Nyugat · / · 1929 · / · 1929. 2. szám

Füst Milán: A szakadék
(REGÉNY)

Úgy látszott előbb, hogy nem leszek szerencsés. A szobalány a nagyságos asszonyról mit sem akart tudni. Ideges sürgetésemre mégis bevitte névjegyemet, amire az ezüsthajú ügyvéd úr kijött elém. - Az arca még mindig nagyon fiatalos, - állapítottam meg.

- Parancsol? - kérdezte ő ridegen.

- Nem ismer?

- Dehogy nem! - nevetett. - A feleségemet keresi?

- Őnagyságát, igen. - Erre ő elpirult.

- Nem értem kérem, - kezdte lassan. A szobalány nyilván értésére adta, hogy nem ismeri a feleségemet...

- Csakhogy én nem tárgyalok szobalányokkal.

- Amennyi Önt megilleti, annyit megtudhatott tőle, nem? - kérdezte élesen.

- Kérem, kérem, én sosem voltam az Ön házitanítója... Már ezért is mérsékelje magát, - szólottam s a hangom veszélyesen nyugodt maradt. (Csak a derekam remegett máris). - Nem igyekszem én olyat megtudni, kérem, ami nem érdekel... Éppezért végezzünk talán. A címét kérem.

- Nem tudom a címét, - jelentette ő ki s hátat fordítva máris indult befelé.

- Ezüsthajú Ügyvéd Úr! - szólítottam őt ekkor szinte barátságosan. - Álljon csak meg egy szóra kérem. - Mintha kígyó csípte volna, azonnal visszafordult erre.

- Parancsol? - kérdezte s a szemei szikráztak.

Az ereimben éreztem, hogy még egy pillanat és ökölre megyünk. És miért? Semmiért. Én tehát, mint ilyenkor rendesen szoktam, a formasággá, hiusággá keményült lélek merev falán egy ügyes ugrással átvetettem magam s gőzölgő emberemnek egyenesen a szívére tettem a kezem.

- Tisztelt Uram! Beszéljünk egymással úgy, ahogy ember emberrel szokott, - mondottam szinte alázatosan. - A felesége, mint írja, nyomorban van és állást keres...

- Mit? - ordított fel.

- Mindjárt meggyőződhetik, - folytattam én, a zsebeimben kotorászva. - Ejnye no! hol is az a kérvény?

- Az sem érdekel, - válaszolta ekkor ő hamúszín arccal s hirtelen teljesen ellankadva. - Ez sem érdekel, ismételte. - Ne fáradjon Tanár Úr!... Címemnek ez az újjáéledése megelégedéssel töltött el.

- A Mária Cecilia nővédelmi egyesület egyik elnöke, mint talán tudja is, én vagyok. S a felesége őnagysága hozzánk kérvényt nyújtott be, amelyen nem tüntette fel a címét. Nyílván rám gondolt ezzel, ha nem is írt nekem külön... És én igyekeztem előzékeny lenni...

Mialatt beszéltem, a másiknak arca nagyon megváltozott. Ha jól emlékszem, egy könnycseppet is láttam pilláin, bár ebben nem vagyok bizonyos. Ezek ellenére mégis hepciáskodott.

- Még ez sem érdekel, - jelentette ki szemét lehunyva.

Ekkor aztán én tettem úgy, mint akinek kifogy a türelme és menni akar. A legnagyobb nyugalommal emeltem le cilinderem a fogasról, de abban a biztos tudatban, hogy most már úgyse ereszt el. S úgy is lett.

- Az én feleségem tönkretett engem, tudja Ön azt? - ordította, hogy szinte rengett bele a ház. Utána még jóideig arca vadul rángatózott a kíntól. - Elhallgatott. Újjamat ekkor tiltakozón felemeltem.

- Ne mondjon nekem semmi olyat, amit megbánhatna, doktor úr... - mondottam enyhén.

- Nem bánok én már meg semmit! - hörögte ő és az öklei összeszorultak.

