Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 5. szám

Schöpflin Aladár: Baumgarten Ferenc mint író [+]

Van az íróknak egy külön fajtája: középen áll a tudós és alkotó költő között, abból megvan benne a megismerés vágya, a kutató és búvárkodó szellem, az ismeretek tömeges felraktározására és elrendezésére való törekvés, ebből a gondolatok szép formában való közlésének ösztöne, a belső nyugtalanság, az asszociálás bősége és könnyűsége s a gondolatnak érzés-elemekkel való átitatása, a minden dolgokkal szemben személyes állásfoglalás. Hogy szemléletes példával illusztráljam, ehhez a típushoz tartozik Walter Pater, a plátói filozófia és a renaissance nagy angol tolmácsolója, a magyarok közül Péterfy Jenő. Ebből a típusból valók a tudomány művészei és a művészet tudósai, a nagy essay-írók. Átmeneti lények, örökké kielégületlenek, önmagukkal meghasonlásban élők, mert a tudomány nem elégíti ki őket, a művészi alkotásig pedig nem tudnak eljutni, illetőleg csak közvetve, más művészeti alkotásokon át érik el. Idegalkatban, fogékonyságban legfinomabb hajtásai az emberi kultúra fájának, de éppen ezért homlokukra rá van írva születéstől fogva a nyugtalanság, az elérhetetlen után való sóvárgás és csillapíthatatlan bánat kézjegye.

Ebből a típusból való volt Baumgarten Ferenc Ferdinánd. Régi, tekintélyes család gyermeke, mely a gondosan megőrzött és okosan szaporított vagyont több generáció során magas kultúrával tudta párosítani, különösen anyai ágában s melynek főképpen asszonyai az élet szellemi és lelki szépségeinek élvezésében keresték a felemelkedést, befelé fordult életet éltek a külső világgal hadakozó, energikus és gyakorlati férjek oldalán. Az ilyen családokban a gyermekek az anya hatása alatt szoktak felnevelkedni, kivált ha az anya olyan finom és mély kedélyű, gyermekei iránti szeretetében teljesen feloldódó teremtés, amilyen - mindazoknak a tanusága szerint, akik ismerték - Baumgarten édesanyja volt. Hogy ennek az anyai hatásnak milyen szerepe volt az ő sorsának meghatározásában, arról még lesz szó, e megemlékezés további folyamán. Egyelőre csak annyit, hogy Baumgarten a megszokottnál sokkal jobban érezte gyermek- és ifjúkorában az anyai szeretet melegségét, fiatal szellemét anyja irányítása fordította el az élet praktikus dolgaitól a szellem dolgai, a tudomány és irodalom felé. Mondják, hogy már serdülő korában anyjával együtt olvasta a költőket s vetélkedve mondogatták egymásnak a kedvenc verseket; a versmondásban való gyönyörködés, mely jóbarátok bizonysága szerint később is kedves szokása volt Baumgartennek, innen, az anyjával való intimitásból keletkezett. Mégis, az a pálya, melyre fiatal korában rászánta magát, nem az irodalom volt, hanem a tudomány. Mint egyetemi hallgató, a történelem tanulmányozásába mélyült el s e körből valók első irodalmi kísérletei. Két fiatalkori történettudományi értekezése, a magyar honfoglalás kutfőiről szóló akadémiai kiadvány terjedelmes, a Budapesti Szemlében névtelenül megjelent ismertetése és Forrástanulmányok Nagy Lajos és Velence viszonya történetéhez című kútfő-tanulmány, melyet a Magyar Történelmi társulat pályadíjjal tüntetett ki, bizonyítja, hogy a történetírás terén tehetséggel, a tudományos módszerekben való elmélyedéssel és mindjárt kezdetben sikerrel is indult el. Arra gondolt, hogy rálép a szakmabeli tudós pályájára, a Magyar Nemzeti Múzeum szolgálatába lép. E helyett azonban inkább kiment Németországba, tanulmányait folytatni - és ott is maradt, előbb szellemileg, később testi valójában is. A történelmi tanulmányokkal is fölhagyott és az irodalom és művészet felé fordult. Ennek a tervváltoztatásnak oka egy megismerés és ennek következtében beállott lelki válság volt. Mint egyik legjobb barátjának akkoriban elmondotta, rájött annak a schopenhaueri gondolatnak az igazságára, hogy a történelem nem elégíthet ki, mert csak a külső tényeket mutatja meg, csak a változó kosztümök és körülmények között mindig egyforma embert tudja meglátni, az ember lelki életének, természetének, emberi lényegének folytonosan változó alakulását csak a művészet és első sorban az irodalom tudja feltárni. De hogy ez a válság végbement gondolataiban, azt mutatja, hogy lénye szerint a művészettel való foglalkozásra volt predesztinálva, érdeklődése és gondolkozása nem tudományos, hanem művészi természetű volt s akárhonnan indul ki, mindenünnen a művészethez érkezett volna meg.

