Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 9. szám

Tersánszky J. Jenő: A margarétás dal
(REGÉNY)

Ezzel a hátsó ajtón fölmentünk a kastélyba.

Hát az emeleti folyosón, a Herterich volt szobájának ajtajából az a tiszt kiabál Zndrovickire, akivel von Thallódy jött imént.

Minket már nem vett észre a tiszt. Visszafordult a szobába, becsapta az ajtaját és Zndrovicki jött elénk, ahogy szokott, mindenért hadonászva és hadarva:

Ez a tiszt el akarja foglalni a szobát. És még a másik két szobát is társainak. Ezt ő nem bánja. De a tisztiszolgák bejöttek és kellemetlenkedtek nekik, hogy a nappalit is lefoglalják. A tisztnek hiába panaszkodott, kilökte őt.

Ezt magyarázta nekem Zndroviczki és én von Thallódynak. Von Thallódy erre rajtam keresztül megnyugtatta Zndrovickit, hogy az alezredes parancsa szerint senki sem jöhet az emeletre és miután megnyugtatta Zndrovickit és az bement, mi is beléptünk a Herterich szobájába.

Ott a tiszt már ingujjban a kályha mellett ült, a puccerje teát főzött és az asztalon boros- és pálinkásflaskók álltak készen, poharakkal.

Von Thallódy előtt a tiszt fölugrott, de aztán egy csöppet sem afféle hivatalos hangon kezdtek beszédbe.

Én persze nem értettem egy szavukat sem. Csak azt láttam, hogy von Thallódy elég határozottan magyaráz tiszttársának, az fölveszi a kabátját, dühös, visszafelel von Thallódynak. Csak akkor lesz enyhébb a tisztnek az a vad képe, mikor közben néha rám néz. Engem úgy néz, mintha föl akarna kapni és elrohanni velem, mint valami hadizsákmánnyal.

Tudja, én, bár nem voltam elragadtatva, hogy így megzavarnak a Thallódy társaságában, azért valahogy nem féltem ettől a tiszttől, vagy nem voltam dühös sem rá. Érdekes volt valahogy, hogy ilyen marcona frontember hogyan mozog és beszél, olyan vastag, rekedt hangon, mint egy nagybőgő és szinte megbocsátottam neki, hogy olyan titkolatlan sóvárgással néz rám, egy nőre, a lövészárok borzalmai után.

Vettem észre, hogy von Thallódy sokat beszél vele rólam és a tiszt közben mintha egyre meghúnyászkodóbb pillantásokat vetne felém.

Végre von Thallódy elém hozta őt és bemutatta:

- Babótzy zászlós!

Kezet fogtunk és a zászlós rettentő rossz németséggel mondta, hogy, sajnos, nem tud jól németül, mert az egy istenverte ugatás és ő egy magyar ember!

Erre mind kacagtunk.

Von Thallódy aztán a kérdésemre elmagyarázta, hogy mit beszélt a zászlóssal.

Hogy ezek a fiúk nem nagyon respektálják az alezredes sok lehetetlen parancsát. Mert hozzá vannak szokva a tűzvonalban, hogy maguk bőrére intézkedjenek és oda nem igen siet ellenőrzéssel a felsőbb kommandó. Hát most az alezredes parancsa ellenére el akarják a tisztek foglalni itt lakásul az emeleti szobákat. Végre is csak azt respektálta a zászlós, hogy von Thallódyt tette felelőssé az alezredes mindenért a kastélyban.

Ez olyan érdekes, szép jellemvonásnak tetszett előttem a zászlóstól, olyannak éppen, amilyennek egy ilyen vad frontharcost képzeltem. Hogy a parancsnokával mer packázni, amiből csak magának lehet baja. De ha a társát is bajba keverheti ezzel, akkor nem akarja ezt.

Szinte rosszul esett von Thallódytól, mikor valahogy a szemével intett nekem, amit elértettem. Hogy ő csak hazudta ezt a zászlósnak. Miattam. Hogy eltólálja a zászlóst.

A zászlós közben hallgatott bennünket és közbebólingatott arra, amit megértett a von Thallódy német szavaiból. Közben pedig az asztalon levő egyik pohárba szeszt töltött magának és egyszerre lehajtotta. Thallódyt is kínálta, engem is, de mi nem óhajtottunk inni.

Erre a zászlós káromkodott. De ez persze nem volt olyan bántó. Nekem valahogy olyan jóképű, duhaj alaknak tetszett. És el-elnevettem magamat.

Nohát von Thallódy tovább magyarázta nekem, hogy végre kiegyezett a zászlóssal, aki a tiszttársai nevében is van itt, a következőkép. A tisztek nem erőszakoskodnak, hogy von Thallódynak csináljanak bajt. De mert egyiküknek sincsen rendes szállása, azt kívánják, hogy ma este itt fönn az emelet egyik szobájában, amelyikben a trének irodája volt, kártyázzanak és mulassanak a tiszti gyűlés után. Ehhez sem ragaszkodnak, ha a zászlós és egyik társa visszamehet mulatni a malomba a tüzértisztektől Lisenkáékhoz, a régi lakásukba. Esetleg Lisenkáék ide átjönnek, ha a tüzértisztek nem stoppolják le őket. Azt, hogy ez az én szobám, a von Thallódy tiszttársai okvetlen respektálják. A zászlós is csak arra kér, hogy addig maradhasson itt, míg a puccerje rendbehozza a másik szobát, az irodát a számukra.

