Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 3. szám

Sziráky Judith: Egyszerű levél

Tudja Kedves, az én anyám esténkint lovagolni szokott a tónál, ami a kert végén van a fák alatt és egy egészen pici játékkerítés veszi körül tréfából, mert nem is kéne, kicsi a víz, de át lehet ugratni rajta a lóval, erre kell.

Én az ablakból nézem és látom, hogy áll a hold. Ő azt mondja, hogy megindul és lassan lép, vagy körbe fut a virágágyaknál, ahogy akarja. Én látom, hogy a ló néha visszakapja hozzá a fejét és ránevet. Hallotta már Kedves, hogy nevet a ló?

Azt is meg kell mondanom, hogy a szilvafák fölött mint a gyümölcs olyan kék az ég és aranyosan széthasadozott, estefele pedig mindég fúj a szél és ettől hunyorogni kezdenek a csillagok, lobog az anyám sötét ruhája, én az ablakból nézem és azt mondom neki: - ha nem lennél ilyen szép és idegen mindég mint egy vendég, szeretnélek, de így csak sírok utánad és félek tőled és bántalak, mert ha haragszol, még szebb vagy, sötétebb lesz tőle a szemed és pirosabb a szád, mintha meggyulladt volna a fehér arcodban - és olyan sokszor álmodom, hogy te én vagyok.

*

Jaj Kedves, annyi képből áll az életem, hogy keressem ki azt az elsőt, amire fölfigyeltem.

Talán őszi vásár volt és barna sátrak dagadoztak ablakaink alatt, mint a vitorlák, az üvegen át csengős zsivaj szűrődött tompán és úgy hullámzott, forgott minden valami rőt-opálos színben, az egyenes utcánk elveszett a fölpúpozott terhek alatt, idegen állatok bőgtek kapuink előtt, én láttam a borjak szemén olajos fényét a rémületnek, ahogy riadtan kört léptek maguk körül a nyomott porban és tűrték, hogy szétesett szemeik közé a sátrakból keményítős vásznak lobogjanak. Mozdulatlan, elmeredve és feszült inakkal megálltak aztán. Lassú pilláik alatt biztosan rétek terültek nyugalmasan és tejes szárú virágok íze csordult a szájuk mögött, hogy állni tudtak.

Én zárt táblák mögött rohantam a szemeimmel, ívben röpültem mint a madarak. És mert ember kezdődött bennem, hiányzott a borjak hangtalan döbbenete és egykedvű nyugalma, magamnak kívántam mindent. Enyém lett a házak szűz szemmel látott vörös teteje, táskás vakolat a falakon, karók tűhegye a sátrak fölött, árusok zaja, nyüzsgés, göröngy az elmeredt állatok lucskos szőrén, por, nyujtott kiáltás, mindég ez: hét - hét. - Ami szó volt eddig, most értelem lett, elevenség. Magamba néztem a tömeg imbolygó hátát, mozgó könyökét, koldusok muzsikás száját, sziták rácsos csillogását, vedreket és üstöket és mert minden kellett és mindent akartam, elsüllyesztettem a szemeimbe mint egy tóba, hogy megmaradjon.

*

De lehet, hogy szekerek térültek a földekről alkonyatkor és azt láttam először, hogy izzadt munkások egymás hátára hengerelik a zsákot. Véres céklák loccsantak a talpaik alatt, tele dézsákból őrölt tengeri lisztje szállt föl, mint aranypor.

Néha őzek és szarvasok nyúltak el a szekéraljban. Csalán közt kék halak meredtek. Fonott kosarakban erdei gyümölcsök leve erjedt fekete-vörösen mint az alvadt vér. De ugyanakkor istállók párás melegére is emlékszem, arra a síkos-lúgos gőzre, ami kilengett az ajtórámák fölött és mint a füst szállt a cselédházak felé, ahonnan nevetés hangzott esténkint, az asszonyok hangja mindég úgy, mint a sikoltás, amitől fázni kezdtem, kihült a kezem és elzsibbadtak térdtől a lábaim.

De lehet, hogy hó esett vattás pelyhekben és téli udvarunk pompájára emlékszem. Az itató-vályúk jég-tükrére, fagyott víztócsák hályog szemére, gőzös pinceablakokra, hópárnás lépcsőkre a lugasok előtt és mindenekfölött apámra, ki mintha a fehérségből kelt volna ki, hószín bundában járt, kicsit félrehajtott fejjel, derűs volt és megnyugtató, mint az orosz templomok szentjei. Néha játékaink közé térdelt és kapukat épített vörös kövekből, meg rácsos kerítéseket. Én és a húgom zsinórral kötöztük derekát a szék támlájához, hogy soká maradjon, de mindig elment, mert csak anyámat szerette és mi az ablakból sötét szánjuk után bámultunk, mert naponkint elsiklottak a város felé.

Ilyenkor anyám ruháiban pompáztam tükreink előtt. Arcomra erőlködtem az ő félmosolyát, de kölyök-számon csak fintor lett gyönyörű nevetése, gyakran sírtam ezért, olykor értelmetlenül és rémülten felsírt a húgom is.

Emlékszem, nyugtalan estéinken langyos vízzel öntözték derekunkat, mint a virágot.

*

Nyáron húzott redőnyök mögött nyurgultunk, mint a perzselt palánták. Künn bódult darazsak zsongtak, az utakon fehér homok szikrázott, meleg és méz-szagú volt a kertünk. Mindég húnyt szemmel léptünk a nap alatt és bő eső után áhítoztunk, mert ilyenkor zengtek forró ablakaink és kék fényben lobogtak a szobák. A rekkenő déli melegben pincéinkben tanyáztunk én és a húgom, mindég együtt, ahol jégkockák ragyogtak egymáson, lábainkat térdig ázott homokba ástuk és könnyebben lélegeztünk fél világosságban. A vasrácsos ablakokon csak szűrve jött a nap, hűvös, szalma- és kőszagú volt itt minden.

A nyárra nem szívesen gondolok, mert anyám bőröndjei szellőztek nyitott verandánkon. Olyan hamar, mindjárt az első meleg napon elhagyott, valahova a hegyek közé ment apámmal és ritkán így írt:

“A sárga napernyőmet küldjétek utánam, mert elfeledtem. Sajnos, itt is éppen eléggé tűz a nap, de legalább havat látok a hegyeken. A tulipánokat este locsolni kell és a gyerekeket végigmosni, nem hideggel, mert a nagy ideges, legjobb, ha méritek a vizet, úgy biztosabb. Mi jól vagyunk és ölelünk kedves anyám."

Nagy, álló betűkből olvasta nagyanyám az üzenetet. Csillogó üvegei mögött mint két szárny rebbent a szeme. Sorokat futott át, aztán nevetve csípett föl egy-egy jó szót és nekünk adta.

De lehet, hogy nem volt igaz, csak kitalálta a furcsa és zsongó szavakat, melyektől szédültem és melegem lett, mert az apám hangja zengett mögöttük, s ha már csordulásig gyűlt föl bennem a hangja, sírtam és levelet írtam neki a házfalon, csupa nagy betűvel, mert úgy nehezebb volt és mindég azt írtam neki, hogy szeretem. Aztán az egészet elmázoltam a tenyeremmel, mint ahogy eltörülném most is minden írásom kölyök szokásból.

Mert hátha csak álmodtam Kedves, ezt a sok képes szót, gyönyörű anyámat és furcsa házunk, mert ébren látom, hogy egyszerűek vagyunk, ő már nem szép, s én kevesebbet sírok, apám pedig egyformán kettőnké, mert rég halott.