Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 17. szám · / · PEÉRY PIRI: ANNE

PEÉRY PIRI: ANNE
Regény (1)
I.

Szűzleányok lelke most a föld: fehér... fehér... fehér... Lassan, nagy pelyhekben hull a hó már napok óta. Égi bárányok gyapját fosztják és a szél sodorja a föld felé az összetapadó selyemcsillogású pelyheket... vagy talán az Úr tépte meg bozontos szakállát nagy haragjában és az ember arcába vágja... térj eszedre!... látod, mit tettél?...

Állati álomba merülten feküdt a vastag hótakaró alatt a falu. Három oldalról hatalmas hegyek ölelték körül, nyugat felől a mozdulatlanná dermedt tenger igérte az elérhetetlent és a végtelenséget. A falucska keleti végén, az öreg temetőn túl, erdő iramodik a hegyek felé, mintha át akarna futni rajtuk, de fáradtan torpan meg az emelkedés első lendülete után a meredeknél.

Mintha valami óriás kölyke zúdította volna ki megunt fakockáit hatalmas dobozából, olyan össze-vissza feküdtek a házak. Napközben kétszáz kis kémény nehéz füstje kacskaringózott az ég felé, estére azonban elcsendesedett a zsibongás és ha rövid ideig pislogott is kevéske fény itt-ott egy-egy ablakban, csakhamar ellobbant ez a fukar világosság és a fakoporsókban csend lett. Evésre, ivásra, szeretkezésre felvirradtak álomtalan álmukból, azután újra eltemették magukat. És ez így ment minden tavaszig...

Az utak - egy kivételével - járhatatlanok. Ez az egy: a kocsmába visz... A falu közepén ki-kiloccsan a fehér útra a szennyes, sárga fény, ha ajtaja ki-becsukódik. Hiába kerekedett estére hóvihar, gyakran recsegett az otromba ajtó egy-egy erősebb rúgástól, míg nyikorogva be nem vágódott, hogy utat engedjen az új vendégnek, be a füstös, lármás ivóba, ahol esti harangszóra már vagy tizenöten igyekeztek sűrű vedeléssel emlékeztetni magukat az életre...

Az ormótlan kandalló közelében terpeszkedett az öregek asztala.

Ott ült a karvalyorrú bíró. Savószínű nagy szemeit folyton elrejti rebbenő szempillája. Ha beszél, a földre néz le, mintha keresne valamit, egy-egy rossz garast vagy elhagyott bugyellárist... mert méltó veje volt a fukar Mártonnak, aki öregségére hatalmas vagyont harácsolt össze. Hát hogyne, amikor olyan zsugori volt, hogy még az ételt is sajnálta magától, és a cselédek fecsegése szerint olyan ételeket főzetett, amit más a moslékba öntött volna. Leánya, Jenny, amikor feleségül ment Erikhez, azt hitte, hogy jobb dolga lesz, de csöbörből vödörbe került. Egy öltözet ruhával és kissé jobb étellel javult a helyzete. Különben ... ha belenyugodott volna sorsába, Eriktől akár mint leány halhatott volna meg. Amióta azonban az új béres beállt a házhoz, nem veszekedett és nem csapkodott annyit a munka közben Jenny...

A bíróval kártyázott Viggo, a hajótulajdonos. Bár tizenkét szép nagy halászbárkája volt, szívesen elbeszélgetett minden szegényemberrel. A harmadik öreg az asztalnál a szeplős Lars volt. Képe telestele nagy vörös szeplőkkel. Okos, józan szatócs, aki nem sajnált hetenként egy kis pénzt elveszteni a kártyán, amivel megnyerte a bíró és Viggo jóindulatát.

A «legények» asztalánál szájalt a fiatalság egyik vezére: Gunnar, akit sokan tiszteltek, mert jól tudott a késsel bánni. A támasztógerenda alatt ült a vigyorgó fiatal Lars, aki az apjától egyelőre csak a szeplőket, anyjától pedig a vigyorgást örökölte. Lars mindig boldogságtól ragyogó ábrázattal várta az estéket, amikor a kocsmázás következett, hogy találkozhat vágyai netovábbjával, Ilsével, a csaposleánnyal... Ilse azonban, a vigyorgó Lars bánatára, szívesebben tüntette ki kegyeivel Eilifet a falu kovácsát. Most is Eilif ölébe pöndörült és sovány kis macskateste még kisebbnek tűnt fel a kovács izmos mellén. Eilif jól tudta, hogy a vigyorgó szerelmes Ilsébe és éppen ezért nagyokat röhögve fogdosta a leányt.