Lehajtott fejjel, megilletődve álltunk tehát ott egy ideig, mint a borjak. - Szerencsére ő csakhamar felsóhajtott és így szólt:

- Ne mondja meg neki Méltóságod, hogy tőlem tudja a címét. - Én róla semmit sem tudok, - ő engem nem érdekel! - kiáltotta.

- Természetes! - bólintottam. - Nyugodt lehet.

- Ha csakugyan nyomorban van, - a kárát én nem akarom. - Isten látja a lelkem... ha ugyan nem valami raffinéria ez is, - modern faxni... ahogy szokta...

- Nó és mi a címe, kérem?

- Mikor még nagy nő volt - kokottot értek ezalatt, Méltóságos Uram, úgy bizony! - erősködött -, akkor még az Eszterházy-utca 7 alatt volt a nagyszerű lakás. De ott nem igen lakik ő már, - úgy lett minden, ahogy megjövendöltük... - mondá és hörögve nevetett.

- Köszönöm, Uram, - feleltem én neki.

- Tessék csak odamenni, - ott majd többet tudnak, - folytatta megtörten s egész az ajtóig kísért. Ott férfias részvéttel még egyszer megráztam a kezét s gyorsan kisurrantam. - Mindez az előszobában történt.

*

- És gyújtson fel, kérem! - hangzott ki a jól ismert édes dallam a szoba mélyéből, amire a fénymadarak felröppentek a hatalmas bronzcsillár ágai közé. Ennyit láttam a félig nyitott ajtón át s a szívem megdobbant. Karácsonyi álmok valószínűtlen íze, rég óhajtott színes boldogsága merült fel bennem, cikkázott át rajtam egy pillanatra. - Furcsa, édes vándorlás ez! - éreztem ereimben.

- Tessen befáradni, Méltóságos Uram! - riasztott fel a lakáj...

- Már azt is tudja, hogy méltóságos vagyok? - kérdeztem én rábámulva. - Jól van nevelve, - biccentettem feléje elismerőn. S beléptem. Miután betettem magam után az ajtót, - körülnéztem előbb s így szóltam egész hangosan:

- Ilyen előkelőek lettünk? - És nevettem.

Nem tudtam biztosan, hallja-e valaki, amit mondok.

Élőlényt nem láttam, csak egy pazarul, kápráztatásra berendezett termet, amelyben jó meleg volt: üvegházi atmoszféra, - amelynek hűvös áramlataiból mégis érezni lehetett, hogy csak nemrég takarítottak itt. Előreléptem a csillár alá s megálltam az idegenség kellős közepén. Ekkor édes kacagás felelt az egyik sarokból.

- Hát odabújt, Hermióne? - kiáltottam fel. - S indultam feléje. - Álljon csak meg, kérem! - kiáltott ő.

Ott ült Hermióne egy színes párnákkal telirakott kuckóban, törökösen felhúzott lábakkal. Maga is olyan volt, mint egy színes, puha párna.

- Álljon csak meg! - kiáltott újra. Megálltam.

- Mindenekelőtt: mit keres Maga itt? Hogy mer Maga idejönni? - S teás-csészéje mellől, mint valami leshely mögül nevetve figyelt...

- A férjétől jövök, - feleltem csendesen.

- A férjemtől?

- Tőle, - feleltem kurtán. - Ő küldött.

- És hogy került Maga az én férjemhez?

- Itt kell állnom? - kérdeztem szemrehányón.

- Tessék! - mondá ő erre elkedvetlenedve és helyet mutatott maga mellett. Közelebb léptem tehát s leültem. Ő a teáját itta s én néztem őt.

- Parancsol teát? - jutott eszébe.

- Nem parancsolok...

- No mégis!

- Csakis morfiumot, édes Gyermekem, - feleltem neki.

- Az is van, - bíztatott s rám villantotta sötét szemeit. Olyanok voltak, oly mozgékonyak s alattomosak, mint a kés.

- Mért ilyen kuszált, ilyen álmos, ilyen összegubancolódott? - méltatlankodtam. - Ilyen puha?