Én szívesen bólintottam erre a zászlósnak. Sőt egyszerre, azt sem tudom miért, azt mondtam, hogy akár itt is szívesen látom őt és társait.

A zászlósnak rögtön felcsillant erre a szeme. Ezt rögtön megértette németül. És bólintott: nagyon köszöni, de még többen jönnek és nem zavarnak akkor?... és Lisenka? És a társa?... nincs kizárva!...

Ezt félig rémes németséggel nekem, félig von Thallódynak magyarázta magyarul a zászlós.

Jól láttam, von Thallódy arca egyszerre elsötétült. Összeharapta száját és elnézett a földön. Rám nem nézett egy darabig.

Már megbántam. Megrémültem és kínlódtam magamban, hogy ennek az embernek minden moccanásommal fájdalmat okozok. Ennek az embernek, akiért beteg leszek, ha nem látom. Mi lelt engem? Tetszik nekem ez a zászlós?

De közben mindig olyan furcsa dolgok történtek, hogy szinte elfeledkeztem mindenről.

Képzelje! A zászlós nyúl a pohárért, tele pálinkával az asztalról. Éppen akkor jön vissza a legénye, aki kiment az irodát rendbehozni.

Ahogy a legény látja, hogy a zászlós a pálinkát föl akarja hajtani, odaugrik és elkapja a poharat.

Nem értem, mit mond a legény a zászlósnak, de látom, hogy nem akarja adni azt a pálinkát neki. A másik üvegre mutat és abból akar tölteni neki.

A zászlós fölemeli a kezét, hogy pofon legyinti és követeli a pálinkát. De a legény visszafelesel és végre is a zászlós engedelmeskedik neki morogva. Csak úgy áll bosszút, hogy mikor a legény kifordul, hát egy alaposat rúg bele.

Hát ne nevessek ezen? Von Thallódy is elmosolyodott és a zászlós is kacagott, káromkodva.

- Ez olyan furcsa! - mondtam von Thallódynak. - Hogyan van ez? A tréneknél egy tisztiszolga, ha egy szót mondott volna! A Herterich kapitány minden második szava volt a fegyelem.

- Ez más fegyelem. Az is más - mondta von Thallódy. - A zászlós úr beteg, ha pálinkát iszik. És ő parancsolta meg a legénynek, hogy ne hagyja többet. Különben azért kapna a legény, hogy hagyta inni a zászlós urat. Ez persze móka. És más elbirálás alá esik a tisztnél a puccer. De az bizony a lövészárokban megesik, hogy a legénység közül akármelyik elfelejti a feljebbvalójával szemben a reglama tónusát adott helyzetekben. Csak a vicc az a trénfegyelemben, hogy ott fegyelemsértésért legföllebb egyes áresztet kap valaki, vagy agyonhaditörvényszékezik, míg nálunk tisztában van a legénység, hogy ha rosszkor komázik a föllebbvalójával, akkor olyan szépen lóg a drót előtt három órát és olyan szépen kaphat egy revolvergolyót a hasába, hogy észre sem veszi. Ez némi különbség. Ne féltsen bennünket!

Szinte megrezzentem, hogy a von Thallódy szemében is megvillanhat ilyen különös, kegyetlen fény, mint amikor ezeket mondta és még ezt tette hozzá:

- Különbenis a zászlós úr éppen nem az a tisztfajta, mert olyan gróbián modora van, aki túlfegyelmezi a legénységet. Szégyellem magának bevallani, hogy tőlem százszor jobban tartanak az embereim.

Ha én mondom magának, hogy sejtelmem nincsen, micsoda hisztéria szállt meg ezzel az emberrel, von Thallódyval szemben, akkor úgy van. Láthatja, milyen őszinte vagyok.

Én láttam, hogy szenved és mindent akartam okozni neki, csak egy rossz percet nem. Mégis, minden moccanásommal ezt tettem, akaratomon kívül.

Egy percre kiment Babótzy.

Akkor von Thallódy valahogy elkényszeredetten így szólt nekem:

- Szeretnék valamit mondani magának, Natasa.

- Tessék - mondtam.

De mire elkezdte volna, már benn volt a zászlós.

Erre von Thallódy elhallgatott. Én pedig, mintha nem akarnám elérteni, hogy miről van szó és hogy arról ő nem akar beszélni velem a zászlós előtt, aki mégis folyvást odafigyelt és sokat megértett, én a zászlós előtt kérdeztem utálatosan ártatlan képpel von Thallódytól:

- Nos, mi az, mit akart mondani?

Kínos lett a tekintete és legyintett von Thallódy:

- Nem lényeges.

Itt azonban egyszerre úgy belökték ránk az ajtót, hogy majd kifordult a sarkából.

