Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 23. szám · / · KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8)

KASSÁK LAJOS: ANGYALFÖLD (8)
(REGÉNY)
26.

Az egyik reggel katonaság vette körül a nagy háztömböt. A tömb hét házból volt összeépítve s négy utcára szóló hét kapuja volt. A katonaság sorfalat állt a négy utca bejárójánál s a kordonon belül a hatóság kirendelt emberei, rendőrök és bútorszállító fuvarosok dolgoztak. Valósággal forradalmi nap volt ez. A ház férfilakói reggel még azzal a tudattal mentek el hazulról, hogy minden rendben van s az asszonyok most fejvesztetten szaladgálnak, sírnak és pörlekednek egymás között és a fuvarosokkal, akik megfeszített inakkal cepelik le az ócska holmikat az emeletekről. A gyerekek is ott sereglenek az asszonyok körül s ők is visonganak, de azért nincsenek komolyan kétségbeesve. Tetszik nekik ez a feneketlen fölfordulás, időnként hozzányúlnak az idegen holmikhoz s ami érdekesebb dolog zsebredugható, azt zsebredugják.

Ki hitte volna, hogy ez az egész idáig fog fejlődni? Már két hónapja nem fizettek házbért s eddig símán ment minden. A bank fölmondási leveleket kézbesített ki az egyes lakóknak, s akiknek ki kellett hurcolkodniok, azokat, közös megállapodás szerint, a szomszéd lakók vették magukhoz albérlőknek. Voltak egyszoba-konyhás lakások, ahova már két ilyen albérlő család is beköltözött, szanaszét aludtak a padlón s a bútoraikat, amik nem fértek el a lakásban, sorban a folyosók falához állították. Az egész ház olyan volt, mint valami elhanyagolt raktár, de az embereknek így is jó volt ez, a győzelem érzése élt bennük a bank-háziúrral szemben. S most egyszerre rájuk szakadtak a komoly, kivédhetetlen bajok. A rendőrség a bank mellé állott s minden előzetes bejelentés nélkül megkezdte az egész háztömb kilakoltatását.

Lapos szállítókocsik álldogáltak a kapuk előtt s mikor megteltek az egymásra dobált holmikkal, katonai kísérettel elindultak ki, a rétre. Az elvadult asszonyokat alig lehetett féken tartani, minduntalan nekitámadtak a rendőröknek, a fuvarosoknak és a katonáknak s azok majdnem tehetetlenül álltak velük szemben.

- Nem engedjük! - visították kócosan és megtépett ruhákban. - Ez a mi holmink, nem engedjük! - belekapaszkodtak a fuvarosok karjaiba, s mint valami ragadozók, megmutatták a fogaikat és karmaikat.

- Parancs! Parancs!

S a rendőrök itt is, ott is birokra mentek velük, de még nem húzták elő a kardjaikat s bőrtokjaikból még nem vették elő a revolvereiket. Délben megjöttek az ebédre siető férfiak s ekkor úgy látszott, pillanatok alatt összedűl a világ. A kormos és olajos munkások s a csillogó uniformisokba öltözött rendőrök szétválaszthatatlanul egymásnak esnek, meglékelik egymás koponyáját, káromkodnak, hogy meghasad az ég s a vérükkel megitatják a piszkos, kiszikkadt földet. De nem egészen így történt.

