Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám · / · Világnézet és irodalom

Ignotus Pál: Monsieur Homais rehabilitálása

Hölgyeim és Uraim!

Legyen szabad, a parlamenti szokásokhoz híven, először is a címhez hozzászólnom: ezt az összefoglaló címet: «Világnézet és irodalom», melyet a mi mai vitaestünknek adtak, jónak tartom azért, mert nagyon sokat jelent, vagyis semmit sem jelent, vagyis azt jelenti, hogy mindenki arról beszélhet, amihez kedve tartja - és rossznak tartom azért, mert ezek után félő, hogy csakugyan mindenki arról fog beszélni, amihez kedve tartja. Én legalább is kénytelen vagyok ezzel a rossz példával előljárni. Nemcsak azért, mert ami mondanivalója az embernek világnézet és irodalom relációjáról lehet, azt még a leghézagosabban sem szoríthatja egy ilyen előadás keretébe, de főként azért, mert, bevallom, akár helytelen ez a szégyenkezés, akár nem: kómikusnak érezném magam, ha akár erről a dobogóról, akár máshonnan, utasításokat próbálnék adni az íróknak arra, hogy ezentúl ilyen meg ilyen világnézetet szolgáljanak s az olvasóknak arra, hogy ezentúl ilyen meg ilyen világnézetet követeljenek íróiktól. Én csak egy jelenségre kívánom figyelmüket felhívni, egy társadalom- és irodalom-pszichológiai jelenségre, melynek tüneteit mélységes rezignáltsággal látom, de még sem annyira rezignáltan, hogy ne merjek a tünetek mögött megbújó okok elmúlásában vagy legalább is gyengülésében reménykedni.

Ez a jelenség abban áll, hogy a mai írók, különösen a fiatalok - beleértve az írók közé, némi önkényességgel, általában a művészeket és tudósokat, valamint a közönségnek azt a legfejlettebb szellemiségű részét is, melyet, kellemesebb ízű és kevésbbé kompromittált szó híjján, kénytelen leszek intellektuális közönségnek nevezni - szóval, az intellektuális és irodalmi lélekalkatú emberek megokolatlanul, gyermekesen, hisztériásan idegenkednek a merkantil foglalkozású, városias szellemű és mértéktartóan progresszív polgári rétegtől s nem kevésbbé attól a pozitívista-szabadgondolkodó szemlélettől, attól a felvilágosodott és rugalmas félműveltségtől és attól az úgynevezett demokratikus állami rendtől, amelyet, nem épen oktalanul, ezzel a progresszív polgársággal szoktak azonosítani.

Maga az idegenkedés nem mai keletű. Multszázadbeli klasszikusai közt megtaláljuk Nietzschet, ki, bármennyire megvetette és utálta az ostobaságot, az új ideák iránt való érzéketlenséget: mégis vallotta, hogy a dogmatikusan hívő és tekintélytisztelő ostobaság még mindig rokonszenvesebb a nyeglén és áhitat nélkül érdeklődő félműveltségnél, mely a nagy alkotásokat és nagy gondolatokat profán egykedvűséggel, csámcsogva tapogatja és szopogatja végig. S megtalálhatjuk ezt az idegenkedést Flaubert-ban is, ki talán egyetlen figuráját sem belezte ki olyan irgalmatlanul, a maga fagyos és keserű undorával, mint M. Homais-t, a vulgáris szabadgondolkozás, vulgáris demokratizmus és vulgáris pozitivizmus megtestesítőjét, a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség eszméinek hódoló vidéki patikust, ki még Mme Bovary halálos ágya mellett, a regény legirtózatosabban drámai pillanatában sem mulasztja el megjegyezni, fontoskodó nyomatékú hangsulyával, hogy ahol hiányzik az ok, ott hiányoznia kell az okozatnak is.