- Most keltem fel... - válaszolta még puhábban s kényeskedve itta teáját tovább. Puhaságában a nők gyalázatos öntudata vibrált.

- Meleg és sötét, mint az álmából felriasztott gonoszlélek... - mondottam neki. - Az, az, az - hiába tiltakozik...

- Nem tiltakozom én, arról itt szó sincs. Éppen arra volnék kíváncsi, - mi viszi Magát a gonoszlelkek közelébe? - S még kényelmesebben szürcsölgetett.

- Szóval már affektálni is kezdünk! - bólintottam megvetőn.

- A Maga tanítványa vagyok, - büntetett azonnal, miközben nyelve piros hegyével a tejszínhabot nyalogatta csészéjéről. - Egyébként nem is affektálok, - kérem szépen, - csak fáradt vagyok. És amíg a szó szájamig ér... - a többit tudja már...

- És ez a berendezkedés itt! - ez a pompa! - gúnyolódtam.

- Egy kicsit túlnagyszerű, - igaza van...

- És ez az állandóság! - gúnyolódtam.

- Ebben viszont már nincs igaza, Barátom! - Már nem elég jó a szeme, - öregszik, Barátom... - vágott vissza kegyetlenül. - Ez összehordott holmi, kérem... Ha jól megnézné, minden darabon más monogrammot találhatna.

- No jó, jó, - csak ne haragudjék...

- Nem én, - csak éppen így van, Barátom... Összehordtuk, amíg itt tanyázunk, - annyi az egész. - S a szemeit megvetése jeléül összehúzta.

- Jól van, Hermióne, - ne mentegetőzzék...

Rámnézett, - most már hidegen s feleletre se érdemesítve, nagy méltósággal válogatni kezdett a hideg étkek között, amelyek egy ezüst tálon előtte voltak. Szalagjai nyaka körül eközben meglibbentek. - Habos, sárga selyempongyolája nyugodtan világolt felém a csillár fekete fényében, mint egy állandó derengés, oly nyugodtan s oly biztonsággal... - Az ember ott feledte rajta lelkét... ha ugyan kibírta sokáig az anyagnak ezt a könnyed fényét s főként: ezt a tisztaságot... Nekem például le kellett húnynom a szemem, hogy bele ne szédüljek.

- És most kérem, szíveskedjék talán megmagyarázni, - minek köszönhetem ily hosszú idő után a szerencsét? - riasztott fel Hermióne.

- A férje arra kéreti, hogy jöjjön vissza hozzá és ha akármi történt is, - kezdtem, egyelőre kissé bizonytalanul. - Idegesen vonaglott össze.

- Ne tréfáljon! - mondá.

- De bizony, hogy nem tréfálok! - állítottam most már teljes biztonsággal.

- És evvel a kérésével Magához fordult? Hogy lehet az?

- A büntetőjogi társaság, amelynek egyik elnöke vagyok, néhány hónap előtt az urát pénztárosnak választotta. Így kerültünk össze, Angyalom... Én persze rögtön Maga felől kérdezősködtem nála, - de ő egyelőre csak mosolygott. Egy ülés után azonban mellém szegődött az utcán s elkezdett mesélni nekem, - és ríni persze...

- Ne mondja! - És mit mesélt?

- Nem sokat. Csak éppen annyit, Fiacskám, - hogy én, mint az Ön volt házitanítója, mit szólok Önhöz? - Hogy Ön otthagyta őt. No lám! - Megkérdeztem tőle, hogy vajjon mit tanácsol, mit szóljak? - Erre tudtomra adta, hogy ő öngyilkos lesz...

- Ne mondja! - Szegény! - sóhajtott fel Hermióne.

- Hát sajnálja őt?

- Nem én! - mondá és megrázkódott. - Hallgattunk.

