Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 6. szám · / · Irodalmi figyelő

Kassák Lajos: Szántó György regényei
Dante-kiadás

A könyvek címei: Bábel tornya, A bölcső, A földgömb. A három kötet több, mint ezer oldal. Tisztára fizikai produkciónak is számottevő teljesítmény. Valószinű azonban, hogy éppen ez a terjedelmesség sok olvasóban, sőt kritikusban is bizalmatlanságot ébreszt a könyvek, jóformán ismeretlen, szerzője iránt. Hogy is lehetséges az, mikor ma ezer bajok között a társadalom legnagyobb része erkölcsi meghasonlásban és a legnagyobb fokú gazdasági nyomorúságban tengődik, van egy ember, aki szokatlan érdeklődéssel figyel föl minden régi és új problémára s ebben a zajló káoszban leül és egymás után szinte végtelennek tűnő sorozatban megtanult adatokkal, költői lendülettel és hívő emberi optimizmussal írja tele a fehér papírlapokat. Pedig ez így van. Amiket itt elmondtam, úgy vélem, mind helytálló megállapítás Szántó Györgyről, az íróról és emberről. Lehet azonban, hogy ezeket a kivételes tulajdonságokat egy kivételes állapot táplálja és fejleszti Szántónál. Aránylag még fiatal ember s már megélte életének egyik legnagyobb tragédiáját. Festőnek készült, aztán a világháborúban elvesztette szemevilágát. Mi csak borzadva elképzelhetjük az ő tragédiáját, de ő érezte és szenvedte s bizonyos, hogy az ő részére ez a tragédia elfelejthetetlen, hatásában megmásíthatatlan marad egész a haláláig. Egy ő azok közül, akik zászlók alatt indultak el s akiket hordágyon hoztak vissza közénk. Ezren és milliónyian voltak és vannak közöttünk ilyenek. S ezeknek az embereknek két fő típusa alakult ki a «béke» esztendőiben. Az egyik típus az, amelyik a nagy megrázkódtatások után elvesztette maga alól a talajt, idegeiben és hitében összeroppant, a gondolkodó tanárból, a pontos bürokratából, a szorgalmas munkásból szétbontott családok szörnyű tehertétele, a szegényházak tölteléke és utcasarkok koldusa lett. Kivitték őket a harcmezőkre, mert hiszen ők egészséges, épeszű emberek voltak s most ők a társadalom leggyöngébb és leghasznavehetetlenebb elemei. S mindaz mit jelent az ő számukra, hogy mi most szót emelünk értük, vagy sajnálkozunk fölöttük? A másik típus, akit a legnagyobb tragédiák sem nyomtak le a víz alá, mint eleven kérdő- és fölkiáltójelek itt vannak közöttünk, a földön állnak s ha megszólalnak, akkor a fölfokozott életvágy, a produktív erő sugárzik ki belőlük. Magukba vannak zárva és így mindnyájunknál nagyobb erőkifejtésre kényszerülnek, ha megnyírbált életükkel színt, hangot, mélységet vagy magasságot akarnak elénk vetiteni.

Szántó György ehhez a második típushoz tartozik. Rengeteget dolgozik. Ami munkája eddig elém került, témában és formában mind érdemes produktum. A most megjelent három hatalmas kötete úgy hiszem eddig a legnagyobb teljesítmény. Magukban foglalják az író csekélyszámú hibáit és nagyon megbecsülendő kvalitásait.

A «Bábel tornya» mint második kiadás jelent meg ezúttal, először évekkel ezelőtt került elém erdélyi kiadásban. A «Nyugat» 1926 szeptember 16-iki számában írtam róla elismerő kritikát. Mondván: «Szántó eddig megjelent könyvei határozottan fölfelé vezető utat mutatnak.» «Bábel tornya» című új regénye szigorú mértékkel mérhető, a mese földolgozásában és formakompoziciójában nagyszerűen végigvezetett és kiegyensulyozott munka.» De a következőket is írtam: «A Bábel tornya bőséges studiumokon épült történelmi regény. De mégis, hogy Szántónak miért kellett történelmi témát választania ahhoz, hogy nagyon józan és nagyon is mai gondolatait a regény keretében elmondhassa - nem egészen értem.» A kritika értékelő részét ma is vállalom. Az elmult néhány esztendő nem szürkítette le a könyv művészeti értékét. Ma már azonban nem vetném föl a kérdést, hogy Szántó mért ír történelmi regényt. «A bölcső» és «A földgömb» is úgynevezett történelmi regények, de én megfordítom a szavak sorrendjét és azt mondom: helyesebben regényes történelem. Ha mindenkinél indokolt és szükséges fölvetni a kérdést, vajjon helyes-e és elfogadható-e, hogy egy igazán művész történelmi regényeket írjon vagy történelmi kompoziciókat fessen, Szántónál, az író fizikai állapotánál s így lelki beállítottságánál fogva helytelen ennek a kérdésnek a fölvetése. Szántó itt él közöttünk anélkül, hogy a jelenvaló életet szemével figyelhetné és fölfoghatná. Ha ezzel az adottságával mai miliőben, mai történettel komponálná meg regényeit, kezei közül könnyen kicsuszhatna az anyag, az olvasó részére értelmetlenül elformálná, a legjobb esetben elstilizálná a reális valóságot. Ő mint realista író nem vetheti magát alá a látó mai ember ellenőrzésének. Részére csak két lehetősége van az igazi művészi alkotásnak. Vagy egy tárgy nélküli abszolut költészet felé kell fejlődnie, vagy vissza kell mennie a történelem talajára, az ellenőrizhetetlen multból kell vennie mesetémáit, hogy így a belső költői intuició és a külső világkép kimutatható összeütközésbe ne kerüljenek műveiben. Szántó György ezen az utóbbi területen dolgozik s munkái költői alkotások és nem a történelem irodalommá hígítása.