Három vagy négy tiszt jött be, a von Thallódy többi tiszttársa.

Persze nagy zenebona lett. Ezek a tisztek többé-kevésbbé mind úgy viselkedtek, mint előbb a zászlós. Nagy hanggal, röhögve kezdtek beszélni. Egymás hátát ütögették. Kettő mindjárt birkózni kezdett az ajtóban, egy fonott korsó birtokáért.

És persze rám mindnek majd kiesett a szeme.

Megismétlődött az a jelenet von Thallódyval, ami előbb a zászlóssal. Von Thallódy a személyemet illetőleg fölvilágosítást adott tiszttársainak magyarul. És ami a legkülönösebb, maga a zászlós buzgólkodott most jobban, láttam, hogy ne merjenek ildomtalankodni velem szemben.

Bemutatkozás sorban. És aztán megint handa-banda, a tüzérekről, azokról a tisztekről, akiknek a faluban jobb szállása van, az alezredesről viccek és óriási röhejek.

A többi tiszt sem tudott sokkal többet a zászlósnál németül. És ha én belevonódtam a társalgásba, von Thallódy tolmácsolt nekem. De a rosszkedv egyre szembetünőbb volt von Thallódyn.

Már akkor sem változott meg a pillantása rám, ha néha hizelgően, vagy biztatóan akartam keresni a szemét. Udvarias maradt hozzám, de közömbösnek akart látszani.

A szoba rögtön egy füst lett a sok cigarettától. A kályha majd szétszakadt, olyan vörös volt. Meg lehetett fúlni a melegtől. Rettenetes lárma.

Mikor a zászlós puccere leemelte a kályháról azt az óriási fazekat, amiben tea főtt, azt oda tette az asztal közepére és aztán úgy belezúdították az üvegekből a rumot és pálinkát.

Én ettől a szagtól majdnem részeg lettem. Persze, teáscsészéket kerestem és amennyire lehetett, szíves voltam mindenik tiszthez. Azt már nem tehettem, hogy affektálni kezdjek. Mert én hívtam meg előbb Babótzy-t, hogy szívesen látom itt őket.

Von Thallódy nyugodtan, közönyösen ült az asztalnál. Csak az óráját vette elő többször.

Most végre az egyik tiszt, egy egészen fiatal gyerek, akit mindenik püfölt és ugratott, hogy manschaft és coki belebeszélni a tisztek szavába, ez a fiatal tiszt egyik puccertől kártyát kért és kicsapta az asztalra, hogy játsszanak. Ekkor von Thallódy fölkelt.

Nem értettem, csak a mozdulataikból, hogy von Thallódytól azt kérdezhetik, hogy nem játszik-e? És von Thallódy erre nemmel felel. Óráját nézi újra és az ajtóra pillant. De aztán von Thallódy még megállt a kompánia mögött és nézte, hogyan vesznek elő pénzt és osztanak az első játszmára.

A játékot én is ismertem. Ramsl volt. Ez német játék. Egy pillanatig én is úgy álltam a játszók mögött az ellenkező oldalon, mint von Thallódy. Vártam, hogy ő rámpillantson. De nem pillantott. Csak a játékot nézte elgondolkodva.

Erre odamentem von Thallódy mellé és megkérdeztem:

- El akar menni?

- El kell már mennem. Vár ez a vén őrült - felelte és aztán, mikor látta, hogy a játékosok felől már nyugodtan beszélhetünk bármiről, így szólt: - Különben is, azt hiszem, fölösleges vagyok itt. Jobban mulathat talán a kollégáimmal.

- Megbántottam magát valamivel? - kérdeztem és féltem, hogy észreveheti, hogyan dobog a szívem zavaromban, hogy megharagítottam és ezt jól tudom.

- Hát nézze, Natasa, - szólt erre von Thallódy csaknem érdesen. - Én kétszer nem beszélek. Jöjjön, talán ideülhetünk egy percre -, hívott a divány felé a szoba sarkába s ott aztán így folytatta: - Én csak azt láthatom, hogy magának nem nagyon kedves a társaságom. Sőt ennél rosszabbat hihetek. Maga egyszerűen gyötörni és ugratni akar. Én pedig nem vagyok alkalmas médium, már mondtam.

- Honnan veszi ezt? Miből gondolja rólam ezt? - mondtam és kissé tényleg megsértett a hangja.

- Hát szükséges volt itt marasztalnia ezeket? Én elintéztem velük és csak magán állott, hogy hagyja menni őket a fészkes fenébe. Tudja, mit tesz maga? Valósággal keresi a feltűnést, amit én ki akarok kerülni a maga érdekében. Szükséges volt, hogy bármi érintkezésben lássanak ezek engem magával?

- Én nem akartam semmi rosszat. Maga magyaráz mindent arra, - védekeztem. - Maga árulja el inkább, hogy semmit sem jelentek magának és csak...