- Csak azért kérdeztem ezt, mert, mint látom, Ön is a legkülönbözőbb s merőben más jelentésű szavakat használja támasztékokul... - mondottam a csendben, mialatt cigarettám füstjét figyeltem, mint kavarog a csillár felé finom ívekben. S vártam. Hermióne pedig, miután szép nyugodtan letette csészéjét, megigazította párnáit, rájok is könyökölt, - így szólt végre:

- Vigye neki válaszul a következőket. - Hogy ne feledje el, hogy egykor oly bátor volt és elvett engem feleségül. - Ne legyen tehát gyáva ma sem. És ne feledje, hogy olyan szerencsében volt része, amiben nekem például soha... - Itt Hermióne elpirult s elhallgatott.

- És pedig? - firtattam.

- Hogy olyasvalakivel élhetett együtt, akit szeretett...

- No lám, - no lám! - kiáltottam ekkor. S aztán elhallgattam hirtelen. - Csodálatos egy lény Maga, - folytattam kis idő után egészen ellágyulva. - Maga olyan, mint egy reflektor, - mosolyogtam.

- Az ember eljön ide, és úgy látszik, csak azért, hogy ostobának érezze magát Maga mellett... - tettem hozzá bánatosan.

- Mikor ilyet mond, nyilván nagyon szerénynek képzeli magát, - nemde? - nevetett szemeim közé.

- De mondja csak, Hermióne, - ártatlan csókjainkra kérem, - ha ugyan emlékszik azokra...

- Ön ma már nős ember, Uram... - végre valahára! - szakított félbe és kacagott... - Hogy mer Ön emlékezni? - Legyintettem.

- Ne legyintsen! - kiáltotta.

- De legyintek! - kiáltottam vissza dühösen. - Különben hagyjuk is ezt, - folytattam lihegve. - Hogy történt Magával mindez? - arról beszéljünk.

- Hogy hogy történt? - ámúldozott.

- Igen, hogy hogy történt? Arra volnék kíváncsi, kérem. - És meg akarnám Önt interpellálni...

- Hát csak úgy történt, kedves Uram, - érti kérem? - felelte s a kezével afféle mozdulatokat tett, mintha szemtelenül mindent el akarna söpörni maga elől. - Csak úgy történt, - tudja, Barátom? - rohamozott egyre szenvedélyesebben. - Az emberrel történik egy s más - azt csak nem lehet kétségbe vonni?...

- Úgy van, Hermióne, - próbálkoztam szelídebb húrokon. De ő a szavamba vágott azonnal. Szinte suttogva beszélt, ízzó gyűlölettel.

- Vagy azt képzeli bölcsész Úr, hogy a markában tarthatja mindazt, ami történhetik magával? Az egész életet? Szabályozni, csatornázni, felosztani, - úgy volna jó, mi? - S hangosan kacagott.

- Az ember mindenesetre megpróbálja, Hermióne, - vetettem ellene méla bárgyúsággal. - S megtörten bólogattam. Azonban ő oly élesen nevetett erre, mintha fel akarna boncolni vele. - Közben állandóan rám szegezte sötét tekintetét s szinte azzal a követeléssel, hogy mikor nevetem már ki saját magamat.

- Hát a felelősség - édes Hermióne? - dadogtam.

- Ön nem Isten, - csapott le reám búgva. - Ön nem Isten, - ismételte fenyegetőn. - Ott majd felelek, ha birok...

- Ön az életét már odaajándékozta egyszer, - igaz ez?

- Az egyiket. A másik pedig élni akar, Uram és nem megfulladni, - adja ezt kérem tudomásul. Sem jóság melegében, sem a tisztesség fagyában. Vagy azt képzelte ez az úr, hogy kedvem van így élni ötszáz évet? - Nos, látja. Ha nem ötszáz évet, akkor húszat sem... - Az én időm drága nekem! - kiáltotta.

- És így igen?

- Így igen! - Persze! - kiáltotta. - Vagy kriptába voltam én bezárkózva vele? - méltatlankodott felháborodva.

- Hiszen nem úgy élt ott sem, nem úgy élt, ne feledjük, - figyelmeztettem. - Különben is ez az okoskodás nem is éppen veszélytelen, Hermióne...

- Veszély?! - kacagott. - Veszély? - Veszély?

