Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Világnézet és irodalom
Hölgyeim és Uraim!
Legyen szabad, a parlamenti szokásokhoz híven, először is a címhez hozzászólnom: ezt az összefoglaló címet: «Világnézet és irodalom», melyet a mi mai vitaestünknek adtak, jónak tartom azért, mert nagyon sokat jelent, vagyis semmit sem jelent, vagyis azt jelenti, hogy mindenki arról beszélhet, amihez kedve tartja - és rossznak tartom azért, mert ezek után félő, hogy csakugyan mindenki arról fog beszélni, amihez kedve tartja. Én legalább is kénytelen vagyok ezzel a rossz példával előljárni. Nemcsak azért, mert ami mondanivalója az embernek világnézet és irodalom relációjáról lehet, azt még a leghézagosabban sem szoríthatja egy ilyen előadás keretébe, de főként azért, mert, bevallom, akár helytelen ez a szégyenkezés, akár nem: kómikusnak érezném magam, ha akár erről a dobogóról, akár máshonnan, utasításokat próbálnék adni az íróknak arra, hogy ezentúl ilyen meg ilyen világnézetet szolgáljanak s az olvasóknak arra, hogy ezentúl ilyen meg ilyen világnézetet követeljenek íróiktól. Én csak egy jelenségre kívánom figyelmüket felhívni, egy társadalom- és irodalom-pszichológiai jelenségre, melynek tüneteit mélységes rezignáltsággal látom, de még sem annyira rezignáltan, hogy ne merjek a tünetek mögött megbújó okok elmúlásában vagy legalább is gyengülésében reménykedni.
Ez a jelenség abban áll, hogy a mai írók, különösen a fiatalok - beleértve az írók közé, némi önkényességgel, általában a művészeket és tudósokat, valamint a közönségnek azt a legfejlettebb szellemiségű részét is, melyet, kellemesebb ízű és kevésbbé kompromittált szó híjján, kénytelen leszek intellektuális közönségnek nevezni - szóval, az intellektuális és irodalmi lélekalkatú emberek megokolatlanul, gyermekesen, hisztériásan idegenkednek a merkantil foglalkozású, városias szellemű és mértéktartóan progresszív polgári rétegtől s nem kevésbbé attól a pozitívista-szabadgondolkodó szemlélettől, attól a felvilágosodott és rugalmas félműveltségtől és attól az úgynevezett demokratikus állami rendtől, amelyet, nem épen oktalanul, ezzel a progresszív polgársággal szoktak azonosítani.
Maga az idegenkedés nem mai keletű. Multszázadbeli klasszikusai közt megtaláljuk Nietzschet, ki, bármennyire megvetette és utálta az ostobaságot, az új ideák iránt való érzéketlenséget: mégis vallotta, hogy a dogmatikusan hívő és tekintélytisztelő ostobaság még mindig rokonszenvesebb a nyeglén és áhitat nélkül érdeklődő félműveltségnél, mely a nagy alkotásokat és nagy gondolatokat profán egykedvűséggel, csámcsogva tapogatja és szopogatja végig. S megtalálhatjuk ezt az idegenkedést Flaubert-ban is, ki talán egyetlen figuráját sem belezte ki olyan irgalmatlanul, a maga fagyos és keserű undorával, mint M. Homais-t, a vulgáris szabadgondolkozás, vulgáris demokratizmus és vulgáris pozitivizmus megtestesítőjét, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméinek hódoló vidéki patikust, ki még Mme Bovary halálos ágya mellett, a regény legirtózatosabban drámai pillanatában sem mulasztja el megjegyezni, fontoskodó nyomatékú hangsulyával, hogy ahol hiányzik az ok, ott hiányoznia kell az okozatnak is.