- Natasa! - nézett rám erre von Thallódy nagyon komolyan. - Maga elfelejt valamit. Ha én érzékenykedem magával szemben és tartózkodó vagyok és visszahúzódom az elutasítása minden kis jelére, ez azt is jelenti, hogy annak még a látszatától is rettegnék, hogy nőknél kényszerhelyzetekkel éljek vissza, még másutt is, nem itt... Ezt elfelejti, Natasa. És ha maga ezt az ellenkezőjére magyarázza és megkisebbítését érzi benne, arról nem tehetek.

Igen, abban a pillanatban megértettem, mennyire igaza van. Milyen nyomorult, undok féreg vagyok vele szemben. Oly gyöngeség jött rám, hogy csak bámultam, felelni nem tudtam erre, mert attól féltem, hogy valami rettentő sírás vehet elő, ott a többi tiszt előtt.

Ő is hallgatott. Végre én szóltam:

- Ne haragudjon rám. Olyan álmos vagyok. Nem aludtam semmit az éjjel. Én is megyek, ha megvár...

- Jó, gyerünk, - szólt von Thallódy és felkaptam a kabátomat, a sálomat és köszöntem a tiszteknek.

Azok néztek, tudomisén hogyan és talán mondtak is valamit, de nem szemtelenül. A kártya lefoglalta őket különbenis.

Kimentünk. Én szinte félig már aludtam.

A folyosón von Thallódy aztán megfogta a kezemet:

- Hát, Natasa - mondta -, feleljen egészen őszintén, akarja hogy feljöjjek? Ha fáradt, vagy nem akarja, mondja meg nyugodtan, hogy: nem!...

Közben megölelt: - Nos, jó?

- Jó, - ezt alig susogtam, de bólintottam: - Jó!

Erre megcsókolt. Aztán a Zndrovickiék ajtójáig kisért.

- Ezekkel én majd elintézem, - mutatott arra a szobára, ahol a tisztek lármáztak: - Ott lesz! Abban a szobában.

Azzal én visszaszorítottam a kezét. Ő lement és én bementem Zndrovickiékhoz.

Ezek elkezdtek lefetyelni nekem. Lehet, hogy kellemetlenségeket mondtam nekik. Mert halálosan fáradt voltam.

*

Egyáltalán minden csak valami borzasztó álomnak rémlik, ami aztán történt.

Én alszom, pongyolában alszom, az ágyamban. És mintha nem tudnám, ébren vagyok-e? Nem hiszem, hogy Zndrovickiék mellettem, a szobában Zndrovickiék. Zndrovicki az édesapám és amit az ablakon át látok a sötét, nem egészen sötét szobából, mert holdvilág van künn, azt a bécsi erkélyes szobánk ablakán keresztül látom. Ez tűzijáték. Egy rakéta röppent föl az ablak alatt, egy béka, egy csillagszóró, egy vörös, egy zöld, egy fehér, egymásután és egyszerre. Engem édesapám beparancsolt az erkélyről, hogy megfázom már. Pedig most az egész ablak és künn az egész ég tűzfény, rakétafény. Zndrovickiék zavarognak, sápítoznak a szobában és lenn az udvaron a katonák is. Ordítás. Az ezredes. Vagy ez Bécsben az utcán hallik föl a forgalomból. Én ébren vagyok és nem vagyok ébren. Alszom már megint? Ez álom volt? Vagy nem volt álom?

Elaludtam megint és von Thallódy nem jutott eszembe. Semmi sem jutott eszembe. Elaludtam megint.

Azért különös ez nekem, mert mikor megint, sokkal rémesebb ébresztett föl, akkor szinte nem is törődtem mással, csak von Thallódyval.

Képzelje, úgy tetszett, vagy talán álmodtam is, hogy a ház ing, ropog velem, a tető rámszakadhat, mert rémes robbanás történt. Ezt már ébren, az ágyban felülve hallottam. Robban, rezeg a föld, a ház, az ablakok csörrennek. Zndrovickiék futkosnak és jajveszékelnek. És egyszerre mintha a ház mögül világosodnék meg az éjjel. A jegenyefákon tűzfény lobog, mintha lángot vetnének. Zndrovickiék kirohannak: ég a kastély! De aztán visszajönnek, hogy a kasznárék épülete ég. A gránát abba csapott. Gránátok csaptak a parkba és a faluba.

És én közben, az ágyon elmeredve, nem menekülök. Csak egyre azt gondolom: ez kellett hogy közbe jöjjön, hogy ne találkozzam von Thallódyval. Miért fordul minden ellenem, ha erről az emberről van szó, akiért nem bánom, ha most itt meghalnék?

Fölkeltem. Nagyon gyönge voltam. Akkor jutott eszembe, hogy tegnap este óta semmit nem ettem. És előző nap sem ettem rendesen. De csak az járt eszemben: vajjon késő-e már, von Thallódy kereshetett fönn a szobában és nem talált?

Gyorsan vettem a kabátomat és bementem a Herterich volt szobájába. Nem bántam, mi van. Nem bántam sem a tüzet, sem a lármát, sem a gránátokat. Csak von Thallódy találjon itt, ha följön.