A pályaváltoztatással nyelvet is változtatott. A német nyelv teljesen német műveltségű anyja révén második anyanyelve volt, németországi tartózkodása alatt érintkezésbe, jórészt barátságba jutott a német szellemi élet egész sereg vezető emberével, írókkal, művészekkel, tudósokkal, a társadalmi élet előkelőségeivel, köztük olyan férfiakkal, mint Prölsch, a filozófus, a két Mann, Rilke, Alfred Kerr s ebben a válogatott körben jól érezte magát s beleélte magát a német kultúra mértékeibe és problémáiba. Tehetségét, gondolkodásának mélységét és eredetiségét, egész valójának előkelőségét hamar felismerték és elismerték német barátai, a legtekintélyesebb folyóiratok készségesen nyitottak tért írásainak, - a német kultúrélet nagy vonzóerejének nem tudott ellenállni. Évek során már csak látogatóba járt haza Budapestre, állandó lakóhelye Berlin volt, ahonnan néha hosszabb tartózkodásra rándult ki Münchenbe. Egyik német barátnője, Anselma Heine így írja le berlini életét: «A berlini társaságban hamar akklimatizálódott. A tudomány, művészet s a szalonok kitünőségeivel érintkezett, az előbbiekhez vonzalom, tanulmány és munkakör révén vonzódva, az utóbbinak formáin hagyomány és szokás szerint uralkodva. Néhányszor a nyilvánosság elé lépett olyan felolvasásokkal, melyek választékos stílusa és előadása, szellemes pointirozása és lelkiismeretes anyagismerete magával ragadta hallgatóit. Voltak köztük tudósok, mondaine emberek, művészek és más nagyigényű elkényeztetettek. Komoly kritikusok is akadtak köztük. Sikerei voltak a szalonokban is. Ragyogó causeur volt, elmésen rosszmájú, talpraesett, tele mulatságos ötletekkel és állításokkal. Kitünően lehetett mulatni - s ő maga is nem kevésbé mulatott - a kor és az emberek fölötti gúnyolódásain. Csak kevesen érezték meg lénye sötét hátterét, kevesen sejtették azt a mélységet, amely fölött ez a vidámság lebegett. Aki aztán külön beszélgetésbe jutott vele, láthatta, hogy mondaine gúnyolódása komoly, termékeny szatírává változott. Csak ilyenkor adta ki, ami benne éleselméjűség és igazi szellem volt. Az ember megtalálta benne a töprengőt, az érzékeny embert, aki szomorú és magányos maradt a színes mozgás közepette. Legjobb része azonban akkor tárult ki, ha az ember egyedül, vagy csak néhány barátjával együtt volt nála vendég. A finom kis vacsora után a dolgozószobába szoktak menni, amely a legízlésesebben, nyugodt színekben volt tartva és telt könyvállványokkal körülrakva. Itt Baumgarten felvett egy röpiratot, egy levelet, (Thomas és Heinrich Mannal is levelezésben volt), vagy egy könyvet, amely olyan témáról, vagy problémáról szólt, mely éppen foglalkoztatta őt. Ilyenkor legtöbbször olyan diszkusszió támadt, amelyben csak úgy szikráztak az ötletek. És ilyenkor az ember betekinthetett Baumgarten mély és alapos tudásába, rendkívüli olvasottságába, mely biztos, soha cserben nem hagyó emlékezetre támaszkodott. Csodálatraméltó gyorsasága és szabatossága a formulázásnak. Kis művészi alkotások voltak ezek, melyek stimuláló hatása alól nem vonhatta ki magát az ember.»

