Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 7. szám · / · Irodalmi figyelő
Irigylésre méltó istenverték ezek a székely írók. Az asztalról - melynél ülnek -, mindent inkább elmondhatunk, mint azt, hogy szépen van megterítve; koplalás asztala ez, füstös, pislogó gyertyafény, kicsorbult poharak, összetört tányérok, feldöntött székek, rongyos, foltos abroszok asztala; meg kell hagynunk: jól rácsapott itt a kérlelhetetlen Végzet arra a bizonyos «nagy tivornyára». De az erdélyi írók legalább asztalfőn ülnek és a terem minden szegletéből kérdő, váró, bizakodó tekintetek villannak feléjük. Most meglátogattak bennünket és mi, kismagyarországi írók, bizony csak macskaasztalnál kínálhattuk meg őket hellyel. Mert magunk is a macskaasztalnál ülünk. Igaz, az éttermet nálunk már kiseperték, van már tiszta abrosz is, új bor és új pecsenye is; nagyon szép, példás rendben készülődik itt nálunk az új «nagy tivornya». De az irodalmat elcsapták a főasztaltól, nézheti a szégyensarokból a dicső lakomát és nézheti, mint hízik, egyre hízik ettől az új lakomától az asztalfőn ülők pocakja és vele együtt az új és úgylátszik örök magyar Végzet.
Hiszen igaz, álmodni lehet a kuckóban is, és az igazi hang a sarokból is be tudja harsogni az egész termet. Az irodalom, már tudniillik az igazi, tudja, hogy az emberiségnek szüksége van rája. Mégis csak máskép beszél az, akinek
Az irodalmi élet tavaszának, első ifjúságának friss, szabad levegőjéből hoztak magukkal ezek a székely írók a Zeneakadémia nagytermébe. Olyan földről jöttek, hol a régi keretek mind széttörtek, hol újra kellett kezdeni mindent, az irodalmat is. A kezdet nehéz, de ott lebeg előtte az aranykor ígérete. Az aranykor, melyben még nem differenciálódott különné semmi, melyben még együtt van minden, az élet az irodalomban és az irodalom az életben. Talán éppen ezért volt olyan mélyen harmónikus, meghatóan szép élmény ennek a szegény gárdának élén
Az «öreg» vezérhez azonban méltó volt a «fiatal» vezér,
De talán, miközben ifjúságról, lendületről stb. beszélünk, elfeledkezünk arról, ami itt mégis csak legfontosabb: a tehetségről!? Nem. Mert ez az ifjúság, ez a lendület maga is egyik fajtája a tehetségnek. Megszépít, magasba emeli a szerényebb írói egyéniségek munkáját is. Székely vendégeink műsorán találtunk kimagasló munkákat és gyengébb művészi megnyilatkozásokat. De még a gyengébb alkotásokon is a derék emberi elhivatottság életpirossága ömlött el. Hiszen éppen ez volt talán a székely-est legfelemelőbb értéke: ezek az írók a maguk összességében, a maguk társaság-mivoltában hódítottak meg bennünket. Egy-két fehér holló akad a mai magyar világban is, de ilyen tiszta fehér galambcsapatot bizony régóta nem láttunk. Gyönyörködtünk benne és erősebbnek éreztük magunkat gyönyörűségünkben. Székely írók az erdélyi asztalfőn, szívből köszöntünk benneteket innen a «csonkaország» irodalmi macskaasztala mellől! Nem jöttetek Erdélyből «hat lóval, hintóval», de ha kérdezitek tőlünk: «Csillagom, pajtásom, hol lészen szállásom?...» - szívünkre mutatunk.