- Gyertek csak, gyertek! - kiabálták az asszonyok. - Nézzétek csak, mit csinálnak itt ezek a hóhérok! Mi nehezen megszereztük ezeket a holmikat s ők most halomra dobálják, összetörik az egészet. - S még hangosabban sírtak s úgy néztek az emberekre, mintha azoknak egyetlen kötelességük lenne kérdés és felelet nélkül egyenesen elindulniok a halálba. S voltak közöttük, akik tétován, fölhúzott vállakkal csak megálltak, tehetetlenül bámulták a nagy rámolást, s voltak olyanok, akik elvesztették a nyugalmukat, nekiestek a holmiknak és cibálni kezdték a fuvarozók vállairól és löködték lefelé a megrakott kocsikról. S most a rendőrök is megkeményedtek, hüvelyeikből előhúzták a fénylő kardokat, csapkodtak velük, mint valami ragyogó légycsapókkal az óriási fekete legyekre s kiáltások és jajgatások csörömpöltek a levegőben. Aztán összefogdosták a rebelliseket, négyes sorokban fölállították a járdára s rendőri kísérettel elvezették őket. Senki sem tudta volna megmondani, hogyan fognak folytatódni ezek az órák. Késélen balanszíroztak a dolgok, úgy látszott, minden a véletleneken múlik. S közben a szállítókocsik nyikorogva vándoroltak a rét felé és trapban fordultak onnan vissza. Nagy völgykatlanféle volt ez a rét, két oldalról újonnan épült házak zárták körül, nyugati oldalán magas töltésen rohangásztak a villamosok. Estére egész cigányváros épült föl a réten. A családok nagynehezen összeválogatták bútordarabjaikat s szekrényeikkel és ládáikkal körülfalazták magukat. Közben az egész városban szétment a híre a lázadásnak. Ilyesmit még senki nem látott ebben a városban, megindult a népvándorlás. Ide csődültek a szomszéd kerületek szegény emberei s kocsikon s autókon kijöttek sokan a gazdagok közül is, ijedten bámulták a nyomorúságnak ezt a kihült poklát. A selyembe öltözött asszonyok elsírták magukat s a kerekfejű és nagyhasú urak pénzeket kaparásztak elő a zsebeikből. A kilakoltatottak pillanatok alatt észrevették a helyzet előnyeit. Az asszonyok karjukra vették a kicsinyeiket, s akinek nem volt, az kölcsönvett egyet a másiktól. Mint az ordasok csatangoltak a tömegben, panaszkodtak és vádoltak s szánalmas görbe vonalukkal megálltak azok előtt, akiken jó ruhát láttak s akikről leszaglott a jómód illata.

- Ó, micsoda sors ez! Egy egész életen át húzzuk az igát s ha úgy tetszik az uraknak, még a lakásunkból is kikergetnek bennünket.

- Barlangok azok, de nem lakások. Mért nem laknak ők azokban a poloskafészkekben. Már vére sincs az embernek, mert kiszívják a férgek.

- Mi, asszonyok, nem csinálhatunk semmit - pörölte egy sovány, magas asszony, akinek két kisgyerek ült a két karján s a hosszú, fekete szoknyájával söpörte a földet. - De nem lennék ilyen pipogya, ha férfi lennék. Fölgyujtanám, bizony Isten, fölgyujtanám az egész negyedet. Ó, de ezek az emberek, ezek csak alázatos kutyáik a gazdáiknak.

S a férfiak úgy, ahogyan hazajöttek a munkából, piszkosan és fáradtan csak emelgették az otromba holmikat, építették belőlük a zugokat éjszakára. Valaki aztán fölállt az egyik asztal tetejére és szónokolt. Okosan és szigorúan beszélt s egyre jobban nekitüzesedett. A körülállók nyitvafelejtett szájjal hallgatták vagy közbekiabáltak, biztatták, a szavakkal, mint valami csípős ostorokkal, megcsapkodták, helyeseltek neki, elégedetlenek voltak vele, szinte csodát vártak tőle, szerették volna, ha az tüzes karddal, mint egy angyal, fölemelkedik az asztalról és egyszerre igazságot szolgáltat valamennyiöknek. Miklós ott állt a tömeg első sorában s ő is nézte s ő is közbekiabált a szónoknak. Alacsony, kancsalszemű és nagyorrú ember volt az, nyírott bajusza alól kifröcskölt a habzó nyál s néha lekapta a fejéről a megszürkült keménykalapját, néha megint visszacsapta, hogy csakúgy koppant.

- Nem engedjük magunkat! - trombitálta, már egészen belerekedten. - Kitartani a végletekig!

A többiek össze-vissza kiáltozták:

- Kitartani! Kitartani!

Aztán rájuk ereszkedett az este. A környék kereskedői hosszúszálú faggyúgyertyákat és kannákban petróleumot küldtek a kilakoltatottaknak.

- Egészen jól megy nekik - mondták a bámészkodók közül. - Nemcsak házbért nem kell fizetniök, de meg is élhetnek majd ingyen.

