Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 19. szám · / · SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA

SZABÓ LÁSZLÓ: KRUZSLYÓ KIRÁLYA
REGÉNY (1)
V. MILYEN AZ ÖRDÖG?

Június végén, amikor a fenyő már levetette tavalyi tűleveleit s a szamócától illatos volt a levegő, ha megmozgatta a szél, hazaérkezett Pozsonyból Komorovszkyné. Simeon úr a maga szemeivel látta, mert a tornácról ki lehetett látni a kocsiútra; Szvidnicskára más asszonyszemély úri fogaton nem mehetett, mint Komorovszkyné. Pár nap mulva posta is jött Szvidnicskáról: a kisbíró jelentette, hogy a tekintetes asszony hazaérkezett és «akármelyik napon, akármelyik órában szívesen látja a tekintetes urat». Hinkó, aki mindig a gazdája körül sürgött-forgott, vigyorogva mindjárt megjegyezte:

- Ha akármelyik órában szívesen látják a nagyuramat, akkor talán legjobb volna úgy éjféltájon odanézni valamelyik szép holdvilágos éjszakán...

Mikurszkynak azonban ezúttal nem volt kedve tréfálni; viszont azt sem tartotta szükségesnek, hogy a jó tanácsot visszautasítsa. Azt üzente vissza, hogy majd a napokban teszi tiszteletét.

Pár nap mulva át is rándult Szvidnicskára, még pedig gyalog, mert szép volt az idő, és ilyenkor a kruzslyó-szvidnicskai úton kellemesebb a gyalogolás, mint a kocsizás. Délután négy óra tájon érkezett meg és egy kicsit várni kellett, míg bebocsátották, mert Komorovszkyné, mióta a hosszú útról megjött, minden délután szundikált egy-két órácskát. A cselédség addig is elmondotta, hogy a tekintetes asszony nagyon megváltozott: a házidolgok felől még csak nem is kérdezősködött és ha be akartak neki számolni a történtekről, kikergette őket azzal, hogy «majd máskor!» Valami könyveket is hozott magával, azokat olvasgatja minden este. Azelőtt le szokott feküdni, mihelyt besötétedett, most pedig néha még éjféltájkor is ég a gyertya a szobájában.

Simeon urat nem a vendéglátás szíves mosolyával, hanem kissé bosszúsan fogadta Komorovszkyné.

- Hogy az uramat hiába várom, abba belenyugszom, - mondotta, - de hogy a tekintetes úr az üzenetem után három napig várat magára, azt nem igen értem.

- Sok a dolog mostanában, hugomasszony, - mentegetőzött Mikurszky.

- Bizonyosan megint valami csínos menyecske került belső szolgálatra, - incselkedett az asszony.

- Sok bolondot beszélnek az emberek, - felelt Mikurszky, - fele sem igaz annak!

- De ha csak egy fertály része is igaz, - folytatta az asszony, - akkor nem csodálom, hogy nem könnyen tud elkerülni hazulról.

- Hát megtörtént a kívánsága a tekintetes asszonynak, - igyekezett más tárgyra terelni a beszédet Mikurszky, - megtekinthette végre az urát!

- Megtekinthettem, amint kívántam, - mondotta Komorovszkyné. - De bár maradtam volna itthon... Attól tartok, hogy nemcsak az ország dolga miatt nem siet haza az uram, hanem van valakije Pozsonyban is, Bécsben is.

- Tyhű, teringette! - tréfálkozott Mikurzsky, - ki hallott már ilyet? És aztán asszony van a dologban, vagy leány?

- Aféle leányasszony mind a kettő. A pozsonyi egy elhagyott árva, aki valami nagy úrnak a segélypénzéből él már vagy tizenöt esztendő óta, a bécsi pedig valami frajla a kávéházban.

- Mi az a kávéház? Kávéból van a ház, vagy kávét árul benne valami török? - kérdezte Mikurszky.

- Nem az, - magyarázgatta Komorovszkyné. - A kávéház olyan kocsma, amelyben nem sört és bort isznak a vendégek, hanem török kávénak a levét.

- Én még nem ittam, - vallotta be Mikurszky. - Hugomasszony, mennyit kell abból meginni, hogy becsipjen az ember tőle?

- Sőt éppen ellenkezőleg, éjszaka azok mennek a kávéházba, akik a sörtől vagy bortól már becsiptek és a kávétól ki akarnak józanodni.

- De ha a kávénak olyan józanító hatása van, akkor hogy lehet, hogy Komorovszky uram mégsem a sörháznak a szolgálójába bolondult bele, hanem a kávéháznak a frajlájába?