*

Ezek az adatok azonban csak külső kérgét adják meg Baumgarten emberi és írói egyéniségének, nem fejtik fel lényének legbelsőbb magvát. Ezt csak műveiben kereshetjük meg, amelyek bármennyire a tudományos objektivitás maszkjába rejtetten s bármennyire közvetetten, mégis vallomást tesznek arról, amit ő el akart magából a világ előtt rejteni, sőt arról is, amiről neki magának sem volt tiszta, öntudatos képe. Az essay-írót éppen az különbözteti meg a tudományos írótól, hogy ha művészt, írót kap föl témájául, egyszerre két arcképet fest: tudatosan és szándékosan a modellét, öntudatlanul, sokszor szándéka ellenére az önmagáét. Ez már a téma megválasztásánál kezdődik. Az essay-író rendszerint nem merőben tudományos kritériumok szerint választja ki modelljeit, hanem azokat ragadja ki a kultúra történetének nagy galériájából, akikhez lelkileg közelállónak érzi magát, akikben saját lelki habitusának vagy életideáljának tükrözését véli felfedezni. Más szóval, akivel teljesen, vagy legalább fontos részekben kongeniálisnak érzi magát. Az igazi essay szerzőjének nem csak tudomását, hanem élményét, sőt a líráját, vagyis az élményre való reagálásnak módját is leleplezi.

Így nyúlt Baumgarten, mikor pályájának legjelentősebb művébe fogott, Conrad Ferdinand Meyer alakjához. Kisebb tanulmányainak egy része ennek a műnek az előkészületeit, illetőleg mellékterményeit jelenti, a bennük kifejtett gondolatok jórészt feltalálhatók a Meyer-könyvben. Már a témaválasztás is áruló. Meyer az esztéta típusú emberek írója, ennek a típusnak körülbelül legteljesebb reprezentánsa a költők között. Érdekes, hogy a magyar irodalomban ugyanennek a típusnak legnagyobb magyar képviselője, a magyar essay mindeddig meg nem közelített mestere, Péterfy Jenő ejtette ki először nyomatékkal Meyer nevét s le is fordította két regényét, A szent-et és a Jenatsch György-öt. Ez az egyszerű tény csalhatatlanul mutatja Baumgarten lelki rokonságát Péterfyvel, akit a magyar irodalom kiváló alakjai közül talán legjobban tisztelt. Az ugyanazon típushoz tartozás vonzotta hozzá.

Baumgarten olyan penetrációval, a megértésnek olyan tökéletességével mélyedt bele Meyer művébe, amelyet nem lehet csakis a finom érzékű és tudományosan fegyelmezett kritikus beleélőképességével megmagyarázni, fel kell tételezni hozzá az ember vágyát, hogy legyőzze veleszületett tartózkodását, vallomást tegyen önmagáról és ha nem tud közvetlenül a lirikus módjára, akkor egy tükörben mutatva meg magát. S mikor Baumgarten érzékeny ujjakkal felfejti Meyer műveinek és alakjainak Meyer emberi jellemével való titkos kapcsolatait, s szinte leálcázza az íróban az embert, akkor egyúttal leálcázza az önmaga és Meyer közti kapcsolatokat, azokat a pontokat, amelyeken lénye találkozik modellje lényével. Megmutatni önmagát, az írónak legfőbb vágya, mely írásra kényszeríti s amely alapja minden irodalmi alkotásnak.

«Meyer renaissance-képe alakká vált életgyónás. Az élet és a saját sorsába való betekintés vágya által meghatározott leszámolása az élettel válik alakká renaissance-képében. A renaissance-kép a költő alapélményének legjelentősebb és legátfogóbb szimbóluma: ez a kép az ő életének sorsából született. Ennek a sorsnak a zenéje a szívünkig hat, mikor a képet nézzük és a melódia tovább zeng, mikor a kép már elmerült. A költő a legjelenvalóbb ember: kényszerűségből és bőségből alkot. A multban a jelenvalót keresi: a mindig jelenvalót, az örökkévalót. A történelem neki ideális példa: az emberiség legfőbb lehetőségeinek megvalósítása. Minden mult csak árnyék, melyet az élethez intézett vallomásainak szíve-vére melegít fel, szimbólum, melyben az élmény alakká váltja meg magát. Meyer mint az érzékekre ható szépség és szenvedélyes mozgalmasság ideális példáját szerette a renaissance-ot. Szerette mint ember és szerette mint művész: az ember sóvárgó vágyával és a szépségről lemondó művész szeretetével. Úgy szerette, mint a polgár a nemességet, a művész a hőst, ahogy az ideges intellektuális félember az übermenschet szereti. A renaissance arra a félelmes vágyra csábította, amellyel az ellentétek szeretik egymást, melyek kizárják, elítélik és megsemmisítik egymást.»

