodsz kezembe mint egy mérges kakas.
Egy marék só is kell... Hol vagy te sótartó?
Hozok egy kis rőszét az alsó udvarból...
Fölszedünk majd, krumpli, ne félj hogy megfázol.
Gyere ki már te ág ebből a rakásból...
Igy beszél s ahogy jön a barackfák alatt
egyre feleselve, a csillogó gallyak
lehajolnak hozzá, suttognak kedvesen,
örömkönnyek folynak a kis leveleken.
Fent felhők emelik, mint papok az ostyát,
az alkonyi napot s tömjénfüstben tartják.

Ó, Isten, ki, mondják, fűben, fában, vízben
bujkálsz mint a mosoly a szerelmes szívben,
ki a költőkénél jobban kinyitottad
nagyanyám füleit titkos hangjaidnak,
nekem, ki mint süket rekedt ordítással
dülöngtem utánnad e pörgő világban,
tedd meg nekem is, hogy úgy mint ő füleljek
szavadra s szavadra oly bátran feleljek.

Ime már az alkony, mint hatalmas állat
rámhajol s hűvösen végignyalja vállam.
Nézd, az udvarunkból a szederfák alatt
hét tányér levesből száll fehér áldozat
feléd... Mosolyodnak s rejlő szavaidnak
őrzői ládd meleg hittől áradoznak.
Mint rég ama zsidók végső vacsoráját,
áldd meg e megpróbált család vacsoráját.
Ki búzákba, fákba árasztottad véred,
engedd, hisz te mondtad, vegyétek, egyétek,
bekanalazhassam a békés igéket
s mint a tizenkettők lángjaidtól égjek.

Ime a folyókban már az éj közeleg.
Hűs sodrában meg-meglengnek a levelek.
Holnap utrakelek. Engedd, hogy mentemben
menjek fűvel, fával, vizzel beszélgetve
s együgyű népekkel, kiknek fia vagyok.
Kiknek uruk előtt nézésük is dadog
oly gyámoltalanok. Szavaik elbujnak.
Tanuljam el amit mondani sem tudnak.
S mit a némán rángó vonások kérdeznek
a nyílt kérdéseknek meg is felelhessek
és szavaim mint nagyszülémnek szájában
hangozzanak egyre bátrabban, tisztábban,
nem törődve azzal nevetnek-e rajtuk.
Nem szokták még itt meg a szívbéli hangot.

Tisztán mint a kérő kisdedek szemei
könnyeznek a néma csillagok fényei
rajtunk... A virágok helyett vigasztalni
éjszaka ők nyítnak reményt árasztani.
Mint ezer kérdező kék szem néznek felém
a harmatok is a káposzták levelén.
Imre, útra készen, ma este úgy érzem,
állok egy igéző tekintet fényében.
Mosolygó és síró pillantások alatt
biztatgatják egymást cihelődő szavak
bennem, hogy magukkal kézenfogva bátran
vigyenek e zavart, dadogó világban. -
Én, aki egy földre lapult ház végéről
állok fel, a világ forró fenekéről
félve nézek körül, remegve szívemben
most sejteni merem, hogy kiszemeltettem.
A holdfényben kétsort hajladozó ágak
az útra fekete csokrokat dobálnak.
Elült krumpli-bokrok közt vigyázva lépek
nehogy alvó, meleg fészkeikre lépjek.
Búcsú nélkül megyek. Ha észrevennének
ezüst csibe-hangon sirni kezdenének.