De lássuk, mi volt ez az idegenkedés őbennük, a Nietzschekben és Flaubertokban, a XIX. század e nagy nyárspolgár-pukkasztóiban? Nem volt egyéb, mint a szellem arisztokratáinak jogosult gőgje a szellem kis- és közép-burzsoáival szemben, kik történetesen - de nem szükségszerűen és nem sub specie aeternitatis - azonosak voltak a társadalom kis- és közép-burzsoáival is. A bárgyúság, melyet a Nietzschek és Flaubertok minden bűnnél gusztustalanabb és végzetesebb bűnnek tartottak, természetesen annál tűrhetetlenebb, annál tolakodóbb, annál szembeötlőbb, groteszkabb és tollhegyre kívánkozóbb, minél inkább próbál a műveltség, felvilágosodottság és haladottság formáiban mutatkozni. Érthető tehát, ha ez a progresszív polgári típus, mely tulajdonképen átmenet a buta ember és az emberi ember típusai között, az átmenetiség szükségszerűen anesztetikus jellegzetességeivel és a maga pretenciózus közhelyeivel, még mélyebben undorította a finom ízlésű Nietzscheket és Flaubertokat, mint a végletesen sötétagyú típusok, kiknek legalább azt az egy érdemet kell javukra írni, hogy mivel általában semmit sem gondolnak, hát közhelyeket sem gondolhatnak. Érthető, mondom, ha a Nietzschek és Flaubertok lírai dühe és vehemens íróniája még élesebben fordult a progresszív polgári típus ellen, melynek emberi voltában csalódtak, mint a sötétagyú típusok ellen, kiktől nem is várták el, hogy emberi emberek legyenek. A Nietzschek és Flaubertok megengedték maguknak azt a luxust, hogy a progresszív átlagpolgárt utálják és kinevessék, s legfeljebb, legeslegfeljebb, még megengedték magunknak az a luxust is, hogy, ettől a rétegtől elfordulva, bizonyos kokett nosztalgiával meneküljenek más, szűzebb társadalmi osztályok gondolatvilágába. Hol a Wille zur Macht hősét tömjénezték, hol a katolikus szent normandiai legendáját stilizálták, kegyeletes együttérzéssel. Azt azonban maguk kívánták legkevésbbé, hogy ezt az ő esztetikai nosztalgiájukat, a szó politikai, társadalompolitikai, gazdaságpolitikai vagy akár irodalompolitikai értelmében, komolyan vegyék. Nietzsche maga tiltakozott leghevesebben az ellen, hogy a mondatokat, melyekkel a közkeletű pacifizmus vizenyősségét kifigurázta volt, az imperialisták írják zászlójukra, sőt, mint emlékezetes, az 1870-es háború után francia könyvet akart írni, csak azért, hogy a németországi háborús szellem ellen tüntessen. Flaubert is, ez a ragyogóan tiszta agyvelő, ki nemcsak ahhoz volt elég okos, hogy az esetlen közhelyet meglássa, de ahhoz is, hogy meglássa és vállalni merje az esetlen közhelyben rejlő igazságot, maga majdnem elvtársa volt a kifigurázott M. Homais-nak. Az a körülmény, hogy vele egy párton vannak olyan kellemetlen istenteremtmények is, mint ez a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség-patikus, nem sarkalta őt arra a sznobságra, hogy átálljon a másik pártra, az első pillanatra artisztikusabb embertömegek pártjára - ha egyszer úgy látta, hogy a politikai okosság is a Szabadság-Egyenlőség-Testvériség-patikusok pártján áll. «Örülök az új kormánynak: a pozitívizmus kormánya ez, sans blagues és sans metaphysique - halandzsák nélkül és metafizika nélkül» - írja Flaubert egyhelyütt Georges Sand-nak. S ebben a kijelentésben a maga művészien és intellektuálisan kiábrándult fogalmazásával tulajdonképen ugyanazt a pártállást vállalja, melyet M. Homais ízetlen pátosszal szokott hirdetni. Flaubert nagyon jól tudta azt, amit a Madame Bovary regénnyel kapcsolatban Renan mondott: hogy szép, szép így kivesézni a M. Homais-kat, de ne felejtsük el, hogy a M. Homais-k nélkül bennünket, Flaubertokat és Renanokat és mindnyájunkat, elevenen megégettek volna.