A szobában minden úgy volt, ahogy a tisztek elmentek. A teáscsészék, a nagy fazék, ételmaradék, konzerves dobozok az asztalon és a kályhában még volt parázs. Megraktam legelőször a tüzet és lámpát gyujtottam. Nem is néztem, hogy az ablakról leesett a pokróc és a lámpa kivilágíthat. A tűzvilágtól különbenis világos volt kinn az éjjel.

Most először mondjam el, mi történt.

A katonák egyik konyhája mellett, az udvaron, egy mindenesünknek volt a viskója. Egy kis vályogház. Ebben lakott Nikulecska, vagy Klecska. Ez egy kicsikét félkegyelmű legény volt. Az apja töpörödött vén ember. És a huga, egy borzasztóan csúnya, himlőhelyes lány. A szemei így véresen ki voltak fordulva. Irtózat volt ránézni.

Ezeket a szegény rongyosokat a katonák kiszorították a kis házukból és a padláson laktak. A ház mögött raktak tüzet mindig, hogy főzzenek maguknak valamit.

Most estefelé is ezt tették és egy kis parázs maradt, vagy hogyan történt, elég az hozzá, hogy a ház mögött a trénektől még mindenféle kacat maradt. Én is láttam egy csomó papírrudat, amiről tudtam, hogy rakéták. De eláztak, vagy miért dobták oda ezt a trének...

Most már érti? A tűz, a parázs, valahogy belekapott este, a szélben ezekbe a rakétákba és fölrobbantak. Egész halom volt. Egy ládával. Ez csinált ilyen rettentő tűzijátékot este, mikor fölébredtem rá.

Képzelheti az ezredest, mikor egy gyufát nem volt szabad este gyujtani!

És, hogy aztán erre jöttek-e a gránátok? Ezt nem tudom. Ezt senki sem tudta. Von Thallódy aztán azt mondta, hogy abban semmi valószerűség nincs. Ágyút nem lehet betempirozni tűzjelre, éjjel, olyan gyorsan, mint a gránátok jöttek, amik fölgyujtották a kasznár-házat a parkban. És csak nem akarhatnak öngyilkosok lenni a civilek itten Szent Oroszországért, hogy a saját tüzérségüktől összelövessék magukat?

Erről persze aztán még sok szó volt.

Én nem vagyok babonás. De azt hiszem az igaz, hogy amit a sors nem akar, ellene hiába kapálózik akárki.

Hallgasson ide. Az alezredes tajtékzott a dühtől. A ház még égett. De már valahogy a katonák eloltották. Az alezredes először persze Klecskáékat fogatta el. Ezekről csak azt tudtuk, hogy rémesem össze-vissza verték őket a katonák, aztán elvitték valahová.

De aztán az alezredes az összes civileket összefogatta és ezek ott álltak már a kastély udvarán, szuronyos őrök közt.

Az alezredes nem jött elő a házból, hanem csak az ablak alá hajtatta össze a civileket és onnan ordítozott rájuk, hogy halomra gépfegyverezteti őket és ott vallatta őket puskatussal.

De mirólunk az alezredes megfeledkezett. Ez érdekes. Az emeletre nem jöttek utánunk. Zndrovickiékat sem vitték le előbb.

Ezt persze von Thallódy intézte el az őrmesterrel.

De mi történt?

Az alezredes és a tisztek, mind, egy csomóban utána, a sötétben eljöttek a ház háta mögött az udvar végébe, megnézni azt a helyet, ahol Klecskáék fölrobbantották a rakétákat. Ott vizsgálták villanylámpákkal.

Akkor az alezredes észrevette, hogy egy ablak kivilágol a sötétbe a kastélyból. A Herterich volt szobájából persze, ahol én égettem a lámpát.

Hát nem a sors avatkozik valamibe?

Én csak arra ugrottam föl a pamlagról, ahol kínlódva, elnyúlva hevertem és vártam von Thallódyt, arra ugrottam föl, hogy Zndrovickiék és a von Thallódy legénye rontanak be rám a szobába és kiabálják: a lámpát, a lámpát, eloltani!

De abban a pillanatban vagy három katona szuronyosan rohant már be Zndrovickiék után. Egyik szó nélkül előbb rácsapott a puskatussal a lámpára, hogy az szétfröccsent olajostól, üvegszilánkostól és az égő kanócra a katonák tapostak rá.

Azzal az őrmester ráordított a katonákra, bizonyára azt, hogy püföljenek össze bennünket.

Zndrovickiék, talán még Szónja is kapott a fegyvertussal. Engem csak a von Thallódy puccerja mentett meg, hogy rám nem vágtak.

Azzal: Vorwärts! Le, mind, egy katona előtt a lépcsőn. Nekem is mennem kellett.

A von Thallódy legényével volt szerencsénk. Nekem mondta, hogy majd a hadnagy úr talán kimenthet a bajból. És a puccer csinálta meg azt is az őrrel, hogy beengedte Zndrovickiékat a szobájukba, a bundájukért és a Zndrovicki kazettájáért.

Mikor eljöttünk a Herterich volt szobája előtt, hallottuk, hogy benne a többi őr az őrmesterrel rettentő fölfordulást csinál. Mintha szét akarnák zúzni a falakat is.