De lássuk, mi volt ez az idegenkedés őbennük, a Nietzschekben és Flaubertokban, a XIX. század e nagy nyárspolgár-pukkasztóiban? Nem volt egyéb, mint a szellem arisztokratáinak jogosult gőgje a szellem kis- és közép-burzsoáival szemben, kik történetesen - de nem szükségszerűen és nem sub specie aeternitatis - azonosak voltak a társadalom kis- és közép-burzsoáival is. A bárgyúság, melyet a Nietzschek és Flaubertok minden bűnnél gusztustalanabb és végzetesebb bűnnek tartottak, természetesen annál tűrhetetlenebb, annál tolakodóbb, annál szembeötlőbb, groteszkabb és tollhegyre kívánkozóbb, minél inkább próbál a műveltség, felvilágosodottság és haladottság formáiban mutatkozni. Érthető tehát, ha ez a progresszív polgári típus, mely tulajdonképen átmenet a buta ember és az emberi ember típusai között, az átmenetiség szükségszerűen anesztetikus jellegzetességeivel és a maga pretenciózus közhelyeivel, még mélyebben undorította a finom ízlésű Nietzscheket és Flaubertokat, mint a végletesen sötétagyú típusok, kiknek legalább azt az egy érdemet kell javukra írni, hogy mivel általában semmit sem gondolnak, hát közhelyeket sem gondolhatnak. Érthető, mondom, ha a Nietzschek és Flaubertok lírai dühe és vehemens íróniája még élesebben fordult a progresszív polgári típus ellen, melynek emberi voltában csalódtak, mint a sötétagyú típusok ellen, kiktől nem is várták el, hogy emberi emberek legyenek. A Nietzschek és Flaubertok megengedték maguknak azt a luxust, hogy a progresszív átlagpolgárt utálják és kinevessék, s legfeljebb, legeslegfeljebb, még megengedték magunknak az a luxust is, hogy, ettől a rétegtől elfordulva, bizonyos kokett nosztalgiával meneküljenek más, szűzebb társadalmi osztályok gondolatvilágába. Hol a
Bocsánatot kérek, Hölgyeim és Uraim, ezért a hosszú történelmi visszapillantásért, de ezzel talán megvilágítottam azt, hogy mi az, amit a XIX. század nagy nyárspolgár-pukkasztói olyan kitünően tudtak s amit a mai fiatal írók és intellektuálisok, sajnos, az istennek sem akarnak tudomásul venni. A mai intellektuális és irodalmi fiatalság nem elégszik meg azzal, hogy a tények könyörtelenségét melankólikusan elismerje, mint Flaubert, hanem olyan patetikus újjongással ismeri el, melynek rikoltó színeiben végül eltünnek az ünnepelt tények körvonalai, s nem marad egyéb, csak újjongás, valami körvonalazhatatlan és megokolhatatlan, dühös tömegmiszticizmus formájában. A mai intellektuális és irodalmi fiatalság nem elégszik meg azzal, hogy a misztikumot megélje, hanem megpróbálja azt államrendre is
A mai intellektuális és irodalmi fiatalság legnagyobb része tehát skrupulustalan vehemenciával támogatja a kultúrális és társadalmi megmozdulásokat, melyek a demokratizmus, a progresszív polgáriság s a nyugatias és városias civilizáltság diszkreditálására irányulnak; a fiatalságnak az a töredéke pedig, mely ezeknek a megmozdulásoknak szuggesztiója alól kivonta magát, szintén nem hajlandó szembeszállni velük, mert derogál neki közösséget vállalnia az óvatosságnak és átmenetiségnek azzal a, szembeötlő romaneszkség nélkül való, «langyos» és «szürke» szellemével, amit a progresszív polgárság jelent. A mai intellektuális és irodalmi fiatalság annyira irtózik a progresszív polgáriság ízétől, hogy idegességében kiszolgálójává és dupejévé,
Kik a szellem e proletárjai? kérdezhetik tőlem. Nos, azzal a felületes általánosítással, mely ilyen esetekben elkerülhetetlen, s nem feledkezve meg arról, hogy többé-kevésbbé hitelesen lemérhető szellemi színvonalkülönbség csak egyének közt lehet, heterogén elmékből álló tömegek közt azonban nem: én bátor vagyok ide számítani, a szellem proletárjai közé, az összes társadalmi osztályokat, éppen az aránylag legfejlettebb és legrugalmasabb agyú városi burzsoáziának s az ő életformáihoz akklimatizálódott gentry- és munkástöredéknek kivételével. Ide számítom elsősorban a parasztot, ki foglalkozásánál és életmódjánál fogva sokkal röghöz kötöttebb, semhogy módjában legyen az irodalmi és intellektuális törekvésekre, akár a legcsekélyebb mértékben, rezonálni; ide, általában, a mágnást, a gentryt és a szó szorosabb értelmében vett proletárt; és ide, nem utolsó sorban, a városi kis- és közép-burzsoáziának azt a túlnyomó részét is, mely, ellentétben a progresszivval, nem tetszeleg a kozmopolitizmusban és felvilágosodottságban, hanem tiszta lelkiismerettel negligálja - Nyugat- és Középeurópában patriarhális dölyfösséggel, Magyarországon a gentryhez vagy paraszthoz tüntetően törleszkedő ostorsuhogtatással, Amerikában szentimentális erényvédelemmel és könyörtelen üzletességgel, Olaszországban a mesterségesen gyártott önbizalmú ember ideges agresszivitásával negligálja - mindazt, ami mélyebb gondolat, merészebb artisztikum és intelligensebb szó. A mágnásról, a gentryről, a parasztról, a proletárról és erről az imént említett harcos-burzsoáról, ha kissé megvakarjuk, kitűnik, hogy semmivel sem romaneszkebb típusok a progresszív burzsoánál; ugyanolyan «langyosak» és «szürkék» s ugyanolyan nyárspolgárok is, mint az; sőt primitívebb, kialakulatlanabb, barbárabb, kíméletlenebb, türelmetlenebb nyárspolgárok, - legfeljebb, hogy némelyiküknek, mint a proletárnak és a törpebirtokosnak, még nem igen volt alkalma arra, hogy ezt a maga nyárspolgáriságát, az uralkodó osztály poziciójában, kitombolja.