Mások nem osztották ezt a nézetet, nagyon bizonytalannak látták a holnapokat s csak úgy súgták egymásnak:

- Én azért nem kívánnám meg ezt az életet.

- A szocialisták mindent kibírnak! Olyan átkozottul izgága nép ez, hogy az éhhaláltól sem riad vissza.

Szélcsend volt, a gyertyák és lámpák egyenletesen pislákoltak a szabad ég alatt. Az asszonyok pörlekedve szaladgáltak a gyerekeik után, kergették és cibálták őket a fészkeikbe. Ha csak lehetett, kimenekültek azok a kezeik közül és elnyargalásztak a sötétben. De az egész kicsinyek már feküdtek, érezték, hogy idegen helyen vannak, szuszogva egészen alábujtak a takarók alá vagy nyafkán sírdogáltak. A férfiak négyes-ötös csoportokba verődve kártyáztak a világosságban. A nyugtalanabbak pedig beszélgettek, tervezgettek az eljövendő napokra. Mindenkinek volt valami mondanivalója és senki nem akart lemaradni a jóreményeivel.

Miklós egészen közéjük feledkezett, segített nekik a rendezkedésben s mindenütt ott termett, ahol valami komolyabbról volt szó. Nem egészen értette át a helyzetet, érezte, hogy ez így nem sokáig mehet, de nem találta a helyes megoldást.

- Mi lehet ennek a vége? - kérdezte az egyik mellette álló embertől. - Mit gondol, Varga bácsi, a rendőrség nem fog beleavatkozni?

A kérdezett az az ember volt, aki az egyletben a házak kisajátítását indítványozta. Most is ebben az értelemben felelt:

- Most van itt az alkalom, hogy tegyünk valamit. Ilyen eset még nem volt a városban, egyelőre senki sem ismeri a dolgok nyitját. De ha sokáig spekulálunk, akkor egyszerűen szétkergetnek bennünket.

- De elhirtelenkedni nem szabad a dolgot - szólt közbe egy másik ember a megvetett ágya széléről. - Valamennyien családos emberek vagyunk, okosan kell viselkedni.

Varga fékezetlenül heveskedett:

- Én is az vagyok, most jön az ötödik gyerekem és aztán!? Ahelyett, hogy most bebujjunk a vackainkba, szétmehetnénk és föllázíthatnánk az egész negyedet. Nem kell érzelmeskedni, ehhez sokkal jobban értenek az úrihölgyek. Még ezen az éjszakán meg kellene valamivel lepni a várost.

Nagy csomó vitatkozó verődött már össze s mind ellene voltak ennek a beszédnek. A kancsalszemű ember, aki az előbb olyan tüzesen szónokolt, most higgadt tempóban magyarázta:

- Ha valami bolondságra ragadtatnánk el magunkat, a rendőrség is és a katonaság is készenlétben van, lepuffogtatnának bennünket, mint valami farkascsordát. Szisztematikusan kell előretörni. Meg kell nyernünk az újságokat, a kereskedőket és általában a jobbérzésű embereket. Ha ők szimpatikusan mellettünk nyilatkoznak, akkor nyert ügyünk van.

- Látom, hogy még itt is be akarjátok tartani azt a koldustempót - feleselte vissza a másik ember. - Én nem kérek belőle. Sajnos egyedül nem csinálhatok semmit, de útálom ezt a tehetetlenséget. Mindig csak a szavak, és megint csak a szavak, eltanácskozzátok az egész életet. Mikor van itt a tettek ideje, ha nem ilyenkor?! Aki pedig belepusztul, az belepusztul.

A kancsalszemű ember sértődött büszkeséggel ütötte a mellét:

- Nekem beszélsz így?! Én ültem négy esztendeig az eszméért vagy te? Te harcoltál az Élesdiek között vagy én?

- Ez semmi! Ezek nem érvek ellenem. Te akkor harcoltál, én pedig most akarok harcolni. Egy igazi forradalmárnak minden alkalmat meg kell ragadnia.