Nem finom fül az, amely ennek a reliefszerű pontos lelkiképnek a szavai mögött nem érzi meg a rajzoló kezének titkolt megremegését, annak az embernek a melankóliáját, aki maga is, mint Meyer, keres egy közeget, amelyen át gyónást tehet életéről, aki valahol önmagán kívül keres magának ideált, mert nem találja sem önmagában, sem a maga korában, a körülötte levő világban, aki a saját főélményének szimbólumává teszi anyagát s akiben megvan a nagy sóvárgás a saját ellentéte iránt. A vágy, a kielégíthetetlen sóvárgás különös hangsúlyt kap Meyer műveivel kapcsolatban, mert különös hangsúlya van Baumgartennel kapcsolatban is. Ebből áramlik ki az a melankólia, amely minduntalan kiérzik tanulmányainak nyugodt és szabatosan formulázó hangjából. Ez a sóvárgás megvolt Péterfy Jenőben, megvolt Walter Paterben, megvan minden az intellektuális típushoz tartozó emberben. Ez adja meg az igazi essay legnemesebb szépségét. A kielégületlen ember sóvárgása ez. Minden essay-íróban él egy teljes kialakulásáig el nem jutott költő. Ezért minden essay-íróban él a kielégületlenség, a hiányérzés: érzi magában az alkotni vágyó költőt, de érzi ennek ki nem teljesedettségét is, azt, hogy nem tud spontán, közvetlen élményből alkotni, médiumra van szüksége, hogy fantáziája felgyulladjon és alkotó képessége konkretizálódjon. «Fantáziája nem a belsejében torlódó gazdagságot formálja, hanem a már megformálton gyullad ki, kereteket tölt be, adottakat mélyít el. A modell azt csalja ki Meyerből, ami benne leginkább a sajátja s a fantáziája elhalványul, amint önmagára van utalva. Legeredetibb és legegyénibb alkotásai azok, amelyek a leggazdagabb hagyományra támaszkodnak. Neki támaszkodni kell, hogy meg tudjon a saját lábán állni.» Ezt Meyerről írja Baumgarten, de mi érezzük, hogy de te fabula narratur. Csak éppen hogy Meyer el tudott jutni a költői alkotásig, Baumgarten megmarad az essaynél. Baumgarten is szeretett volna költő lenni, de belső gátlásoknál fogva nem lehetett az s ezért nem érezte kárpótlásnak essayi belső és külső sikerét.

Még inkább önvallomásszerű könyvének az a része, melyben Meyer líráját tárgyalja. A zürichi költő verseit még kora ifjúságában anyja ismertette meg vele s egész életén át legkedvesebb versei maradtak a rendkívül sok verset tudó embernek. Nyilván bennük találta meg saját lényének leginkább adaequát költői kifejezését. Mikor róluk szól, újra felbukkan döntő hangsúllyal és megvilágító erővel ez a szó: vágy. «Vágyból és emlékezésből folyik Meyer lírája. A vágy lírája, a magányos ember lírája. Meyer magányos ember volt, beteg, tele égő vággyal, hogy megfeledkezzék magáról, hogy odaajándékozhassa magát, eggyé válhasson az emberekkel, a természettel, a világgal: a vágy a kiegészülés kívánása.» S tovább: «Neuraszténikus félénkség (Schüchternheit) bénította életének nyilvánulásait. Azok közé az emberek közé tartozott, akik elkárhoznak egy ki nem mondott szóért, akik a boldogságot még ha kezüknél fogja is őket, hagyják elsiklani, mert nem bírják kimondani a jelszót.» Akik jól ismerték Baumgartent, azok nagyon hasonló képet adnak róla magáról is s ennek nem mond ellene társaságban tanusított causeur-készsége sem, mely oly sok jóbarátot és tisztelőt szerzett neki. Annak az embernek a beszédessége ez, aki közli ötleteit, könnyen formulázódó gondolatait, hogy ne kelljen közölni önmagát, akinek a szó takaró, mely elrejti magányosságra teremtett lénye magvát.