Bocsánatot kérek, Hölgyeim és Uraim, ezért a hosszú történelmi visszapillantásért, de ezzel talán megvilágítottam azt, hogy mi az, amit a XIX. század nagy nyárspolgár-pukkasztói olyan kitünően tudtak s amit a mai fiatal írók és intellektuálisok, sajnos, az istennek sem akarnak tudomásul venni. A mai intellektuális és irodalmi fiatalság nem elégszik meg azzal, hogy a tények könyörtelenségét melankólikusan elismerje, mint Flaubert, hanem olyan patetikus újjongással ismeri el, melynek rikoltó színeiben végül eltünnek az ünnepelt tények körvonalai, s nem marad egyéb, csak újjongás, valami körvonalazhatatlan és megokolhatatlan, dühös tömegmiszticizmus formájában. A mai intellektuális és irodalmi fiatalság nem elégszik meg azzal, hogy a misztikumot megélje, hanem megpróbálja azt államrendre is lefordítani, megpróbál társadalmi tömegmozgalmat kalapálni az egyéni nosztalgiából. Nem csak költői és elmélkedői tüskékkel piszkálja a progresszív polgárt, de segít is a gyomrába vágni a politikai bicskát, odaállva segítőtársnak egyéb társadalmi rétegek, a retrográdak vagy civilizálatlanok mellé. Nem a civilizáció és haladás felszínessége ellen küzd, mint a Nietzschek és Flaubertok, hanem, ellenkezőleg, a civilizáció és a haladás ellen. Nem úgy veszi tudomásul a harc-ot, mint Darwin, ki természet- és társadalomformáló törvényt látott benne, sőt nem is úgy, mint Marx, ki higgadt rációval igyekezett levonni e törvény gyakorlati konzekvenciáit, s pláne nem úgy, mint Nietzsche, ki a magasrendű szellemi erők termékeny mérkőzésévé próbálta transszubstanciálni; hanem úgy, mint Sorel, ki azon gyomorkorgatós és puskaporropogtatós, nyers és ordináré embertelenségében fogadja el s ebben a formájában mindjárt tabuvá is magasztalja. Úgy, mint Lenin, ki megelégedéssel regisztrálta, hogy ha a szociális gazdálkodást nem sikerült is megvalósítani, legalább sikerült elfalusítani Szentpétervárat. Úgy, mint Mussolini s az ő irodalmi avantgardeistái: a kalandhajszoló D'Annunziok, az akcióhajszoló Marinettik s a primitívséghajszoló Papinik, akik a feketeingesek által a modern harcászat eszközei sorába iktatott kényszerű ricinuskúrákban vélik a mi túlkultivált életünk új és nagy reményekre jogositó perspektíváját felfedezni. Úgy, mint a francia újklerikálisok, újroyalisták és újregionalisták, a Barrések és Maurrasok, kiknek filozófiája abban foglalható össze, hogy: ha már nem szeretünk egyebet e földtekén, mint néhány európai szinfoltot és néhány temetőt (ezt ugyanis Barrés vallotta magáról), akkor legalább gyűlöljük egy-szívvel egy-lélekkel azokat, kiknek szeme másféle színfoltokhoz szokott s akiknek ősei más temetőkben feküsznek, mint a mieink - s ha már nem hiszünk semmiféle etikában és semmiféle metafizikában, akkor legalább csináljunk úgy, mintha hinnénk a katolicizmuséban, melyet (ez viszont a maurrasi elvek alapköve) mint dokrinát nem kell komolyan venni, de amelynek a hierarchiája, az kifogástalan. Vagy úgy, mint a raceista Chamberlain utódai, például, hogy egy csúnya névvel zárjam le ezt a felsorolást, Ludendorff, ki a biológiai fejtisztaság és az újjáélesztendő Wotan-kultusz jegyében óhajt emberekkel embereket kaszaboltatni. És így tovább: folytathatnám ezt a felsorolást a fiatalságnak azokon a csoportjain át, kik bibliai kereszténységet, indiai önmegtartóztatást vagy egyszerűen csak bukolikus szeretetet propagálnak, akik Tolstoj vagy Ghandi vagy Romain Rolland vagy Francis Jammes nyomán még mindig abban a kehes illuzió-világban élnek, ahol az ember természettől fogva jó, s akik nem állnak ugyan oda a Leninek, Mussolinik, Ludendorffok és Maurrasok mögé embert gyűlölni, de egyek velük abban, hogy gyűlölik a civilizációt, tehát az ember emberiesedését; és befejezhetném a felsorolást a fiatalságnak azokkal a csoportjaival, kik nem csatlakoztak ugyan ezekhez az említett irányokhoz, de valami passzív kevélységgel, valami csodálatos felelőtlenséggel, valami mazohizmusig menő egykedvűséggel hárítják el maguktól a gondolatot, hogy ezekkel az irányokkal szemben, kimondottan és határozottan, a civilizáltság és a felvilágosodottság, a polgári progresszivitás oldalára álljanak.