Ott van egy másik asztal Ingriddel, Martinnel és Olaffal. A faluban mindenki tudta, hogy Ingrid, ez az örökké éhes, élesnyelvű asszony, ura öccsének a szeretője... csak Martin nem tudta. Ez a csendes, tunya gondolkozású, lomha mozgású ember tökéletes ellentéte volt izgága, lármás feleségének. Ellenben Olaf olyan volt, mint az asszony. Amire Martin sohasem lett volna képes, ő megtette: nyugodtan elszerette testvére feleségét...

Az ajtó felé eső asztalok reménytelenül üresek voltak. Hiányzott még Tolnaes, Olaf barátja, meg a gitáros Jens, akinek pedig nagy hasznát venné Oere, a kocsmárosné. Fogy ugyan így is a bor, de ha zene van, az mégis más, patakzik az ital a torkokon lefelé.

Oere néz, néz az ablakon kifelé, de nem lát semmit. A sötétség áthatolhatatlanná sűrűsödött odakünn.

Hátamögött öklendezést hall, megfordul, hát az öreg Michael könnyített háborgó gyomrán és a padlón ott éktelenkedik az a sok ital, aminek a bevedelésén annyit fáradozott még az elébb is.

- Az ördög vigyen el, vén állat! Ha nem tudsz inni, miért vedelsz annyit? Rosszul lesz az ember, ha rád néz. Pusztulj a fenébe! - dühöngött Oere.

- Jól mondod - dünnyög Michael -, ha megdühítsz, megyek is, de addig egy tapodtat sem, amíg a pénzem vissza nem adod...

- Igaza van Michaelnek - kiált oda Gunnar -, add vissza a pénzét, ő is visszaadta a borodat!

- Igaza van!... ha nem adod vissza a pénzét az öregnek, akkor nem engedjük el, - kiabáltak a legények.

- Dögöljetek meg! - morogta Oere és döngő léptekkel bevonult a konyhába, becsapva maga után az ajtót.

Ilse nekiállt a piszok eltakarításához, az egyik legény elkezdett dúdolni valami dalt, Ingrid folytatta. Lassanként innen is, onnan is elkezdték a nótázást, majd belebődült a vastaghangú Eilif. De aztán csak elakadt a dalos kurjongatás. Hiába, ha Jens nincs itt a gitárjával, nem megy olyan jól a mulatás.

Michael apót nem zavarta nagyon az iménti esemény, újra nekilátott az ivásnak. Szennyes szakállára lecsurgott a rossz lőre, összefolyt a fogatlan szája szegletén szivárgó nyállal. Egyszer aztán újra öklendezni kezdett. Oere asszony éppen ebben a pillanatban lépett az ivóban. Amikor meglátta Michael apót és az újabb bűnjelet a földön, a düh vörösre festette arcát.

- A ménkü üssön meg, most aztán már takarodj, ha jó dolgod van, - rikácsolja magából kikelve.

Michael apó arrafelé fordul, ahonnan Oerét sejti, mert az öreg nem lát. Nagyon régen egy verekedés alkalmával megvakult és Isten csodája volt, hogy akkor bele nem pusztult. Azóta Michael apó kocsmába csak este járt. Nappal ott kuporog a templom szögletében és kisírja az utolsó fillért is az emberek zsebéből. Amit napközben összeszed, azt este mindig elmulatja. Hiába, nem tud már a kocsmáról leszokni.

Michael apót nagyon szeretik a férfiak, mert ő tud a legocsmányabbul beszélni és amit senki sem tudott utánacsinálni: a legnagyobb ívben köpni... A munkátlan öregnek jó dolga volt. Még a templomot sem átallotta ronda mondásaival bepiszkolni. Ha másként nem ment, ott is mondott egy-egy trágár tréfát, úgy a férfiaknak, mint az asszonyoknak. A férfiak nevettek és adtak, hogy mondjon, a nők pedig megbotránkoztak és azért adtak, hogy ne beszéljen.

Ilse kénytelen volt újra a vödörhöz és a felmosó rongyhoz nyúlni.

- Én többet nem pucolom el a piszkodat Michael apó, eridj haza és feküdj le - dühöng Ilse, hogy kénytelen itt súrolni, amikor Eilif ölében sokkal jobb lenne kuporogni.

- Eridj, eridj, le lássalak itt - toporzékol Oere.