«Meyer vágyódása kellett, hogy csillapíthatatlan maradjon, mert a természete ítélte örök magányosságra. Sohasem külső körülmények okozzák, ha valakinek kimarad az ifjúsága. Csak olyan emberek vannak, akiket a lényük alkata eleve megfoszt attól a lehetőségtől, hogy fiatalok lehessenek. Ezek a körülményekre szokták hárítani a hibát: a megtagadott ifjúságot eljátszott ifjúságnak mondják. Az eljátszott ifjúság halkan optimisztikus körülírása az olyan emberi életnek, melyből a sors már a születés előtt kitörülte a fiatalságot. Az eljátszott ifjúság metaforikus megjelölése a csillapíthatatlan vágynak.»

S hogy Baumgarten ifjúsága ilyen értelemben eljátszott ifjúság volt, hogy ő sohasem ismerte az ifjúság könnyűségét, bizalmas kitárulását, derüs életörömét, az érzékek gyönyöreiben való könnyelmű vidámságát és apró fiatalos bűneit, arról tanuskodnak nemcsak ifjúságának barátai, hanem önmaga is, abban a művében, melyben legközvetlenebbül, a költő módján tesz vallomást önmagáról, «Mutter» című egyetlen novellájában. Ennek a novellának témája egy megdöbbentő megismerés az anyai szeretet árnyékáról. Hőse, Georg, halálra vált betegen felismeri, hogy élete megtörésének oka az, hogy anyja túlságosan szerette, a saját anyai életideáljához igyekezett idomítani mértéktelenül imádott fiát s ezzel megbénította benne az életösztönt, a saját egyéniségének szabad kiélését. Ennek a tragikus megismerésnek a világításában Georg ezeket a súlyos szavakat mondja anyjának: «Ha herceg voltam, magányos is voltam, mint a hercegek. Ha lovagnak látszottam, mégis csak gyerek voltam, akit túlkorán terheltek meg a lovag fogadalmaival. Mindig parancsolatot kellett teljesítenem, sohasem volt szabad magamról megfeledkeznem. A kis fiú leskelődve, hogy el ne veszítse önmagát, állott az ideál belső tükre előtt, amelyre te kötelezted. Kínos gonddal öltöztettél, de szándékosan egyszerűen. Szerettem piros szalagokat kötni a széles gallér alá, mint a többi fiúk. Te azt mondtad, a hiúság méltatlan egy fiúhoz és én nem viseltem szalagot, sötéten és büszkén jártam a többiek között. Száz kis illetlenségről, száz kis örömről lemondtam a te rendeletedre. De én magányos lettem. Nem volt többé részem társaim játékában és mulatságaiban.» És így tovább. Annak az embernek a tragikus kiáltása ez, akitől az anyja szeretete és ideálformáló ambiciója elvette a fiatalságát. Túlkorán plántálta bele a lelkiismeretet. Baumgarten nagyon szerette az anyját, a rendkívül finom műveltségű nőt, aki a nagy költőktől tanulta saját életideáljait s ezeket igyekezett fiában megvalósítani. Ez a fiúi szeretet volt élete legnagyobb és legállandóbb érzése. Tragikus lehetett rá nézve, hogy a dolgok mélyét kutató szelleme kénytelen volt meglátni ennek a szeretetnek az árnyékát. Amit Georg mond anyjának, az nem vád, hanem egy legszentebb érzelmében gyötört szív tragikus felzokogása az elmaradt ifjúság után.