*

Nahát, a civileket az alezredes az egyik csűrbe, vagy kocsiállásba záratta be mind a katonákkal. Ide kísértek bennünket is közéjük.

Ez kőépület volt, a park kapujánál, a kasznár-ház mellett, ami még itt-ott égett. Egyik oldalán ez a csűr nyitott volt, csak egy kőoszlop választotta ketté.

Ez előtt álltak az őrök és egy tiszt.

A tiszt megismert engem. Sajnálkozott nagyon, amennyit tudott németül. De mondta, nem segíthet.

Bekísértek a zsellérek és a falubeliek közé bennünket.

A szín földes padlóján rettentő büdös, trágyás, összetaposott szalma. Semmi más. Elég hideg volt. Talán dér is. Nem, az nem. Csak hideg volt.

A parasztemberek egy összetört kocsin csináltak helyet nekünk a bejárás mellett, hogy legalább leülhessünk. És persze siránkozás. Egész vásár.

Talán ötven civil volt együtt, képzelheti. A legtöbb asszony elhozta a kisgyerekeit is. Mert hol hagyják őket? Ezek bőgtek.

És majdnem mind a mi zselléreink voltak ezek a rongyos parasztok, vagy a mi feleseink. Mert csak a falunak ebből, a kastély felőli részéből hajtották össze az embereket, ahol az alezredes csapatai laktak. A malomárkon túl, a falu másik részében, Isten tudja azóta miféle csapatok szállásolták be magukat és tüzérek, más parancsnokok alatt.

Elég az hozzá, hogy Zndrovickiéknak első dolga volt, hogy engem szekálni kezdjenek, hogy miattam kerültek ide. Zndrovicki csaknem gorombáskodott velem. Persze adósa én sem maradtam.

Egyáltalán gondolhatja, hogy abban az állapotban nem egy kormányzói bál tónusában folyt a társalgásunk.

De nem is Zndrovickivel, hanem a feleségével vesztem össze.

Tudja, erővel azt akarta, hogy megtapogassam itt a farán a szoknyája alatt, ahol egyik katona megütötte őt a puskatussal.

- Nézze, nézze csak meg, hogy földagadt magáért, - fogta meg a kezemet, hogy odavigye Zndrovickiné.

Erre én már ideges voltam és kifakadtam, hogy: bánomisén! legyen szíves, hagyjon békét!

Összehúztam a lábaimat magam alatt a szekér sarkában. Odahajtottam a fejemet a Szónja vállára és ő rám, mert ő most is, mint rendesen, pártomat fogta.

Azt is elnyeltem, hogy Zndrovickiné úgy mondta, hogy a parasztok is hallhatták mellettünk, hogy a tisztemnek a tiszteletére gyujtottam lámpát, külön az ő szobájuktól és ezért szenvednek.

Azt gondoltam: fuljatok meg! És azt gondoltam: bárcsak meghalnék!

A parasztok közül többen már horkoltak mellettünk a rothadt szalmán. Meg egy csomóban litániát mondtak hangosan. Ez oly rémes és furcsa volt a sötétben. Ahogy kezdték és mormogták az imát és a végén egyszerre megnyomva kiáltották: - Isten, ne hagyj el!... Ez olyan ritmusban jött ki, mint a katonák mikor menetelnek.

Én és többen elsírtam magam rá és ezen az egész nyomorúságon: - Isten! Ne hagyj el!... Isten! Ne hagyj el!

*

Mindenki arról beszélt, hogy amiért Klecskáék tüzijátékot csináltak, mindnyájunkat agyonlövet az alezredes. Mert már egy majorban megtörtént ez Pogoljew mellett, ahol árulókat találtak. Hát mindenikünk elhitte, hogy a siralomházban vagyunk itten.

- De mi nem Klecskáért kerültünk ide, hanem magáért, mert lámpát gyujtott. Mintha nem várhatta volna sötétben is a tisztjét, ahhoz, amit akart vele, - járt a Zndrovickiné szája.

- Isten! Ne hagyj el! - közbe a parasztok: - Isten! Ne hagyj el!

És Szónja és én sírva reszkettünk egymás vállán.

Hát egyszerre, a szín ajtajában, a félhomályban, mert még künn holdvilág volt, megismertem a Lisenka kicsi alakját. Az őr beeresztette, mert egy katonával jött és az beszélt az őrrel helyette.

Lisenka talán nem is tudta, hogy én is ott vagyok Zndrovickiékkal.

Ő az anyja miatt jött. Mert a Lisenka anyja itt lakott a falunak ezen a részén. Bundát és ennivalót hozott az anyjának és az anyja után kérdezősködött a parasztoktól Lisenka.

Az anyja előjött. De amíg előjött, Lisenka észrevett engem, vagy megmondta neki a szobalányunk, hogy itt vagyok, mert ez is a zsellérekhez költözött tőlünk. Szóval Lisenka odajött mindjárt hozzám és csak odaadta az anyjának a holmikat, aki leült mellénk a földre a bundára.

