Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 13. szám · / · Komlós Aladár: Az igazság a népiesség körül

Komlós Aladár: Az igazság a népiesség körül
3.

Horváth János szerint a népiesség kultusza nem is szociológiai alapokon, hanem a faji ösztönökön nyugszik. A magyarság, írja könyve bevezetésében, valahányszor megriadt a rohamos elidegenedés veszedelmétől, ösztönösen visszahajolt a népiességhez, mely a magyar fajiságot mindennél tisztábban őrzi. Ezt a felfogást éppen Horváth János könyve cáfolja meg, mikor a sommás bevezetés után részletesen leírja, mi vezette a különböző korokat és írókat a népköltészet megbecsülésében. Megtudjuk, hogy Ráth Mátyás szerint a népdalokat szegénységünk miatt, Révai Miklós szerint e dalok művészi értéke, Virág Benedek szerint a néprajzi érdekességük miatt kell megbecsülnünk, Kultsár István a «Nemzeti Költő tehetségnek» bizonyítékait látja bennök, Toldy Ferenc azért szeretné, ha a költők népdalokat írnának, hogy a népet ellásák saját dalainál jobb, de azokhoz hasonló énekszövegekkel. Bajza József, mint a naiv költészet egyik ágát értékeli a nép poézisét, nem pedig mint a nemzetileg naivét, Petőfi, mint tudjuk, a nép vigasztalása és uralomra juttatása érdekében törekedett a népies költő dicsőségére, Arany és Gyulai az általános érthetőség, a minél szélesebb rétegekhez szólni tudás eszközeit remélte ellesni a népköltészettől. Száz esztendő alatt Dugonics András az egyetlen, aki a népiest kész összekeverni a régivel és ősmagyarossal, s egyedül Kölcsey óhajtja a népköltészetet valamiféle reakcióra felhasználni a műköltészettel szemben, abban a hitben élvén, hogy a «valódi nemzeti poézis eredeti szikráját a köznépi dalokban kell nyomozni». Azt hiszem, kissé merész egyszerűsítése a dolgoknak, ha Horváth ezt a sokféle felfogást a «faji hagyományokhoz való visszatérés» közös nevezőjére hozza. Nem, a népköltészet hódolói, egy-két kivételtől eltekintve, nem a tiszta magyar szemlélet példáit keresték a népdalokban. Lehettek ugyan idők - ilyen időben szólalt meg Kölcsey -, mikor irodalmunk annyira gyökértelenül tengett görög-latin auktorokkal telizsúfolt könyvtárszobák levegőjében, hogy mellette valóban csak népköltészetünk őrizte egy viszonylag nemzetibb művészet emlékeit. A népi reakció ilyenkor bizonyára jogos és egészséges volt. De micsoda jogosultsága maradt egy ilyen érvelésnek manapság? Ki merne olyan szegénységi bizonyítványt kiállítani művelődésünkről, hogy az még mindig nem termett, semmi nemzeti jellegüt, s hogy aki magyar nemzeti irányban keres ihletet, ezt még mindig a népköltészet alkotásain találhatja meg csupán? Mi jogon merné valaki azt állítani, hogy a magyarság határai véget érnek a parasztság területén? vagy ha egy Zrinyi Miklóst, egy Kemény Zsigmondot nem rekesztenek ki a magyarságból, mi jogon tennék meg ezt a többi nem-paraszt rend ivadékaival? Jaj volna a magyarságnak, ha igazuk volna azoknak, akik a népet és a nemzetet azonosítják. A város oly rohamosan nyeli el a népet s annak művelődését a parasztság és kultúrája oly végérvényesen elvesztette jelentőségét s feltámadása minden reményét, hogy aki csak a parasztságban hajlandó meglátni a magyarságot, az akár megkondíthatná már a harangot nemzete fölött, - ha ugyan nemzete ki nem nevetné a harangozót.