A mai intellektuális és irodalmi fiatalság legnagyobb része tehát skrupulustalan vehemenciával támogatja a kultúrális és társadalmi megmozdulásokat, melyek a demokratizmus, a progresszív polgáriság s a nyugatias és városias civilizáltság diszkreditálására irányulnak; a fiatalságnak az a töredéke pedig, mely ezeknek a megmozdulásoknak szuggesztiója alól kivonta magát, szintén nem hajlandó szembeszállni velük, mert derogál neki közösséget vállalnia az óvatosságnak és átmenetiségnek azzal a, szembeötlő romaneszkség nélkül való, «langyos» és «szürke» szellemével, amit a progresszív polgárság jelent. A mai intellektuális és irodalmi fiatalság annyira irtózik a progresszív polgáriság ízétől, hogy idegességében kiszolgálójává és dupejévé, palijává lesz más társadalmi osztályoknak, melyek, távoliabbak és barbárabbak lévén, az első pillanatra artisztikusabbaknak látszanak; annyira lenézi a szellem kis- és középburzsoáit, hogy csak azért is odaáll a szellem proletárjainak diktatúráját követelni.

Kik a szellem e proletárjai? kérdezhetik tőlem. Nos, azzal a felületes általánosítással, mely ilyen esetekben elkerülhetetlen, s nem feledkezve meg arról, hogy többé-kevésbbé hitelesen lemérhető szellemi színvonalkülönbség csak egyének közt lehet, heterogén elmékből álló tömegek közt azonban nem: én bátor vagyok ide számítani, a szellem proletárjai közé, az összes társadalmi osztályokat, éppen az aránylag legfejlettebb és legrugalmasabb agyú városi burzsoáziának s az ő életformáihoz akklimatizálódott gentry- és munkástöredéknek kivételével. Ide számítom elsősorban a parasztot, ki foglalkozásánál és életmódjánál fogva sokkal röghöz kötöttebb, semhogy módjában legyen az irodalmi és intellektuális törekvésekre, akár a legcsekélyebb mértékben, rezonálni; ide, általában, a mágnást, a gentryt és a szó szorosabb értelmében vett proletárt; és ide, nem utolsó sorban, a városi kis- és közép-burzsoáziának azt a túlnyomó részét is, mely, ellentétben a progresszivval, nem tetszeleg a kozmopolitizmusban és felvilágosodottságban, hanem tiszta lelkiismerettel negligálja - Nyugat- és Középeurópában patriarhális dölyfösséggel, Magyarországon a gentryhez vagy paraszthoz tüntetően törleszkedő ostorsuhogtatással, Amerikában szentimentális erényvédelemmel és könyörtelen üzletességgel, Olaszországban a mesterségesen gyártott önbizalmú ember ideges agresszivitásával negligálja - mindazt, ami mélyebb gondolat, merészebb artisztikum és intelligensebb szó. A mágnásról, a gentryről, a parasztról, a proletárról és erről az imént említett harcos-burzsoáról, ha kissé megvakarjuk, kitűnik, hogy semmivel sem romaneszkebb típusok a progresszív burzsoánál; ugyanolyan «langyosak» és «szürkék» s ugyanolyan nyárspolgárok is, mint az; sőt primitívebb, kialakulatlanabb, barbárabb, kíméletlenebb, türelmetlenebb nyárspolgárok, - legfeljebb, hogy némelyiküknek, mint a proletárnak és a törpebirtokosnak, még nem igen volt alkalma arra, hogy ezt a maga nyárspolgáriságát, az uralkodó osztály poziciójában, kitombolja.