Na elkezdtük tárgyalni a dolgokat. Hogy a faluban és a malomban az a hír, hogy az alezredes minden civilt fölakasztat árulásért, csak a parancsot várja a tábornoktól.

A tüzérek és a katonák, a tisztek, a faluban bolondnak tartják az alezredest. Hiszen meg lehet nézni, az egész falu csupa lámpavilág éjjel, a többi parancsnok nem szigorúskodik ezzel. Arra is lőhetne az orosz tüzérség.

Ezeket beszéljük halkan Lisenkával. Zndrovickiékról egy szót sem. Persze azok fülelnek. És mikor Lisenka leül mellém a kocsira, hát Zndrovickiné mérgesen elrántja mellőlem Szónját és halljuk:

- Gyer onnan, ilyen személyektől!

Lisenka erre csak így tett: - Phűű!

És tovább beszélgetünk. Lisenka mondja, hogy: ne féljek, ő talán ki tud szabadítani.

De közben, nem tudom miért, egy paraszt, valami rokona, Lisenkát elhívta és beljebb vitte valamiért a sötétbe.

Ekkor Zndrovickiné a legvadabb hangon rám támadt:

- Kisasszony! - azt mondja nekem, - én nem vagyok a maga gyámja, de annyit elvárhatok magától, hogy amíg velünk összeköttetést tart fönn, addig legalább egy kissé megválogassa a társaságát. Beláthatja, hogy azt nem tűrhetem, hogy a gyermekem nevelőkisasszonya közismert kokottoknak legyen a puszipajtása.

Mielőtt felelhettem volna, hirtelen visszajött Lisenka.

- Mit beszél ez a nő?... Kokott? Nem azt mondta?

- Hagyja kérem, - akartam csillapítani Lisenkát.

De Lisenka szertelen dühös volt. Odafordult Zndrovickinéhoz és hangosan, hogy a szín végében is meghallhatták, így kezdte neki:

- Még te mersz beszélni? Kéknadrágos Nedvinácska! Azt akarod, én is beszéljek rólad? Hát csak nézek valamit. Itt a lányodat. Őt nézem. Különben pedig, ha én kokott vagyok és a tisztekkel mulatok, mit csináltok ti? Azt csináljátok, amit békében, itt a faluban. Loptok most is. A más szerzeményét lopjátok. Arra jó a nevelőkisasszony, hogy tisztekhez kergessétek, akikből aztán élősködtök. Hát ez rosszabb, mint kokottoskodni.

Én borzasztóan megrémültem erre. Itt hallhatja az egész zsellérsereg, hogy én az osztrák tisztekkel barátkozom.

- Az Istenért, Lisenka! Az Istenért, nagyságos asszonyom! - csillapítottam őket. - Lisenka, minek kever engem bele ebbe a veszekedésbe?

- Hiába, galambocskám! - mondta erre Lisenka nekem. - Tudja azt már mindenki, kik ezek az embernyúzók. És mit követnek el veled. Te nem vagy hibás. Kérdezd meg csak az embereket, kik vetnek rád egy rossz szemet és kik szólnak meg? De ezeket a kéknadrágos nagyságos Zndrovicki uraságokat ismerik itt.

A parasztok közül csakugyan többen ismételték szinte fenyegetőleg közben, a Lisenka szavaira, Zndrovickiék felé, hogy: embernyúzók, átkozottak! - Nyomd bele a vasvillát, Nikla! - még ezt is mondta egy szálas paraszt a másiknak.

És Zndrovicki hallgatott és rángatta a feleségét, hogy hallgasson. Zndrovickiné is csak nagyon alábbhagyott hangon kezdte előbb nekem így:

- Szégyen, gyalázat! De én nem állok szóba ilyen személyekkel. Most is maga a hibás.

- Ahhoz nem lehet közük, kikkel beszélek én! - vágtam vissza erre: - Itt akar maga etikett-leckéket adni nekem?

- Itt? - kiabált erre újra Zndrovickiné. - Ki miatt kerültünk ide? Maga miatt. Mert az osztrák tubicáját várta kivilágítással. És elszökött tőlünk. Lesülhet a képe.

Én egyszerre sírva fakadtam a szégyentől:

- Hát nem maguk voltak azok, akik úgyszólván kényszerítettek, hogy az osztrák tisztektől útlevelet kérjek maguknak és fogadjam el maguknak az élelmiszereiket? Maga beszélhet így? - zokogtam.

- No jó, ez nem tartozik ide! És az nem úgy volt, mint maga mondja, - hunyászkodott meg rögtön kissé Zndrovickiné. - De miért kezd el gorombáskodni velem, mikor én a daganatomat mutatom magának itt a hátamon, amit maga miatt viselek az osztrákoktól?

Lisenka eddig csak hallgatta ezt. A parasztoknak öntötte ki mérgét. Csak akkor jött vissza hozzám, mikor zokogni kezdtem. De most csak ennyit szólt:

- Várjon csak, majd mindjárt megfelelek én arra a daganatra, ha az fájt neki maga miatt. Most már késő van. Sietek. Hallgasson ide!