- No, no, - várjon csak. És ne rohanjon úgy. Odasüllyedünk e szabadosság által, ahova ember csak süllyedhet, - nem gondolja, Hermióne? Szerencsére szavait én úgysem veszem egészen komolyan. MainomeJa paotan drgizomeJa, - mondotta Platón. Őrjöngünk valahányan, amikor dühöngünk. - De még azt sem akarom ezzel állítani, hogy semmi igaza nincs, - s valóban komikus volna, ha éppen én, a koldusok koldusa itt ülnék, hogy ítéletet tartsak Maga felett... - Egy igazi koldusbíró, Hermióne, - kiáltottam fel s ötletemen hangosan kacagni kezdtem. Visszhangzott tőle a hatalmas terem.

Egy ideig hallgattunk ezután. Hermióne a körmeit rágta éles, cukros kis fogaival, én pedig néztem őt, - figyeltem - mi lesz vajjon? mire készülődik? Abban ugyanis bizonyos voltam, hogy most, most olyasmin töri a fejét, amivel egy csapásra lesújthatna. - Nem olyan egyszerű az élet, Angyalom! - oktattam őt még akkor magamban.

- Elvégre mi is az a jóság, Hermióne? - vetettem fel szeliden.

- A jóság? - kérdezte s a szemei körmei mellől összeszűkültek.

- Ne húzza össze a szemét! - figyelmeztettem. - Ne akarjon mindenáron konok és korlátolt lenni. - Mi a jóság? - Azt kérdeztem. Ön eddig bonyolult okoskodással felelt minden kérdésemre, - ami már maga is gyanús. - Egyszerű választ kérek, - azzal talán jobban meggyőz, - gúnyolódtam. - A jóság maga is egyszerű, - tettem hozzá.

- Az az egyszerű jóság, - mily kegyetlen az az egyszerű jóság, - kezdette lassú búgással s mint aki már-már összegyűjtötte mérgét, - felegyenesedett.

- A jóság nem kötelez semmire? - ostromoltam.

- Dehogy nem. Figyeljen csak! Ott áll az az egyszerű jóság és az Úristennek el nem engedné az ember kezét. - Mikor az ember zuhanni akar. Megértette? - csattant fel. - Arra való! - kiáltotta szikrázó szemekkel.

- Biztos, hogy úgy kell élnünk, - amire valók vagyunk? - kérdeztem. De erre nem felelt.

- Az ember egy spárgába kapaszkodik maga is, mert ostoba, még mindig az, - a jóság pedig, az az egyszerű jóság odaáll és görcsösen szorítja vele együtt azt a spárgát... Így van ez, kedves tanár Úr, - mondá, - váratlanul megszakítva magát s mint az olyan ember, akinek még sokféle mondanivalója volna ugyan, csak éppen nem szereti megvitatni a megvitathatatlant, - a messzeségbe nézett. Közben gyönyörű keble valósággal pihegett. Valósággal szerelmes voltam belé e pillanatokban. Arcom nyilván piros volt a gyönyörűségtől. - Ez minden? - kérdeztem remegve.

- És ezzel végeztünk is, tanár Úr, úgy van, - tette hozzá, még mindig kikelve magából. - A nemes felháborodás lángolt fenkölt homlokán. Én pedig: - tehetetlennek éreztem magam és összetörtnek... mint mindig vele szemben.

- Beszéljünk okosabb dolgokról, - határozott. - hogy van Szivikém, - mit csinál három szép gyermeke? - S nevetett.

- Még azt is tudja, hány gyermekem van?

- Én mindent tudok, - nevetett egyre inkább megkönnyebbülve.

- Úgy?! - És most azt kérdezem Öntől és ez az utolsó kérdés, Szivikém!... - kezdtem el újra.

- No? - Csak ki vele! - Ne féljen, tanár Úr!

- Mi a bűn, Hermióne, - mi a bűn? - Így talán jobban foghatjuk meg a kérdést! - Mi a bűn, arra feleljen, kérem! - Újra hahotázni kezdett.

- Ha Ön folyton csak nevet, Hermióne...

- Hát mit csináljak?