*

Az a belső portrait, melynek kontúrjai önkéntelenül nyomulnak a Meyer-könyv olvasójának szeme elé, érdekesen színezi a könyvből kidomborodó Meyer-arcképet s különös, majdnem drámai mozgalmasságot ad neki. Meyer életének eseményszerű részéről alig hallunk valamit, az arckép teljesen azokból a belső vonásokból alakul ki, amelyeket a könyv írója a költő műveiből s művészetének jellemvonásaiból emel ki. A lelket keresi és rögzíti le Baumgarten, amint az a művészi alkotásban formát ölt. Előttünk áll a magányos ember, akit magányra ítélnek lelkének vele született gátlásai s aki a művészeten keresztül igyekszik ezeket a gátlásokat leküzdeni. A dal nem közvetlenül az élményből fakad ki nála, mint a népdalban, hanem a szimbólum átvitt értelmű formáiban keresi a megnyilatkozás lehetőségeit. Ez a szimbólum a természet, amely nem képforrás, nem dekoratív anyag, hanem meg van telítve a költő hangulatával, a sóvárgás bánatával s így válik a költő lelkének hordozójává, tájképpé, az elmék, a multra való emlékezés ideálképévé. Meyer költészete tehát nem az érzelmek lírája, hanem hangulati líra, melyből száműzve vannak a túlhangos érzések. Ő az élményt elárulja a formáért, szimbólikus és plasztikus lírát csinál, a népies-természetű élményi líra helyett. Ezzel a német irodalomban legalább elsőnek szólaltatta meg a modern lírát.

Baumgarten nagyon finom megfigyelése és frappáns, meggyőző okfejtése szerint a modern líra annak az elmélyedésnek az eredménye, mely az ember érzelmi világában végbement s amelynél fogva az irodalom felfedezte a léleknek olyan, eddig alig számbavett, rezzenéseit, az átmeneti lelkiállapotokat, a lélek szürkületi óráit, a lehelletszerű érzéseket és hangulatokat, melyek most már formát követeltek és megteremtették a modern lírát. Az ember fölismerte értéküket és szépségüket, melyet oly sokáig elhomályosított az az egyoldalú érdeklődés, mely a drámailag mozgalmas, kifelé ható lelki folyamatok felé fordul. A lelki élet ez elmélyedése fokozta az individuáció kínjait, kitágította az ember és ember közti szakadékot s magányossá tette az embert. Így menekült az ember megértésért, vagy feledésért a természethez, melynek újon felfedezett szépségei lelkének kifejező eszközei lettek. A magányos ember vágya teremtette meg tehát a tájképet, mint az ember másként kifejezhetetlen érzéseinek szimbólumát. A lélek titkos remegései, magány, sóvárgás, természethez fordulás, tájkép, a természet, mint szimbólum, formakultusz, ezeken a pilléreken építi föl Baumgarten a modern líra s Meyer lírája magyarázatát. S ez a magyarázat, mely a modern lírát élesen elkülöníti minden a 19. század előtt járt kor lírájától, nemcsak rendkívül szellemes, hanem meggyőző és igaz s emellett kitünően működő kulcsot ad a 19. századi líra megértéséhez. Ennyiben jelentős tudományos értéket is jelent.

Hasonló értékű a renaissanceizmus-elmélet is, melyet Meyer elbeszélő költészetének taglalásához kiinduló pontul használ. A renaissancet a 19. század fedezte fel, mint az emberi szellem csúcspontját s az emberi kultúra ideálját. Az előbbi korok nem becsülték ilyen nagyra, azok a maguk korában keresték a maguk ideáljait. Miért ez a jelenség? A francia forradalom megszakította azt a közvetlen tradiciót, mellyel az európai kultúra a renissanceból, sőt a középkorból egész addig tovább fejlődött. Ezekben a forradalomelőtti korokban az ember minden életformája, a templomépítéstől a ruházatig egységes volt, a mindent formáló egységes kultúra megteremtette az egységes stílust. A 19. század a maga természettudományos világnézletével elvesztette a kultúrának ezt az egységét, tehát a stílust is. Ezzel az egész kultúra s vele a művészet is problematikussá vált. Ezt a hiányt érezte az európai szellemnek egy a kor tendenciáin túl igyekvő kisebbsége s ők próbálták az olasz renaissanceból nyerni a stíluseszmét a kor valóságszemléletének alakításához. Így keletkezett a renaissanceizmus s a renaissance-ideálnak átvitele a modern kor szellemére. Ennek a renaissanceizmusnak a képviselőjéül állítja elénk Baumgarten Meyert. Mivel azonban ez a renaissanceizmus csak a kor kiváló embereinek egy kisebbségére szorítkozott, a tömegekre inkább csak annyiban hatott, hogy divatba hozta a renaissance-művészet iránti érdeklődést. S mivel nem származott magának a kornak a saját tendenciáiból, nem válhatott reprezentatívvé, hanem csak kísérő jelenséggé. E művészet stílusismertető jelei karakterisztikus tulajdonságai az esztéta művészetnek. Ez az itt hézagosan vázolt s Baumgarten könyvében finom elmésséggel kifejezett gondolatsor nem csak Meyer epikájához ad biztosan nyitó kulcsot, hanem a 19. század szellemének egyik legérdekesebb jelenségéhez is. Olyan történelem-filozófiai gondolat, melynek világításában meg lehet látni a közelmúlt 19. század lelki akaratát. Így értékesültek Baumgarten tudatában a fiatalkori történelmi tanulmányok tanulságai.