Erre Lisenka mellém ült. Megint, mint már egyszer, fölajánlotta nekem, hogy a malomban helyet adhat nekem. Megölelt, megcsókolt, csillapított és biztosított róla, hogy a malomban egy kis kamrában lakhatom a gépház mellett, ahol külön lehetek mindentől. Szükséget ő engem nem enged szenvedni, amíg lesz egy kopekja. És ha nem akarom, senki, egy ujjal sem nyúlhat hozzám. A tüzérek, akik a malomban laknak, finom úriemberek.

Végre Lisenka fölkelt, hogy most már megy és ha lehet, még most kiszabadít innen. Várjak rá türelemmel.

- Majd ezekkel még váltok egy zokszót, - mondta még Lisenka Zndrovickiékra hangosan. Azzal Lisenka indult a kijáratnak.

- Fúj, Istenem! - mondta utána Zndrovickiné: - Ilyen utolsó személyeknek áll most a világ.

- No várj csak, még beszélünk, - fenyegette vissza őt Lisenka.

Hanem a kijáratnál a Lisenka kísérő katonája elmehetett már és közben az őrt, aki Lisenkát beeresztette, fölváltották, elég az hozzá, hogy Lisenka elé az őr szuronyát tartotta és hiába tiltakozott, kiabált, hogy őt nem az alezredes fogatta be, neki a malomban van lakása és ott más a parancsnok, az őr nem akceptált ebből semmit.

Szegény Lisenkának szégyenszemre vissza kellett térnie hozzánk.

Erre Zndrovickiék egyszerre kacagni kezdtek. Nem szóltak Lisenkához, csak kacagtak.

De Lisenka ekkor odaállott Zndrovicki elé és így szólt:

- Szörnyen jó kedved van. Engemet nevetsz ki? Hát most mondok neked valamit, amitől sokkal jobban pukkadhatsz. Tudod-e te Zndrovicki nagyságos úr, hogy a feleségedet nem ütötték így mindig az osztrákok, hogy daganatot kapjon a bőrére és mérges legyen rájuk? Akarod, hogy tanut hozzak neked, az Anecska bátyját, aki látta, hogy a nagyságos feleségedet hogyan szorította az asztalhoz, ott a tiszti menázsban, a trénektől, az a magas, fekete tiszt és aztán a diványon? Így ni, bizony!

Lisenka a két tenyerét magasra tartotta, hogy a bejáratból beszűrődő félhomályból jól lássék, amint két tenyerével illusztrálja a jelenetet Zndrovickiné és a trén-tiszt közt. Még föl is ágaskodott Lisenka apró termetével, hogy minél többen megértsék a tenyerei magyarázatát.

Ez oly humoros volt, ez az obszcén kis némajáték a Lisenka tenyereivel, hogy mindjárt többen hangosan kacagni kezdtek. Én magam is elkacagtam magam.

- Hát a te feleséged beszél rám és erre az ártatlan teremtésre? - kiabálta Lisenka.

Persze közben Zndrovickiné hangosan sikoltozni kezdett és esküdözni az urának. Szónja bőgött. Zndrovicki rájuk ordított és rángatta vissza a feleségét, aki neki akart ugrani Lisenkának. És képzelheti, össze-vissza sikítás, röhögés.

Végre a poszt is beordított kívülről:

- Ne ugassatok, csujesok!

Egész cirkusz volt. De tréfán kívül, minden percben vártam, hogy Zndrovicki megfojtja a feleségét.

Ez tartott valameddig. De persze Lisenka nagyon le volt azért törve, hogy őt sem eresztették ki. És aztán kétségbeesve tanácskoztunk, mit tegyünk?

Végre a von Thallódy tisztiszolgája jelent meg. A gazdája azt üzeni, hogy legyek egy kis türelemmel, talán tehet valamit az érdekemben, de most nem jöhet egyelőre, mert jelentést kell írnia az alezredesnek, a divizióhoz, rólunk civilekről. Ha van valamire szükségem addig, a puccer rendelkezésemre áll.

Én nem kívántam semmit. De Lisenka élelmesebb volt. Teát hozatott a puccerral a katonák kondérjából és hideg húst.

Ez nagyon jól esett. Hiszen úgyszólván két napja nem ettem. Fölmelegedtem és jobban éreztem magam. Repesett a szívem, hogy mégis eljön von Thallódy. Látni fogom. Már nem bántam semmit.

Titokban Szónját is megkínáltam teával. Zndrovickiék többé nem szóltak hozzám s nem is erőltettem, hogy szóljanak.

Talán már hajnalodott, de a hold lement és sötétebb volt, mint este. Ott bóbiskoltunk el Lisenkával egymásra dűlve és a Szónja feje az ölemben. Ezt a szegény gyereket, aki sohsem tudott még egy rossz szóról sem, nagyon sajnáltam.

Lisenka nem faggatott, ki az a tiszt pártfogóm, aki a legényét hozzám küldte. Természetesnek találta, hogy van egy tisztem és biztos volt, hogy egy-kettőre kiszabadulunk.

(Folyt. köv.)