- Látod, látod, Michael apó, ez a vén ember sorsa, nem tudsz már a kedvében járni Oerének. Bezzeg, ha fiatal volnál és jól ellátnád a baját, kimenne az neked még a hóba is hálni. Akkor aztán rókázhatnál, amikor csak akarsz - dünnyögött röhögve Martin.

- Hiszen, ha az a baj, megpróbálhatjuk, - hebegett részegen Michael. - Ebben a hidegben az ember úgyis keményre fagy.

Nagy röhögés. Michael boldog, hogy nevetnek a viccén.

- Oere, adj inni még Michaelnek, megérdemli! - rikolt bele Olaf a lármás vidámsága. - Ha nem adod ingyen, fizetem én! De csak akkor, ha mondasz valami jót még.

- Jót? Ki mellett ülsz? - kérdi Michael magabízóan.

- Ingrid mellett.

- Hát akkor most ne törődj vele, hogy Martin is itt van, végezd el vele a dolgodat, mint szoktad. Hát ez csak elég jó neked?

Michael röhög, röhög, aztán kicsúszik alóla a föld és tompa puffanással leesik a földre. Az ivóban csend van, Ingridet nézik, aztán Olafot meg Martint.

Martin meg van zavarodva. Érzi, hogy itt most tenni kellene valamit... Nem tudja, hogy mihez kezdjen. A gondolatok álmosan kúsznak elő: azt mondta Michael, hogy Ingrid és Olaf... Míg ő nincs otthon... hogy őt... aki úgy szereti mind a kettőjüket... A fájdalom lassan szétáradt testében és csukló sírással tört ki belőle. Feláll és a bagót a bal képébe csusztatja át, lassan forgó nyelvvel. Aztán gyerekes gyámoltalansággal nyöszörög.

- Hát most mit csináljak?

Ingrid dühös.

- Állat! Eridj innen! Állat!

Felkap egy előtte álló nagy csuport, amiben jócskán volt még ital és hozzávágja a részegen síró Martinhoz. Olaf áll és néz, valami kevés megbánást érez. Egy kis szégyent is.

- Majd beszélünk még róla, majd beszélünk még róla - motyogja gépesen többször egymásután.

Oere felismerte a helyzetet, s Martint átkarolva, kihúzta a konyhába. Martin ment és bárgyún, panaszosan kérdezte:

- Hát most mit csináljak?... hát most mit csináljak velük?...

- Kutya legyek, ha most meg nem csalatja Oere Ingridet, - harsogja röhögve Erik, a bíró.

- Hát aztán mit fáj az neked? Nem veled csal meg Martin, te anyámasszony - sipítja Ingrid.

- Tyhű, de nagy a szád! Szegény Martin! - szörnyűködik tréfásan, a bíró segítségére sietve az előzékeny Lars.

Ingrid valami nagyon csunyát akar mondani vissza az öregek asztalához, amikor egyszerre belép Jens, akire már nem is számítottak. Hóna alatt a gitárja. Nem akart elindulni és most mégis itt van. Ingyen bor, jó meleg és az ivó cimborák vidámsága hívta.

- Vidám jóestét!

- Jens, gyere ide, - üvöltik a legények.

- Gyere, itt van ital. Játssz valamit! Jó, hogy jöttél, Ingrid embert akart ölni, - röhög Olaf, hátbaütögetve a dühösködő Ingridet. - Már agyonúnjuk magunkat...

- Jó, mindjárt, csak előbb iszom egy keveset, aztán megcsókolom ezt a verekedős asszonyt. Tudom úgyis, hogy ez hiányzott neki.

- Majd adok én neked, mindjárt megmondom, hogy mit! - nevet kiengesztelve az asszony.

Jens játszik. Először valami régi egyhangú dalt énekel. Szereti a rendet. Elsőnek mindig ezt énekli és így sorjában. Csak öt dalt tud, a legvadabb jön utoljára.

A hangulat egyre forróbb. Mire az ötödik dal következik, Ingrid már ég Olaffal együtt, az asztal alatt folytatott szerelmi játéktól. Kiugranak a középre és táncolnak. Az asszony rásímul a taktus nélkül ide-oda ugráló férfira, a szemek csillognak. Egyszerre Jens abbahagyja a játékot és felhajt egy pohár bort.

- Jens, játssz még! Jens, még!