Külön áll Baumgarten művei között a «Circus Reinhardt» című brosüra. Ez nem a magányos, halk elmélkedő műve, hanem olyan felszólalás, amely cselekedet akar lenni. A művészet felszólalása egyik küzdőterének, a színháznak a reklám, a durva üzlet és a tudatlan jelszókultusz által való ellenséges megszállása ellen. A harag, amely ebben a röpiratban nyilvánul, régóta gyülekezhetett Baumgarten szívében, melyben a legmagasabb oltárra volt helyezve a művészet szentsége, a kirobbanásra való alkalmat a forradalom utáni időkben Reinhardtnak az a vállalkozása adta, amikor a berlini Grosses Schauspielhausban cirkuszszerű felduzzasztásban, cirkuszszerű színtéren próbálta szenzációssá tenni az Oresteiát, a Hamletet és dráma más klasszikus műveit. Ma már mind tudjuk, hogy ez a vállalkozás az infláció kísérő jelensége volt, lényegében művészetellenes és csak fiaskóval végződhetett. Baumgarten ezt akkor csak kevesedmagával látta, s az ő szava volt az egyetlen, amely a klasszikus költészettel, a dráma és színpad természetével való visszaélés ellen felemelkedett. A gúny, szarkazmus, dialektika hatalmas fegyverzetében szállott síkra s mellesleg egy majdnem minden részletében végiggondolt dramaturgia vázlatát vetette az olvasó elé. Műve sokkal több egyszerű vitairatnál: gondolatokban gazdag, modern drámatörténeti és elméleti tanulmány.

Német kritikusok nagy méltánylással szóltak Baumgartenről, mint a német stílus mesteréről. Majdnem minden kritikusa kiemeli azt a rugékony gazdagságot és elegánciát, a formulázásnak azt a szabatosságát, mely Baumgarten írását jellemzi. Minden izgalma mellett van ebben a stílusban bizonyos klasszicitás: az író belülről tisztázott gondolatai önkéntelenül a számunkra legalkalmasabb formába ömlenek. Nem csupán a nyelv művészete ez, hanem a gondolkozás művészete is, amely egy egységbe foglalja össze a tartalmat a formával. Ez nyilván veleszületett kvalitása volt Baumgartennak, akinek mint különösen jellemző tulajdonságát emlegetik azok, akik ismerték, a gondolatok gyors és tökéletes formulázására való adományt s a friss, erélyes dialektikát, a beszéd szikrázó ötletességét. A született stiliszta adománya ez. Azoknak adatott, akik mindig a gondolatok világában élnek, gondolataikat végiggondolják s nem bírnak elméjükben tisztázatlan elemeket megtűrni. Szóval a szenvedélyes gondolkozóké, akik Gyulai Pál szerint a legjobb gondolkodók.

Bizonyos, hogy Baumgartennel sokkal több szállott sírba, mint amennyi műveiben fönnmaradt. Csak kis részét hagyta ránk annak a tartalomnak, mely lelkében el volt raktározva. Mégse tűnt el, mint író nyomtalanul. Gondolatai gyakran felbukkannak az irodalomban, Meyer könyvére minduntalan hivatkoznak azok, akik a svájci költővel komolyan foglalkoznak, emlékét kitünő férfiak és nők, köztük a német szellemi élet vezető emberei őrzik hűséges emlékezetben. Alakja a maga szellemi mivoltában vígasztaló jelensége a mai szellemi káosznak, amelyben élünk. Egy pálya, melyet a szellemiség vezetett az élet minden bánatán, csalódásán és csunyaságán keresztül.

 

[+] Az 1929 január 18-iki Baumgarten-emlékünnepen felolvasott tanulmány.