Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám · / · Irodalmi figyelő · / · M. Pogány Béla: Vadludak - Hanna nagy útja

M. Pogány Béla: Vadludak - Hanna nagy útja
Sásdi Sándor regényei - Dante-kiadás
I.

Sásdi Sándor Móricz Zsigmond nyomdokait követi: ugyanaz a viszonylat közte s alakjai között, mint mesteréé, ugyanaz a reális ábrázolásmód, ugyanaz a szigorú ítélet a parasztok hibái és fejletlen embersége fölött: nincs benne semmi a mult századbeli nemzetieskedő, daljátékos parasztkultuszból. Mesterére emlékeztet továbbá az a törekvés is, hogy a paraszttal szembeszögezze a kultúrembert, ez utóbbi életigazságának kihangsúlyozásával. Mily megrázó s egy egész faj problémáját keservesen fölébresztő a maradiságnak és a haladásnak tragikus összeütközése Móricznál! Sásdi azonban a tunyaságba a modern életkiélés jelszavát hozza s az egyszerű lelkek világában ez gyermeteg szembeállítás. Amily ragyogóak, zamatosak, élők parasztjai és vidéki alakjai, életük és cselekvéseik minden megnyilvánulásában, oly élettelenek entellektüeljei. Szembeszökő ez a nagy ellentét: örömhozó és erőjelentő minden lapja, ahol paraszti tőről metszett emberekről szól, s leverőek eszmehősei.

Sásdi Sándor első könyvét, a Vadludakat, nagyon fiatalon írhatta. Alapeszméjét felejthetetlenül elmondta Maupassant versben: a pocsolyában totyogó szürke libák nyugtalanul gágognak, amikor a szabad vadludak elhúznak fölöttük a magasban. Sásdi hőse, akit az öncélú élet s a korlátlan, bátor cselekvések hordozójává tesz meg, mint valami múlt század eleji Beau Ténébreux avagy köpenyeges csodatevő Garabonciás-diák, magányosan kujtorog a faluban és a környéken, «Idegen»-nek nevezi az író és a föld népe is. Mesterkélt, olcsó és ócska társadalomgyűlöletét és individualista világnézetét elhitető képesség nélkül hangoztatja, szavai hamisan csengenek.

Valami homályos erdőmérési ügyben lekerül a tunyán alvó faluba egy fővárosi mérnök, aki a helyi hatalmasságokat utálja, az ismerkedést kerüli s alig lehet rávenni, hogy az úri kaszinó tájékára menjen. Csak parasztokkal érintkezik, velük kocsmázik, amiért a jó társaság forradalmárnak, szocialistának tartja. Lassankint s kényszeredve ismerkedik össze az urakkal is, mindenkivel. Igazi hivatásának azonban nem mérnöki dolgát tekinti, hanem a szunnyadó lelkek ébresztgetését. Hivatlan prófétasággal tolakszik be a jámbor polgárok magánügyeibe s elhatározásokra készteti őket s erre büszke mája. Egy fiatal, hóbortos, modern költőnek kezébe nyomja a revolvert, amellyel az agyonlövi magát. A papucshős parasztot, Császár bácsit, ráuszítja a feleségére, de az öreg meglakol érte. A patikus feleségét rábeszéli, hogy szökjön meg imádójával, egy tejfelesszájú kamasszal; az asszony hallgat a jó szóra, otthagyja garázda férjét s gyermekeit, de rövid csínytevés után visszatér családjához. Az «Idegen» legnagyobb kudarca saját esete Bakony Klárával, akivel végigflörtöli a regényt, de amikor el akarja szöktetni, a leányzó visszatántorodik: megmarad anyja s gazdag vőlegénye mellett. Erre az «Idegen» világgá megy, mint a vadludak.

A regény szerkezete széthulló, ahány alak, annyi elbeszélés egy kötetbe téve. Különös most már az, hogy Sásdi nagy mesemondó tehetsége olvasás közben elfelejteti a fogyatékosságok egy részét. Az események gyorsan perdülnek, kevés szóval, egyszerűen és láttatóan bontogatja előttünk alakjai sorsát, a pompás epizódokat, úgyhogy végeredményben nagy igéretek ízét hagyja emlékezetünkben.