Végre Jens elkezdi játszani és énekelni a leglüktetőbb, legvadabb dalát, amit csak tudott. Ingrid és Olaf újra táncba mennek. Gunnar, az ács, kirúgja a széket maga alól, beugrik a középre és ő is táncol. A legények követik a példáját, innen is, onnan is elindulnak az elvarázsolt körbe. A szegény meggyötört agyaknak úgy rémlik ebben az őrült forgásban, mintha egy megbomlott ringlispilen állnának, a gyomor hiába tiltakozik, az agyakat elkapja valami vad láz és a tömeg ropja a táncot. Néha egy-egy fej bukkan fel a kavargásban, a szeplős, vigyorgó Larsé vagy a szélesvállú, bikaerejű Eilifé, forog, bukdácsol a tömeg, kidagadt szemekkel. A szemekben táncol az egész szoba, az ablak, a nyitott tűzhely, az öregek asztala, az ajtó, majd az üresen hagyott asztal, amin Ilse áll, rikácsolva és toporzékolva, táncolva a szalagokon, amit Lars lopott neki otthonról. Aztán újra az ablak, az öregek, az ajtó, Ilse, megint az ablak és így tovább, megállás nélkül.

Az öregek abbahgyták már a kártyázást és az asztalon verik a ritmust. Topogni - forogni - dobbantani - forogni - forogni.

Éles sivítással a tömeg közé ugrik Ilse. Sovány karjaival vadul hadonászik.

- Most én táncolok. Egyedül táncolok!

Néhány ellenvetés innen-onnan, de az újdonság vágya erősebb, elnyomja az elégedetlenkedőket az új látványra kiváncsi többség.

Ilse táncol... Viszi, ragadja magával valami rettenetes erő, gyorsabban, egyre erősebben, közbe sikít, szavakat rikolt jobbra-balra, amiket nem érteni. A férfiak körülállják. Mint a farkasok köre, egyre szűkül Ilse körül a gyűrű. Dünnyögve kisérik a táncot az öregek is. Ilse egyre gyorsabban, egyre sebesebben forog, míg a fáradtságtól össze nem esik. A részeg férfiak ráesnek, egyik sem akarja hagyni a másiknak, tépik, cibálják az ájult Ilsét. Ruhája pillanatok alatt rongy.

Az erős Eilif szétüt a férfiak közt, felkapja Ilsét és egy sarokba vonul vele. Néhány pillanatig tanácstalanul állnak ott, ahová Eilif ereje lökte őket. Csend. Ingrid hangosan elkezd nevetni. Aztán gyorsan, hadarva, jobbra-balra osztogatja éles nyelvével a vágásokat:

- No, ti bambák, hát csak menjetek haza, az anyátok köténye mellé. Tehetetlen rongyok vagytok, nem hálnék veletek semennyiért sem. Mit vágsz ilyen buta pofát Gunnar? Tán segíteni akarsz Eilifnek? Nélküled is elvégzi a dolgát. Hát te Erik, mit ugrálsz itt? Csak nem akarsz te is valamit? Mit csináljon akkor Lars, akinek már rég fáj a foga egy szeplős, vigyorgó kölyökre Ilsétől? Van neked feleséged, mulass avval. Vagy tán a fukar Márton csak a leánya felét adta neked? A másik felét meg elzárta a ládájába?

- Úgy látszik, hogy még nem kaptál pofont, de olyant, hogy a kontyod a Hallgató hegyen is túlrepül, - morog Erik dühösen, röstelkedve.

- Na, most akkor már mehetsz haza, a feleségedet már úgyse zavarod, rég kimulatta az már magát mással - nyelvel vissza Ingrid.

- Mit beszélsz te? Széthasítom a szádat, - hörög Erik és ökölbe szorított kézzel rohan Ingrid felé. Olaf, Gunnar és egy pár legény alig tudják visszatartani a dühöngő bírót.

- Összeverem, agyonütöm - károgja rekedten. - Már a feleségemet sem átalja hírbe hozni!

- Kit? Engem? Eresszenek hozzá, adok én neki! - sipítoz a részeg asszony.

- Ugyan ne okoskodj Ingrid, - próbálja csitítani a nyúlszájú Ole, Olaf is nyugtatja, de vesztére. A dühtől fuldokló asszony hatalmas pofont ad neki.

- Te is ezzel a hülye Erikkel tartasz? Akkor vessz meg!

