Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 9. szám · / · Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól

Nagy Endre: Hajnali beszélgetések Jókairól
(6)
20.

Elképzelem, hogy micsoda heurékával üthetett a homlokára az a nagyképű ökör, aki először bökkentette ki a nagy bölcseséget, hogy nem azért élünk, hogy együnk, hanem azért eszünk, hogy éljünk. Hát ha nem azért élünk, hogy együnk, szeretném én azt a bölcselkedőt, azt a költőt, azt az eszmehőst látni, aki meg tudná mondani, hogy miért élünk.

Az idealisták szerint az embernek az a célja, hogy az Igazság felé fejlődjék, de az Igazság az, hogy mindenkinek meglegyen a maga mindennapi ennivalója. Az állambölcs, a forradalmár, a próféta mind az Igazság felé fordul sugárzó arcával, sőt Krisztus «egy akol - egy pásztor»-metaforája leplezetlenül meg is mondja, hogy Isten országa a jászol, amely mindenki számára tele van. Amíg világ a világ, élni fog Krisztus az emberek szívében, mert az igéje nem metafizika, hanem kenyér és bor. Az emberiség legszebb útjának azt tartom, amikor Krisztus a tanítványaival a búzavetésben jár, a kalászokat rágcsálja és a nap fényében gyönyörködvén lelkével Istenhez közeledik.

Fourier-nak kinevetett, kicsúfolt álmainak legvégén is a falanszter volt, amelynek minden egyes cellájában ott forr a pot au feu. Ezermillió ember, aki egyszerre kanalazza a húslevest: ez volt a vakmerő utópia, amelyért a legkeservesebb mártiriumot, a nevetségességet kellett hurcolnia. Ez a mindennapi leves a végállomás; nincs az a képzelet, ami ezen túl valami célt tudna találni. Ezért vagyok dühös, ha a kerekhasú, megbékélt nyárspolgárt csúfolják. A nyárspolgárt gúnyolni: istenkáromlás. A forradalmár a maga legszentebb ideálját tapossa meg benne. A nyárspolgár az a forradalmár, akinek már jól megy.

Te se mondhatod rám, hogy valami nagyravágyó démon laknék bennem, de néhanapján azért szeretnék isten lenni. Zeüsztől jött meg rá a kedvem, amikor úri kedvére bikává változtatta át magát. Ő a szép Európáért követte el magán ezt a metamorfózist, ami - valljuk be - elég gyönge dolog, mert ha isten létére nem bízott a maga férfi-mivoltában, méltóságteljesebb formában is segíthetett volna rajta. De én a bikától nem szimbólikus erejét irigylem, hanem azt a négy gyomrát, amit a magam nyápic gyomra helyett kaphatnék tőle. Általában a húsevő állatot fejlettebbnek tartják, mint a fűevőt, mert hamarabb jóllakik és nem köll az idejét folyton evéssel eltöltenie. Hát hiszen az oroszlánnak elég szép az élete, amíg fiatal. A kenyérkeresete csupa izgalmas sport, napokig hajszolja a fürge és gyanakvó gazella-nyájat és amikor végre zsákmányt leterítve először beleszürcsöl a melegen gőzölgő vérbe, az olyan lehet, mint amikor a marathoni győztes issza ki az édes borral telt kupát. De ha megvénül az oroszlán és meglazulnak az inai, akkor keservesen láthatja, hogy a Gondviselés egyáltalán nem az őkedvére teremtette a világot. Igaz, hogy ha ő meglassul az üldözésben, akad öreg gazella, aki meg a menekülésben lustul el. De viszont az oroszlánnak öregségére a foga is meggyöngül és a gazella minél öregebb, annál szívósabb húsú. Ha behunyom a szemem, idehallom a libiai sivatagból a kivénült oroszlánok panaszos ordítását. Tele van vele a világ.

A legelésző állatnak nincs ilyen tragédiája. Ha szép virágos rétet látok, szeretnék beleharapni és a nyál összefut a számban. Ez a vágyódásom az ősidőkből maradt meg, amikor még az a kis féregnyulvány a belemen rendes, kérődzésre alkalmas gyomor volt. Szép élete csak a legelésző baromnak van. Fejét folyton a földre szegzi és remegő orrcimpákkal botanizálva szedegeti magába az ízeket és illatokat. Sohsem néz a tágas horizontok felé, sohse bámul az ég boltozatába, - az a kis darab föld az orra előtt: az az ő világa. Kielégíthetetlen evésébe elmerülve, nem törődik vele, akárhányan legelnek is körülötte, nincs benne féltékenység, irigység, a holnap gondja tiszta lelkébe nem ültette el a legemberibb betegséget: a kapzsiságot. És ha fáradtan elheveredik, akkor jön az ő számára a legfinomabb pszichológiai gyönyörűség: a kérődzés. Gyomra kriptájából fölsétálnak az egyszer már átélvezett ízek és illatok és ez a testté vált visszaemlékezés megóvja őt a magányos órák töprengéseitől, amelyek a szegény emberi nemet oly sok ezer év óta hajszolják pihenéstelenül végzete felé.

Engem ebben az egész dologban csak az az egy aggaszt, hogy a sok zöld kosztra nem ízlenék a spriccer. Annyira barom pedig mégse tudnék lenni, hogy arról lemondjak. De azon is tudnék segíteni: legelészés közben folyton sósmandulát rágcsálnék. Elvégre a mandula is növény!