- Azt könnyű... Én pedig nem azt várom Magától, ami könnyű.

- És ezt Ön kérdezi tőlem, jogtudományi bölcsész Úr?

- Ön az egyetlen nőismerőseim között, aki ismeri könyveimet...

- Nagyon élvezem azokat...

- Azt reméltem tehát, hogy nincs oka gúnyolódnia felettem. - Bátor voltam azt kérdezni, mi a bűn? - Hermióne megint kipirult. Az a nemes pír borította gyönyörű arcát, amelyet csak a hév, a meggyőződés heve, csak a jogosult harag képes rávarázsolni emberi arcokra.

- Ismeri Ön Liszt Ferenc életét? - kérdezte váratlanul.

- Ne kerülje meg a kérdést!

- Jó fiú volt, - jót akart, - de aztán abbahagyta az erőfeszítést, - tudja? - Gyerekei lettek, - örült nekik. Az élet elsodorta őket tőle, - mit tehetett?

- Hogy mi a bűn, azt kérdeztem...

- A jóság egyszerű, - igaza van, jogtudományi bölcsész Úr... csakhogy az nem is gyötri magát, azon kezdi...

- Tévedés! - kiáltottam. - És Krisztus? - kiáltottam.

- Az gyötörte magát? - az embertelen volt magával? - sikította. - Hisz akkor maga nem érti Őt, - ember! - Itt Hermióne már fel is ugrott a pamlagról s az arcom előtt hadonászott oly módon, mintha hiszterikus rohama volna.

- Krisztus? - kacagott. - Krisztus... - s fel-alá futkosott a szobában, hol eltakarva arcát, hol összecsapdosva kezeit... Majd újra leült. Az arca váratlanul megszelidült aztán.

- Istennek ez a virága, - mondotta lágyan. - Ez a csodálatos virág - és erre hívatkoznak Önök? - Nem érzik megbocsátó szelídségén, hogy Ő volt az egyetlen a milliók között, aki nem szenvedett, akinek a lemondás nem volt gyötrelem? - Az utánzók, - azoknak igen, - azt már elhiszem, - mondá megvetőn, halálos undorral.

Majd, - mintha gondolatokba akarna merülni: lehúnyta szemeit. Én úgy éreztem, hogy ez a pillanat a tél mélye. S hogy e szobán túl a határtalan feketeség kezdődik.

Hermióne végre cigarettára gyújtott.

- Krisztus! - ismételte meghatottan s a szemei megteltek könnyel. - Ő volt a jóság, - éppen sajátmagával lett volna embertelen? Hisz aki magával az, másokkal is az! - Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat, - többre én se vagyok kötelezve, - nem Uram! - kiáltotta, újra szenvedélyre gyúlva.

- Jut is, marad is, Hermióne, - nem kell féltenie magát... - próbálkoztam, - csak éppen hogy egészen el ne süllyedjek.

- Hogy mi a bűn, nem tudom - és ezt mondja meg a diákjainak is, hogy nem tudom. Csak azt tudom, hogy bűn nélkül nincs élet - és hogy előidézni hogy lehet? - még azt is tudom. Azzal lehet legjobban, tanár Úr, ha már a kihágást is szigorúan büntetjük. - Írja ezt fel magának, kérem... - S ezzel beburkolózott selymeibe. Sokáig dideregve hallgatott.

- Mit csinál a felesége? - kérdezte később.

- Az én feleségem kövér és szőke, - feleltem eltűnődve.

- És ezen kívül? - nevetett.

- Nagyon szeretem őt, - mondtam udvariasan és felálltam.

- Az úgyis való, - biztosított Hermióne alig észrevehető, gúnyos mosollyal. - Most pedig megy is szépen haza a feleségéhez, tanár Úr... - mondotta.

- És ha nem mennék? Mi volna akkor, Hermióne?

- Fogadjon szót. Magának nem való itt énnálam... És máskor ne vállaljon ilyen küldetéseket... No menjen szépen!

- Dehogy megyek! - kiáltottam.