De, uram istenem, ha aztán egyszer alkalma nyílik rá! ha aztán egyszer kitombolhatja! A kisbirtokos s a proletár például éppen most tombolja ki, Oroszországban. Ne értsenek félre: nem a vérontásokról beszélek s nem a gazdasági fiaskókról; most nem ezekről van szó. Hanem arról, hogy a szovjetrezsim mennyire nyárspolgári valami. Hogy mennyire megérezni szellemiségén azt a burzsoá-korlátoltságot, mely annál türelmetlenebb, hogy parvenűbb és idomítatlanabb a kapitalista burzsoáziáénál. A szovjetburzsoá meri, amit a kapitalista burzsoá, legalább ilyen irgalmatlanul, mégsem mert: a szellemi életre is nyíltan rátehénkedni a maga dohosságával és ázsiaiságával, egyedül üdvözítőnek hirdetni az uralomra jutott proletárrétegek kultiválatlan, tehát éppen nem haladott és nem is forradalmi ízlését és értelmi befogadóképességét. Az intellectueleket, az igazi forradalmárokat az önfentartási és önmegnyugtatási ösztön görcsös következetességével izzadta és hessegette ki magából a szovjetorganizmus, mint a filiszter a néha-néha elkerülhetetlenül felbukkanó világnézeti kételyeket. Először proskribálta őket mint kispolgárokat, mert nem orthodox bolsevisták; s megkoronázta Sztalint, ezt a vallástalan Savonarolát, kinek uralma nem jelent egyebet, mint a puritán és lényegében retrográd kisbirtokos-gőgnek két félkontinensen való elterpeszkedését. Ez a mai osztályharcos savonarolizmus, sub titulo «proletkult», a forradalmiság stilusává avatta a mult századbeli retoriko-romantiko-realizmus egy szánalmasan híg felöntését, s ideges tanácstalanságban, outsiderségben, ügyefogyott kapálódzásban marasztalta a Gorkijokat, a muzsikfelszabadulás finom és mértéktartó álmodóit, nemkevésbbé, mint a forradalmiság szertelenjeit, az irodalom és elmélkedés Tatlinjait.

Akárcsak Olaszországban a harcos-polgárság regényesen nacionalista uralma, a fasizmus. Melynek szintén voltak forradalmi gesztusai, mik azonban rövid néhány év leforgása alatt szintén a nyárspolgári megrögzöttség legvégletesebb formáivá kövesedtek. Úgynevezett spártai szellemmé, mely abból áll, hogy az államhatalom egyetlen rikácsoló és százorrú vénkisasszonyként szagol és szaval bele a hálószobák és garniszállók összes fő- és mellékzúgaiba; és úgynevezett római szellemé, mely abból áll, hogy kamaszos theatralitással próbálják újjáéleszteni a két évezreddel ezelőtti formákat és szokásokat. Ime, ezt kapta D'Annunzio, ki a polgári liberalitás világát túlságosan banálisnak és szürkének érezte! ezt a rikoltóan százszínű banalitást, ezt az államilag szervezett melodrámát kapta ő Mussolinitól, ki a maga szempontjából igen logikusan cselekedett, mikor a fiumei hadiélmények és differenciált szerelmi élmények tüzesszavu hajcsárját nyilvánosan megtagadta! s ezt! ezt a specerájos-neoklasszicizmust kapta Mussolinitól a fasizmus leghangosabb beharangozója, Marinetti is, ki még Velencét is le akarta romboltatni, annyira ósdinak találta.

A helyzet az, Hölgyeim és Uraim, hogy ami a D'Annunziok vagy Trockijok, a Marinettik vagy Tatlinok koncepcióiban igazi forradalmiság és igazi hősiség, ami bennük valódi érték, sőt még az is, ami csak érdekesen szertelen handabandázás bennük, az sokkal, de sokkal mélyebb rezonanciát talál a «szürke» és «langyos» berlini vagy párisi progressziv-polgári társadalomban, mint a magát forradalminak nevező moszkvaiban vagy a magát hősinek nevező rómaiban. S ezért tartom mazochizmusnak annak az intellektuális és irodalmi fiatalságnak attitudejét, amely olyan mohón drukkol a progressziv polgáriság leguillotineozóinak.

Mert M. Homaist szabad lenézni, szabad kinevetni, szabad utálni, csak leguillotineozni nem szabad. Mert az intellektuális és irodalmi ember természetes helye a mai társadalmi küzdelmekben az úgynevezett balközépen [*] van. A M. Homais-k mellett. A demokrácia mellett.