De, uram istenem, ha aztán egyszer alkalma nyílik rá! ha aztán egyszer kitombolhatja! A kisbirtokos s a proletár például éppen most tombolja ki, Oroszországban. Ne értsenek félre: nem a vérontásokról beszélek s nem a gazdasági fiaskókról; most nem ezekről van szó. Hanem arról, hogy a szovjetrezsim mennyire
Akárcsak Olaszországban a harcos-polgárság regényesen nacionalista uralma, a fasizmus. Melynek szintén voltak forradalmi gesztusai, mik azonban rövid néhány év leforgása alatt szintén a nyárspolgári megrögzöttség legvégletesebb formáivá kövesedtek. Úgynevezett spártai szellemmé, mely abból áll, hogy az államhatalom egyetlen rikácsoló és százorrú vénkisasszonyként szagol és szaval bele a hálószobák és garniszállók összes fő- és mellékzúgaiba; és úgynevezett római szellemé, mely abból áll, hogy kamaszos theatralitással próbálják újjáéleszteni a két évezreddel ezelőtti formákat és szokásokat. Ime, ezt kapta D'Annunzio, ki a polgári liberalitás világát túlságosan banálisnak és szürkének érezte! ezt a rikoltóan százszínű banalitást, ezt az államilag szervezett melodrámát kapta ő Mussolinitól, ki a maga szempontjából igen logikusan cselekedett, mikor a fiumei hadiélmények és differenciált szerelmi élmények tüzesszavu hajcsárját nyilvánosan megtagadta! s ezt! ezt a specerájos-neoklasszicizmust kapta Mussolinitól a fasizmus leghangosabb beharangozója, Marinetti is, ki még Velencét is le akarta romboltatni, annyira ósdinak találta.
A helyzet az, Hölgyeim és Uraim, hogy ami a D'Annunziok vagy Trockijok, a Marinettik vagy Tatlinok koncepcióiban igazi forradalmiság és igazi hősiség, ami bennük valódi érték, sőt még az is, ami csak érdekesen szertelen handabandázás bennük, az sokkal, de sokkal mélyebb rezonanciát talál a «szürke» és «langyos» berlini vagy párisi progressziv-polgári társadalomban, mint a magát forradalminak nevező moszkvaiban vagy a magát hősinek nevező rómaiban. S ezért tartom mazochizmusnak annak az intellektuális és irodalmi fiatalságnak attitudejét, amely olyan mohón drukkol a progressziv polgáriság leguillotineozóinak.
Mert M. Homaist szabad lenézni, szabad kinevetni, szabad utálni, csak leguillotineozni nem szabad. Mert az intellektuális és irodalmi ember természetes helye a mai társadalmi küzdelmekben az úgynevezett
Hogy a demokrácia eszméi megbuktak? hogy a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség ideáit, a szabad akaratú egyének önkéntes társadalmi szerződésének koncepcióját, az általános-titkos haladéktalan világboldogítását ma már csak a leglaposabb koponyák vehetik komolyan? hogy demokrácia, a szó etimológiai értelmében, nincs is, mert a nép azért nép, hogy ne
Ha nem tévedek, Retz kardinálistól származik a megállapítás, hogy a politika művészének lenni annyit tesz, mint okosan választani a különböző pártállások
Maurras, mikor szemére vetették, hogy harcos katolicizmusa minden inkább, mint evangéliumi kereszténység, imponáló őszinteséggel válaszolt olyasvalamit, hogy «mit törődöm én a tizenkét obszkurus zsidó naív világmegváltogatásaival? Hozzám a gót katedrális beszél és a szenttamási gondolatépítmények monumentalitása, a katolicizmus történelmi teljesítménye.» Igazán nem vagyok Maurras híve, de egyet tökéletesen elhiszek neki: ahhoz, hogy harcos katolikus legyen az ember, nem kell az evangéliumban hinnie - és ahhoz, hogy a demokratikus törekvések öntudatos támogatója legyen, nem kell a Szabadság-Egyenlőség-Testvériségben hinnie. Hozzám a polgári felvilágosodottság történelmi teljesítménye beszél; hozzám a polgári liberalizmus, a polgári radikalizmus és a polgáriasodó szociáldemokrácia konstruktív gyakorlata beszél; a lélekzetvételnek, evésnek, alvásnak, munkának, pihenésnek, műalkotásnak, álmodozásnak, rövidárukereskedelemnek, vallásnak, szókimondásnak, szerelemnek, érvényesülésnek és isten-tudja-mi-mindennek az a, persze szintén relatív, szabadsága és gazdagsága, amelyben a demokratikus ország polgára a maga személyi vágyait és szellemi aspirációit kiélheti. S amelyen kitapasztalhatjuk, hogy a művész, az író, a tudós, az intellectuel számára, a gondolkodó és termő elme számára, a ma ismert és lehetséges társadalmi berendezkedések közül még mindig a legtűrhetőbb: az üzlet és a szociális érzék követelményei által okosan meghamisított demokrácia.
[*]