- Mert a frajla nem szolgáló, - felelte Komorovszkyné, - hanem puccos dáma. Úgy ki van az öltözve, hogy olyat nem látni Sárosban.

- Hát ha belebolondult Komorovszky uram, akkor egyszer majd csak kibolondul belőle, - úgy szokott az lenni!

- Nem hiszem én se, hogy örökké tart ez a dolog, - felelte Komorovszkyné elgondolkozva. - De ez nem változtat azon, hogy megcsalt a nyomorult!

- Bevallotta? - kérdezte Mikurszky.

- Még csak az kellett volna! - pattant fel az asszony.

- Akkor semmi az egész, - vélekedett Mikurszky, - annyi, mintha semmi sem történt volna. És lehet, hogy nem is történt semmi. A látszat oly sokszor csal...

- De még többször a férfiak! - vágott közbe Komorovszkyné.

- Legalább bosszút állt-e rajta, hugomasszony? - kérdezte Mikurszky.

Az asszony elpirult, szemébe nézett a vendégének és csak ennyit mondott:

- Szemtelen!

Simeon úr nem volt szokva ahhoz, hogy ilyet mondjanak neki; felugrott az asztaltól, le és föl járkált a szobában, majd megállt Komorovszkyné előtt, ő is a szemébe nézett és így szólt:

- Sértegetni mer, de tagadni nem!

Az asszony erre már elhalványodott, s egy kis csönd után így szólt:

- Hát hol itt az igazság? Én hűséges voltam hozzá, mint egy kutya, meg nem csaltam volna még gondolatban sem. Azt gondoltam, hogy ez ér neki valamit, és azt kellett tapasztalnom, hogy nem ér neki semmit.

- Nem ér a világnak sem semmit, - tette hozzá Mikurszky. - A becsületet és hűséget csak követeli a világ, de megbecsülni nem tudja. Se a szerelemben, se semmiben. Én már régen elhatároztam, hogy nem törődöm a világgal, mely csak követelni tud, de adni nem, mert szigorú a követelményeiben, de mindig igazságtalan az adakozásaiban.

- Ez olyan, mint egy prédikáció, - mondotta Komorovszkyné, - de ezek nem Istennek, hanem az ördögnek igéi.

- Nem tehetek róla, - felelte Mikurszky. - Nekem bizonyosan sokkal többször kívánták, hogy «vigyen el az ördög!» - mint ahányszor jó szívvel mondták, hogy «hozott Isten!»

- Tizenkét évi házasság után ilyen gyalázat! - kesergett az asszony.

- Abból a tizenkét évből csak tíz számít, - mondotta Mikurszky. - Az a két esztendő, amióta nem volt itthon, nem számít. Hiszen azt mondja a sárosi nóta:

Az ember nincs fából
Ki kell rugni a hámfából.

- Az ember nincs fából, hanem taplóból, - felelte Komorovszkyné, - mindjárt tüzet fognak!

- Próbálta, hugomasszony? - kérdezte Mikurszky.

- Hát tudja mit? - felelte gyorsan az asszony, - igen is megpróbálhattam volna!

- Akkor meg is próbálta, hugomasszony!

- Nem igaz! Nem igaz! Nem igaz! - pattogott az asszony.

- Háromszor tagad, - tehát hárman vannak a bűntársak! Legalább mik voltak? Tisztek? Udvari emberek? Szép fiatal legények? Vagy valami nagy úr?

Komorovszkyné nem válaszolt, de behunyta szemeit egy pár pillanatra, s aztán mintha lassan, szinte észrevétlenül sóhajtott volna.

- Anna hugom, - szólt Mikurszky, - nem ambicionálom a gyóntatónak szerepét. De akárki volt, akármi volt az illető, irígylem!

- Ne nézzen rám ilyen illetlenül, mondotta az asszony, mert szégyenlem magam...

- Mi van itt szégyelni való? - kérdezte Mikurszky.

- Látom a szemeiből... Bűnös a nézése!... Nem állhatom a nézését...

Az asszony a szobának a két ablak közti sarkába ment, hogy ne essék rá a világosság és leült a kipárnázott saroklócára.

Mikurszky utána ment, melléült és megfogta a kezét.

Az asszony hagyta.

- Hugom - szólt Mikurszky halkan, - így lesz úr az ördög az ember felett... Az ember egyszer csak elveszti a fejét és azt gondolja, hogy tulajdonképpen ostobaság volt mindaz, amit egész életén át csinált és habozás nélkül beleharap a tilalomfa almájába. Aki pedig egyszer annak a fának a gyümölcsét megízlelte, nem éri be azzal, hogy csak egyszer szakított róla.

- Igaz - szólt Komorovszkyné halkan.

Mikurszky megcsókolta a kezét.