Szántó munkálkodása kínálja az alkalmat, hogy föltegyük a kérdést: egyáltalában lehet-e a szó szigorú értelmében vett történelmi regényt írni? Hogyan is lehetne? Hiszen, egyszerűen szólván, történelmet sem lehet írni. Amennyire a fényképező lencse alkalmas arra, hogy bizonyos történéseket objektív látással fölvegyen, és megőrizzen a jövő kor részére, ugyanannyira alkalmatlan az ember, még a történésnél jelenlévő is arra, hogy a dolgok való ábrázatát mutassa meg akár a legközelebbi szomszédjának. Hiába helyezkedünk az oknyomozó történelem álláspontjára, a történelemíró mindig csak visszkövetkeztethet, csak föltételezhet s ebbe a föltételezésbe döntő szerepet játszik az ő szubjektív énje. A történelemírás éppen ezért nem tekinthető tudománynak s a történeti regényíró, ha csak adatok földolgozására szorítkozik, nem egyéb történelemhamisítónál, az a történelmi regényíró pedig, aki az adatokat csak alapul használja föl fantasztikus történeteihez, az vagy romantikus giccselő, vagy szabadon szárnyaló költő.

Mint mondtam már, Szántó írásai annak ellenére, hogy nagyon komoly és alapos studiumokon nyugszanak, nem történelmi regények, hanem regényes történetek. Szántó regényeiben a történelmi adottságok csak teherbíró pillérek a költői mese kompoziciójához. Szántó realista író s így szüksége van ezekre az úgy mondjam, tárgyi motivumokra. S lehet, hogy itt az ő emberi tragédiája végtelen kutforrásul szolgál költői fantáziájának. Leírt szavai anélkül, hogy a történelem igazságai szerint ellenőrizhetők lennének, testet öltenek előttünk és mi elhisszük, valóságnak fogadjuk el a beléjük zárt tartalmakat. Nem tudjuk, hogy ezek a történetek évtizedekkel vagy évszázadokkal ezelőtt így történtek-e meg, de érezzük, hogy így is megtörténhettek volna, szóról-szóra így, ez pedig a valóság szavakba-transzponálása: a legtöbb, amit a költőtől elvárhatunk s amit tőle kaphatunk.

Egy művészi alkotásban nem kell, hogy keressük a mindennapi élet tükörképét, de föltétlenül igényeljük azt, hogy a műalkotás önmagában egész és élménytadó legyen. A műalkotás nem a logika törvényei, hanem valami csodálatos életatmoszféra fogja össze. Vannak helyzetek, fejezetek, vagy mondatok, melyekben az író az élet lényegét tudja megérzékeltetni velünk s ezek a részecskék azok, amelyek az alkotást a művészet síkján éltetik s a laikus közönség előtt is elkülönböztetik a sárban csuszó, okoskodó vagy csak okos prózától. Szántó regényei tele vannak ilyen nagyszerű részletekkel. S amíg rövidebb lélekzetű munkáiban, néhány novellájában, túlhajszolja ezeket a részletértékeket, frazeológiát csinál a stílusból és különös esetlegességeket a témából, addig regényeiben a virágosság felé hajló stílusát le tudja fokozni, meséjét meg tudja komponálni anélkül, hogy az egész mű túllendülne az egység harmóniáján vagy szétesne, mint valami félig megmunkált, kiegyensúlyozatlan eredmény. Pedig mindig a késélen jár. Egy puhább, kevesebb önkritikával rendelkező író könnyen rémregényekbe tévedhetett volna ezekkel a fantasztikusan elgondolt mesékkel és könnyen beleveszhetett volna a poétikus szóvirággyártásba. Témakiválasztásában és meseszerkesztésében úgy érzem, hogy egészen Jókaihoz nyúlnak vissza a gyökerei. Ez nem értékelés, csak megállapítás. Hogy megértessem magam, azt mondhatnám, ez a konstruktőr olyan szellemes, invenciózus és tudatos, mint az ő szivárványfestő nagyapja volt. Különös és jelentős.