És megint elcsattan egy pofon Olaf megdöbbenéstől bárgyú képén. Avval jobbra-balra taszigálva a közelében álló férfiakat, nekirohan a bírónak. Erik már jobb szeretett volna otthon lenni. Most mi lesz? Ha ez a részeg őrült dög megüti, röhögni fognak rajta az emberek, amíg csak él. Csak ne üsse meg! Csak már otthon lehetne! Anélkül, hogy tudta volna, behúnyt szemekkel arconvágja Ingridet. Azzal megkezdődik a csata. Ingrid üvölt, Erik kénytelen meghátrálni a támadás előtt. Szerencsétlenségére megbotlik Michael mozdulatlan, részegen hortyogó testében, ami még mindig ott fekszik a földön, ahová lezuhant. Erik hanyattesik. Ingrid rá. A férfiak alig tudták szétválasztani a rúgó, harapó Ingridet és az őrjöngő bírót.

Míg a figyelem az izgalmas verekedésre terelődött, addig Eilif a sarokban Ilsével foglalatoskodott. Semmi gyöngédséget, semmi kíméletet nem érzett. A fontos az volt, hogy ő kapta meg mindenki előtt Ilsét. Aztán kielégülten felkelt és otthagyta.

Új vendég.

- Adjon Isten minden jót! - köszönt az ivóra a falu bábája. Nagy darab asszony, magasabb és szélesebb Oerénél, pedig az is szép szál teremtés. Az ura rég meghalt abban a nagy viharban, amire mindenki borzadva emlékezik, mintha tegnap történt volna. Pedig milyen szép reményekkel indultak halászni. Oere urával együtt! Viggo legnagyobb bárkáját vitték el, abból se került elő még egy rozsdás szeg sem. Az özvegyen maradt asszony a vihar után egyedül éldegélt templom melletti házacskájában, aztán néhány év mulva összeállt egy fiatal halászlegénnyel. A bába olyan volt, mint a gond, mindenkit számontartó és senkit el nem felejtő. A születésnél az ágy mellett állt és a temetésnél a koporsónál sírt.

- Csak nem munkából? - kérdezi szeretetreméltóan Oere.

- Munkából bizony, munkából, nincs nekem szerencsém. Éjjel sem alhatom nyugodtan, ami a legrosszabb, még nincs meg a kölyök, de én...

- Na, csak nem a Gunnar felesége betegedett le? - avatkozik a beszélgetésbe a verekedéstől kipirult, lihegő Ingrid.

- A fenét! Nem is gondolnátok, hogy kicsoda. Engem is meglepett a dolog.

- Ha te nem tudtad, akkor mi igazán nem fogjuk kitalálni.

- Tudjátok, ki? - Nem tudja többé magában tartani a titkot, éles hangját felemeli és úgy mondja ki a nevet, hogy mindenki meghallja az ivóban.

- Hát Anne! Annak születik gyereke!

- Ugyan, micsoda marhaságot beszélsz. Mondj valami mást. Lehetetlen - kiabálják össze-vissza.

- De bizony neki. Ki gondolta volna, hogy a paplakban ilyesmi történhetik?

- Na hiszen akkor Eilif ünnepelhet! Családi öröm a háznál: a huga egy fattyút hoz a világra! Keresheti az apját a kölyöknek. Házalhat: valaki a hugommal hált, aztán tévedésből ott felejtett nála egy kölyköt! - mókázik nagy bátran Gunnar, látva, hogy Eilif nincs az ivóban.

- De hiszen Anne is gyerek még - hitetlenkedik Ingrid -, alig tizenöt éves. Jól vigyázott rá a tiszteletes úr, mondhatom. Annyit erősködött, hogy ő majd gondjaiba veszi Annet és most itt van...

- Mi van a tiszteletes úrral? Micsoda baj van? - kérdezi a belépő Eilif.

Mély csend... Gunnar is behúzza a fejét vállába, senki sem felel. Eilifet nagy nyugtalanság fogja el, az apja jutott az eszébe, az apja, akit a mult évben megrúgott egy ló patkolás közben, vérbeborult fejjel összeesett, pár órával később pedig, anélkül, hogy magához tért volna, meghalt.

- Na, megnémultatok? Miért hallgattok? Beszélj! - és torkonragadja a kezeügyében ülő fiatalabbik Larsot.

- De ké-kérlek, beszélek, csak engedj el - fuldoklik a szegény vigyorgó.

- Majd megmondom én. Bár Gunnarnak kellene beszélni, hiszen az előbb ugyancsak járt a pofája - csattan fel a bába.

- Tovább, tovább.

- Hát - Annenak - - gyereke született.

- Annenak?... Gyereke?... - ismétli gépiesen Eilif.

Rengő léptekkel, előreszegzett fejjel megy az asszony felé, aki önkéntelenül hátrálni kezd.