Hogy a demokrácia eszméi megbuktak? hogy a Szabadság, Egyenlőség és Testvériség ideáit, a szabad akaratú egyének önkéntes társadalmi szerződésének koncepcióját, az általános-titkos haladéktalan világboldogítását ma már csak a leglaposabb koponyák vehetik komolyan? hogy demokrácia, a szó etimológiai értelmében, nincs is, mert a nép azért nép, hogy ne uralkodhassék? s hogy a demokrácia is egy osztály uralmát vagy legalább is szellemi és gazdasági preponderanciáját jelenti? Mindez, elismerem, szó szerint igaz. De miért következnék mindebből a demokráciának, mint politikai gyakorlatnak bukása? Ne csak azt lássuk meg a demokráciában, hogy osztályuralmat jelent, hanem lássuk meg azt is, hogy az aránylag legtürelmesebb és aránylag legértőbb osztály aránylag - aránylag! - legfékezettebb és legelviselhetőbb uralmát jelenti. Ne csak azt lássuk meg benne, hogy minden lélekzetvételével meghazudtolja saját klasszikus doktrináit, hanem lássuk meg azt is, hogy milyen helyes, hogy meghazudtolja őket. Ne csak azt lássuk meg benne, hogy mekkora engedményeket tesz a konzervatív rétegek beidegzettségeinek, a feltörekvők szociális igényeinek és az üzletemberek érdekeinek, hanem azt is, hogy milyen bölcseség tőle ezeket az engedményeket megtennie. Ne csak azt vegyük észre, hogy a nép általános-titkos szava nem mindig Isten szava, hanem azt is, hogy az erőszakos kisebbségek szava sem okvetetlenül az. «A nép talán nem eléggé érett arra, hogy kormányozza magát, de miért volnának érettebbek rá a zsarnokok?» - kérdezte volt, már vagy egy évszázaddal ezelőtt, Russel lord, a hires whig-vezér.

Ha nem tévedek, Retz kardinálistól származik a megállapítás, hogy a politika művészének lenni annyit tesz, mint okosan választani a különböző pártállások hátrányai közt. Nos, Hölgyeim és Uraim, ennek a politikai esztetikának átérzését kell nekünk, mai irodalmi fiatalságnak, megtanulnunk. Szakítanunk kell azzal a kezdetleges esztetikával, mely melodramatikus ordináréságokat minősít a történelem és a politika legszebb és legizgalmasabb momentumaivá; szakítanunk kell a lelkendező giccsel, szakítanunk a banálisan regényes kormányformák harsogó színeinek túlságosan könnyen élvezhető artisztikumával. Meg kell szoknunk a finomabb artisztikumok értékelését, amelyek a «langyos» és «szürke» kormányformák csendesebb árnyalataiban és óvatosabb vonalaiban bujnak meg. Vállalnunk kell a demokráciát, mely, mint Szász Zoltán írta, «nem azért a legjobb államforma, mivel jó, hanem mivel a legkevésbbé rossz». Türelemmel kell elbírálnunk a demokrácia hipokríziseit is, mert gyakran éppen ezek biztosítják életképességét és termékenységét, s rugalmasságát, mellyel, merem remélni, előbb-utóbb mégis csak kiformál majd magából egy becsületesen kultivált embertípust s egy becsületesen szociális gazdasági rendet. Helyeselnünk kell a demokráciát, nem noha, hanem mert a gyakorlatban úgy sincs már semmi köze a fellengős doktrinákhoz, melyekre apostolai hivatkozni szoktak.

Maurras, mikor szemére vetették, hogy harcos katolicizmusa minden inkább, mint evangéliumi kereszténység, imponáló őszinteséggel válaszolt olyasvalamit, hogy «mit törődöm én a tizenkét obszkurus zsidó naív világmegváltogatásaival? Hozzám a gót katedrális beszél és a szenttamási gondolatépítmények monumentalitása, a katolicizmus történelmi teljesítménye.» Igazán nem vagyok Maurras híve, de egyet tökéletesen elhiszek neki: ahhoz, hogy harcos katolikus legyen az ember, nem kell az evangéliumban hinnie - és ahhoz, hogy a demokratikus törekvések öntudatos támogatója legyen, nem kell a Szabadság-Egyenlőség-Testvériségben hinnie. Hozzám a polgári felvilágosodottság történelmi teljesítménye beszél; hozzám a polgári liberalizmus, a polgári radikalizmus és a polgáriasodó szociáldemokrácia konstruktív gyakorlata beszél; a lélekzetvételnek, evésnek, alvásnak, munkának, pihenésnek, műalkotásnak, álmodozásnak, rövidárukereskedelemnek, vallásnak, szókimondásnak, szerelemnek, érvényesülésnek és isten-tudja-mi-mindennek az a, persze szintén relatív, szabadsága és gazdagsága, amelyben a demokratikus ország polgára a maga személyi vágyait és szellemi aspirációit kiélheti. S amelyen kitapasztalhatjuk, hogy a művész, az író, a tudós, az intellectuel számára, a gondolkodó és termő elme számára, a ma ismert és lehetséges társadalmi berendezkedések közül még mindig a legtűrhetőbb: az üzlet és a szociális érzék követelményei által okosan meghamisított demokrácia.

 

[*] Félreértések elkerülése végett: ami a nyugati országokban számít balközépnek.