Szántó «Bábel tornya» című regényének főhöse János az esztergomi várispán törvénytelen fia. A fiatalember Anzelmus építőmesterhez kerül Brüsszelbe és ott nő föl és fejlődik ki a mester mellett, aki Flandria első gótikus székesegyházának megépítésén dolgozik. Jánosból harcos, modern gondolkozású ember fejlődik ki Anzelmus mester mellett és Magyarországba is magával hozza az új építészet eszméit. De hiába kilincsel a főpapoknál és magánál Béla királynál is. Végre be kell látnia, hogy itt a szörnyű pártoskodásokban minden fejlődés halálra van ítélve. Egy ideig küzd az ár ellen, aztán a templomépítőből sáncépítő, a hazafiból pártütő lesz. Julián baráttal vissza akar menni az őshazába s csak a regény végső kifejlésében tér meg ismét harcos és akaratos önmagához és eltökélten nekiindul Budának. E köré a mese köré nagyszerű fölkészültséggel teremti meg Szántó a mult formáit, színeit és levegőjét.

A «Bölcső» mesemotívumaiban rokona a «Bábel tornyának». De itt nem egy hazatérő, hanem világgá induló magyarról van szó. A regény hőse Kőrösi Csoma Sándor, akit Ferenc császár földjéről Ázsia felé visz el a sorsa, tudományos fölkészültséggel és törhetetlen energiával indul el, hogy fölkeresse a pogány magyarság bölcsőjét. A történet Sándor születésével kezdődik és befejeződik ennek a nagyszerű garabonciásnak a halálával. Elindult, hogy fölmutassa a régi dicsőséget s mint utolsó koldus maláriában elpusztul közvetlen kitüzött célja előtt. Szántó érdekesebbnél érdekesebb jelenetek sokaságát gombolyítja le előttünk ezen a meseszálon. S az alakjai mind élnek s a történetei mind valószerűek. A regény egyik legjobban megmintázott figurája Sándor apja, egy kódorgó székely katona, aki alig néhány mondatban jelenik meg előttünk és úgy az emlékezetünkben marad, mint a legkedvesebb és legközelebb álló rokonaink. S a multbavetített történet nem takarja el a ma élő író forradalmi világszemléletét s nyelvezetének mai értékeit. Nem érdekel bennünket, olvasókat, hogy mennyi ennek a könyvnek történelmi hitelessége, ahogyan a történet így elénk kerül, elhisszük, hogy így volt és azt mondjuk, nagyszerű volt.

A «Földgömb» Szántó harmadik regénye egész más időben és egész más miliőben játszódik. Idő: 1583-tól 1593-ig. Hely: London. A regény főhőse Christofer Marlowe diák, majd a szabad művészetek professzora, drámaíró, William Shakspere kortársa. A kötet sem mesegazdagságában, sem kompoziciójában nem marad mögötte az előbbi kettőnek. Szántó nagyon gyakran a giccs és a nagyszerű költészet késélén balansziroz és ez ebben a kötetében leginkább észrevehető s éppen ezért ennek a kötetnek erényei mutatják meg legtisztábban az író megbecsülendő kvalitásait. Van itt minden, ami jó és ami drága. És mégis, nem fenyeget bennünket a megcsömörlés s eszünkbe sem jut azt mondani, hogy a legfurcsább, vagy a legdrasztikusabb jelenet is az olvasó idegeire vagy ínyencségére való spekulálás. Nagyszerű készséggel elhiteti velünk, hogy olyan lehetett az akkori angol főváros élete, mint ahogyan azt most ő elénk vetíti. S akik olvasták Shakspere halhatatlan műveit, azok könnyen hihetnek Szántónak, mert Shakspere műveiben csakúgy megtalálhatjuk az állati vérengzésnek, a bordélyházak pocsolyájának, a kocsmák gőzének, a lángész nagyszerű mesterkedéseinek összekeverődését, mint ahogyan ugyanezeket az elemeket Szántó megmutatja nekünk az 1583 és 93 közötti London mindennapi életében. Vannak jelenetei a regénynek, amik elfelejthetetlenek és megformálásukban tökéletesek.

A föntiekben adni próbáltam egy új író jellemzését, munkáinak hibáit és erényeit, azt hiszem, komoly és megérdemelt sikerek előtt áll ez az ember, de vigyázzon, hogy a kés éléről, amin ma virtuozitással egyensúlyoz, ne lépjen be a romantikus dekorációk útvesztőjébe.