- Ne úgy, ne úgy, - szólt az asszony mohón.

Mikurszky kérdően nézett rá.

- A tenyeremet! - mondta az asszony.

És nem lehetett tudni, hogy mi volt több a hangjában: vágy vagy parancs?

Mikurszky mohón megcsókolta az asszony puha tenyerét, s azután átkarolta, majd az ajkát is megcsókolta.

Az asszony nem védekezett.

Mikurszky fölkelt és szinte támolyogva az ajtó felé indult.

- Mi az? Mit akarsz? - kiáltott rá az asszony.

- Talán mégis... - hebegett Mikurszky, - ... talán bereteszelem az ajtót...

- Minek?

- Ha valamelyik cseléd talán gyanít valamit és benyit...

Az asszony hangosan felkacagott, úgy, hogy alig tudott megszólalni:

- Hogy talán gyanítanak valamit?... Mit, te szerencsétlen? Hát gyaníthatja valaki, hogy egy harminckét éves asszony, Komorovszky József felesége, a szép Hyrinnai Anna odadobta magát egy csúnya, öreg, púpos, nyomorék, dohányszagú embernek?... Nem, barátocskám, olyan őrült teremtés, aki ezt el tudná gondolni, csak egyetlenegy van a világon, és az én vagyok! Hát igen, az, amit az ördögről mondtál, mind igaz... Aki egyszer a tilalmas gyümölcsbe beleharap, az azután örökké kívánja. Ez az én sorsom... Beleharaptam és azóta örökké éhes és örökké szomjas vagyok s éhségem és szomjúságom olthatatlan. Gyer ide, te gnóm, és nézz meg engem! Szép asszony van a világon százezer, énnálam szebb is van sok ezer; bűnös asszony is van százezer és talán énnálam bűnösebb is van sok ezer. De ami nincs az egész világon, csak egy, - az én vagyok! Én vagyok az őszinte asszony! Ne félj, senki sem nyit be az ajtón, gyer ide, ölelj meg, - s azután vigyen el az ördög!

Mikurszky mindenre el volt készülve, csak egy ilyen beszédre nem. Neki, aki hadat üzent a világ mindennemű rendjének és minden erkölcsének, a legkisebb aggodalma sem volt, hogy leszakasszon egy virágot, mely az útjába került, de volt benne önérzet és volt benne hiúság, hogy porig megalázva érezte magát... «Gnóm, öreg, csúnya, púpos, nyomorék, dohányszagú»... Hat fájdalmas szó, hat tőrdöfés a szívbe és mindegyik majdnem halálos! Nem mámorító, hanem kijózanító, jéghideg szavak! És ennek az asszonynak nem ő kell, a világért sem ő, - mindenki más inkább kellene, mint ő, de őt hívja, mert ő egyetlen, akire nem gyanakodnak, sőt nem gyanakodhatnak... Átvillant az agyán az a gondolat, hogy odaugrik az ajtóhoz, de nem reteszeli be, hanem kimegy rajta, hogy vissza ne jöjjön soha többé. Talán így is tett volna, ha nem lett volna benne a szégyennél erősebb a düh: bármint van is a dolog, ez egy nő és egy férfi harca, és nem az fontos, hogy az első ütközetben ki a győztes, hanem az, hogy végezetül ki a rabszolga. Hyrinnai Anna, sohasem fogsz dicsekedhetni vele, hogy meghódítottad a csúnya, öreg, púpos, nyomorék gnómot, de a csúnya, öreg, púpos, nyomorék gnóm büszke lehet rá, hogy szeretője lett a szép Hyrinnai Anna!

-

- Az ördög van benned, te bűnös asszony!

- Az van bennem.

- Rossz vagy, és mégis olyan jó!

- Csak rossz vagyok.

- A legszebb vagy!

- A legutolsó vagyok.

- Úgy megölellek, hogy megfojtalak!

- Ne mondd, de tedd!

- Ne harapj, bestia!

- Bestia vagyok... Nem mondhatsz oly rosszat, ami nem vagyok...

-

A nap már elbujt a rosztokai hegyek mögött és a konyhában már tüzet raktak a leányok a vacsorához, mikor Mikurszky Simeon úr hazafelé indult. Komorovszkyné végigkísérte az udvaron. Mikor kiértek az útra, Mikurszky búcsúzó gyanánt megkérdezte:

- Mikor jöhetek vissza?

Az asszony komolyan válaszolt neki:

- Akár holnap...

Majd hozzátette, s nem lehetett tudni, gúny, vagy incselkedés volt-e a kacajában:

- Szegény szomszéd! Ne féljen! Igazán senki, de senki sem fog gyanakodni!

(Folyt. köv.)