- Én estére vendéget várok, - mondotta ekkor puhán, melegen, - s a szemeiben kíméletet kérő, bizalmas fény villant. Olyan volt most ez a dáma, mint egy bűnöző kölök.

- Egy feltétel alatt megyek, - jutott eszembe. - Ha megvallja szépen és becsületesen, hogy kit vár?

- Névszerint?

- Úgy-úgy! - Természetesen!

- Na ne mondja! - nevetett. - És az ilyesmi, kérem, hogy jut eszébe?

- Azt nem tudom, kérném. De viszont ragaszkodom ehhez.

- Mindenesetre nagyon kitüntető már maga az érdeklődés is - rejtélyeskedett ő.

- No mondja már meg, - mondja már meg, - unszoltam kiszáradt torokkal, - Isten tudja mért? - Veheti észre, hogy egyátalán nem szégyellem magam Maga előtt, - folytattam. - Ez épp a Maga nagy varázsa...

- Talán irígykedni akar, öreg Úr?

- Öreg Úr?

- No igen, igen...

- Nézze, igazi öregember én belőlem úgyse lesz soha... Azonfelül pedig, Maga nekem úgyis mindig megmondott ilyeneket... Honnan e nagy titkolózás épp most? - kérleltem. - A szívem hangosan dobogott. - Igen, igen, - ez a bűn mérge! - állapítottam meg.

- Báró Magas Rezső honvédhuszár-ezredes urat várom, - jelentette ő ki s két szemét, mint két nyugodt lámpást határozottan és közönyösen irányította felém.

- Mi? - hüledeztem én egész megzavarodva. - Ne tréfáljon, Hermióne...

- Azt hittem, nem is újság...

- Hát azért van Maga ilyen jól informálva felőlünk? - ámuldoztam.

- Természetes, természetes. A sógora a szeretőm. Kedves nejének az unokatestvére. Ugyanaz. Nehogy félreértés legyen köztünk: mert van még egy másik is ebből a fajtából, úgy tudom...

- És ő rendezte be Magának ezt a kis paradicsomot?

- Hát még ha mindent tudna! - villantak gonosz szemei.

- És szereti legalább azt a szegény fiút?

- Majd az is kiderül, Lajli Bácsi!

- Úgy, úgy, úgy!... - Akkor én mindent értek, - sóhajtottam. - Akkor a Rudinak csakugyan vége van, Angyalom, - tettem hozzá. - És tökéletesen igaza van szegény mamájának, ha kétségbe van esve...

- Az Idus néni! - bólintott Hermióne jelentősen.

- Maga sem Istent, sem embert nem ismer, Hermióne, - az a Maga nagy baja, Fiam!... - tünődtem fel-lejárva.

- Hát hogy Istent nem ismerem, - azért talán nem is tehet éppen szemrehányást Lajli Bácsi... - kiáltott utánam, majd a tükör felé fordulva hátrasimította hamúszőke haját...

- Hát ezt már megint hol hallotta, ezt az undok elnevezést?...

- Már mondtam Önnek, hogy én mindent tudok! - kacagott. - Majd felugorva hirtelen, pici tenyereivel lerázta ruháját. - Szalagjai és csokrai körül két kis puha, fürge keze oly óvatos könnyedséggel tevékenykedett, mint két pillangó.

- Maga kis angyal, fekete szárnyakkal, - mondottam neki s enyhén megöleltem őt. - És most még egy kérdést, ha megengedi, - tettem hozzá.

- No?

- Hol lakik most a Rudi?

- Egyátalán nem titok... Mért ily ünnepélyesen?

- No?

- Hotel Belvedere, - első emelet hét.

- Köszönöm. A magam részéről azt izenem neki, hogy ma éjszakára ugyanott nyittatok magamnak szobát. A célom az, hogy holnap reggel tíz órakor tiszteletemet tegyem nála. - Felírjam?

- Felesleges! - mondá és bágyadtan nyújtotta fehér kezét. Úgy csókoltam meg, mint a szentséget, aztán zavartan, tévetegen, tehetetlenül botorkáltam kifelé.

(Folyt. köv.)