Miklós elszaladt, hogy valameyik csoportból előhozza Imre bácsit. Nagyon kíváncsi volt, hogy annak mi a véleménye a helyzetről. A suszter nekigyűrkőzötten egy rozoga ágy összeállításával fáradozott. Mikor az ágy már megállt a lábain, otthagyta és ő is odafurakodott a vitatkozók közé. A kancsalszeműnek helyeselt:

- Nem az a fontos, hogy hősködjünk, hanem hogy győzzünk ebben az ügyben! Reggel az egész város a kilakoltatottakról fog beszélni s ez a közhangulat megköti majd a rendőrség kezét és engedményekre fogja kényszeríteni a bankokat.

- Ez így nagyon valószínű - mormogták a körülálló emberek s már le is lohadt a vitatkozó kedv. A kíváncsi látogatók megindultak a lakásaik felé s a kilakoltatottak fölkuporogtak a ládáikra és eldűltek a szalmazsákjaikon.

- Mi pedig folytatjuk tovább az agitációt - mondta a suszterné hazafelé menet. Karonfogva az ura oldalán lépegetett, harcias volt a kedve s érezte, hogy tele van cselekvő, friss erővel.

A suszter higgadtan beszélt s mint valami idősebb barát, valami sokat tapasztalt tanító, oktatta az asszonyt.

- Csoportosan azonban már nem jártatunk házról házra. A rendőrség belenyúlt ebbe a darázsfészekbe s ezentúl jobban fog vigyázni ránk. Az agitációt a házakban bennlakó elvtársaknak kell átvenniök.

- Értekezletet kellene összehívni az egyletben, ott kellene kioktatni az embereket - indítványozta Miklós. - A gyárakban és a műhelyekben röpcédulákat kellene osztogatni és így kellene őket meghívni.

- Nagyon okosan mondod - felelte a suszter. - Reggel megcsináltatjuk a röpiratokat, délben átvehetitek, délután már szét is oszthatjátok.

Az asszony is beleegyezett ebbe a tervbe, de azért nem hallgatta el a saját gondolatait sem. Másik karjával belekarolt Miklósba s most így karöltve, hármasban lépegettek az út közepén.

- Hála Istennek, szép este van, ebben is kedvez nekik a szerencse.

- Valahol most is dolgoznak - mondta a suszter. - A gépek morgása alábujik a föld alá s most, hogy se kocsi, se villamos nem jár erre, az ember a talpaival is megérzi ezt a morgást.

Miklós figyelt kicsit, aztán szakértően megállapította:

- A gőzmalomban dolgoznak. Ez a hengerek búgása.

Késő volt mire hazaértek, de csak nehezen tudtak elcsendesedni. Az anya már feküdt, de fölébredt a zajra és ő is beleokoskodott a vitába. Egészen jól megértette, amit ezek az emberek akartak és nem is igen ellenkezett velük.

- Bizony, bizony, nehéz a szegény ember helyzete - mondta - és alig akar valaki rajtuk segíteni. Hűvös már az éjszaka és ki tudja, hányan szereznek maguknak ott kint mindenféle nyavalyát.

Már feküdtek valamennyien, az olajmécses égett a szekrény szélén s a fal egyik oldalán ide-oda inogtak a bútorok árnyai. A suszter hangosan ásított:

- Aludjunk, hiszen holnap sem kell unatkoznunk.

Elcsendesedtek. Miklós a jobboldalán feküdt, lehúnyta a szemeit, de még sokáig nem tudott elaludni. A vére lüktetett s a fejében kergetőztek a gondolatok. Aztán emlékezett rá, kisgyerek korában arra tanították, ha nem tud aludni, kezdjen el számolni magában. S most is elővette ezt a gyarló módszert. Számolt egészen százig, aztán visszafelé. Úgy érezte, mintha gyöngyszemeket pergetne az ujjai között s érezte, hogy tágul körülötte a tér s az idő megáll fölötte, mint valami sötét, befagyott tó. S aztán valami neszt hallott, idegesen fölijedt.

A félhomályban látta, hogy a suszterné fölült az ágyában, arcát belefekteti a két tenyerébe és halkan, elfojtottan sírdogál.

- Elment... Elment szegényke...

Miklós összehúzott szemekkel nézte a gyötrődő asszonyt. Tudta, hogy az most a meghalt kisfiára gondol s ő is érezte és szenvedte a másik fájdalmát. Sokáig tarthatott ez így, egészen belekábult s aztán lassan, kimerülten elaludt.