- És Anne? Hogy van? És... - egy kicsit tétovázik a hangja - a gyerek? - Fiú? Lány?

- Még nem tudom.

- Nem tudod?

- Nem. Nem tudtam ott maradni. Az öreg Márton jött értem, ő lefeküdt, mert nem bírt tovább fenmaradni, a tiszteletes úr pedig bezárkózott a szobájába és azt mondta, hogy Anne bűnös lelkéért fog imádkozni. Nekem nem volt bátorságom egyedül maradni. Anne egész idő alatt egy szót sem szólt. Nem is jajgatott. Csak a veríték gyöngyözött állandóan a homlokán... És nézett... nézett... folyton rajtam volt a szeme. És én akármit is mondtam neki, nem felelt, csak nézett... A tiszteletes úr kutyája pedig vonított. Nem hallgatott el egy pillanatra sem az ablak alatt. Egyszerre az ablakon éles csattanást hallottam. Azt hittem, ezer darabra törik az üveg és mikor kinéztem... és mikor kinéztem, egy viaszfehér arcot láttam, amint mereven benézett. Nem bírtam tovább. Ideszaladtam. Nem megyek vissza, félek, én nem megyek oda egyedül... - kiabálja majdnem magánkívül a bába.

Eilif csak nézte. Szeméből az állati szomorú düh tehetetlensége lobogott ki, az ökle vaspöröllyé zárult össze.

- Gyere velem! - és már ment is az ajtó felé.

- Én is megyek veletek, - kockáztatja meg félénken Ingrid.

Nem kap feleletet, gyorsan magára kapkodja kendőjét és megy ki a bábával a födetlen fejű Eilif után.

A vihar már lassan lecsendesedett, lassan hullott a hó, valami halk világosság ömlött végig a falun. A mély csendben csak a három ember zihálása és a hó ropogása hallatszott. Szerencsére nincs messze a tiszteletes úr háza. Már itt van Lars boltja, most be kell fordulni a sarkon és már látni is a díszes fatornyos templomot, ami mellett ott áll a ház.

Már elérték a templomot, mindjárt ott lesznek... ki tudja, mi tárul eléjük a szobában. Eilif jóval előbbre járt, mint az asszonyok és már kivágta maga előtt a kerítésajtót, amikor a két asszony egyszerre megállt. Féltek. Egy-két pillanatig tanácstalanul álltak, aztán gyorsan keresztet vetve elindultak. Alig léptek egyet-kettőt, fájdalmas bődülést hallottak.

Eilif hangja?... vagy mégsem az övé? Az asszonyok megtorpannak... és aztán riadtan rohannak el.

Anne... Szegény kislány! Istenem, Istenem, segíts! Segíts! Vigyázni kellett volna rá jobban. A kertajtó...

Anne ott áll a küszöbön, néz, néz, mereven előre.

- Anne!

Anne halkan énekelni kezd. A hangja soha nem hallott, földöntúli hang. Szelíd, mint a csillagok fénye, szomorú, mint az éjszaka és végtelen, mint a tenger...

- Anne! -

Anne lassan előrelép, karját kinyujtja maga elé, mintha valami csodálatos ajándékot venne át. Igy marad... És valami ismeretlen, soha nem hallott nyelven énekel.

- Anne! - Anne! - -

Anne megtántorodik és mielőtt valami is történhetne, a földön fekszik és a hó, a fehér hó lassan, lassan vörös lesz a vértől.

- Anne! Anne!! Anne!!!

Anne lehúnyja egy pillanatra a szemét, mintha erős fény érné, aztán újra felrebben szemének pillás függönye és nem húnyja be soha többé...

- Anne!!! Anne!!! Anne!!!

Anne mellett ott fekszik a gyermek.

- Anne! Anne!...

Már benn fekszik a szobában, az ágyban, szeme kék, szeme nyitva, keze összekulcsolva. Mellette a gyermek, a szeme, kék szeme nyitva, keze összekulcsolva és alig piheg.

- Anne!!! Anne!!! Anne!!!

Anne arcán táncol a gyertyafény és a gyermek szemén táncol a gyertyafény és a falon egy óriás árnyék görnyed.

- An-ne... An-ne...

Fekszik... szeme nyitva, keze összekulcsolva. A görnyedő árnyék felemelkedik, bepólyázza a gyermeket, karjára veszi, a küszöbhöz ér.

Ibolyakék a táj színe. A harang kong, kong.

- Anne... An-ne...

Anne fekszik, kezei összekulcsolva, szeme pedig nyitva... néz...

Vajjon mit lát?