Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

M. POGÁNY BÉLA: FÖLDI MIHÁLY LEGÚJABB KÖNYVEI

Kanyargós úton jutott el Földi Mihály legutolsó írásainak állomásához. E fölfelé kapaszkodó út minden fordulóján tekintélyes művek jelzik egy zaklatott és túlzsúfolt szellem alkotásait, ki-nem-merülő lázas tendenciáit. Csaknem minden könyve más irányba tér, más világba visz, más kérdést bontogat, más érdekességbe feszül s fölületes pillantásra annyira egységtelen, kaótikus és különös, a teremtő képzelet szertelensége oly zavarbaejtő, az író úgy eltűnik az objektivitás felelőtlen maszkjaiban, hogy szinte képtelenségnek látszik minden osztályozás, értékelés és elhatárolás. Mintha rettegne saját hagyományaitól vagy valamilyen életelv, irodalmi irány korlátolt kényszerétől, a formulától, a rutintól, váratlan elrugaszkodásokkal csap át az élet és a lélek új mezőire. Akárha olvasóit s önmagát akarná elképpeszteni a megújhodás örök káprázataival, minduntalan új célkitűzéssel jelenik meg, s ma, «az emberélet útjának felén» még nem lehet sejteni holnapjait, holnapi műveit, nincsenek megfogható kontúrjai, nem tudni, hova vezetnek az általa megnyitott perspektívák, csak az látszik bizonyosnak, hogy teremtő dinamizmusa megtartotta összes lehetőségeit.

Két legutóbbi regénye a Csábító és az Utolsó álarc, egymástól való nagy távolságuk ellenére, bizonyos rokonságot mutat s az íróhoz való viszonylatban egyazon étape-hoz rögződik.

A Csábítót démoni és kegyetlen gondolat szülte. Egy emberről szól, aki a szentek és a tudósok erkölcsi derűjében éli a maga szorgalmas zárt hangyaéletét s észrevétlenül körüllengi, majd körülégeti három különféle nő vad szenvedélye. Haliczky Gábor a tiszta lelkek erejével szándékszik kikerülni a körülötte csapkodó lángokat, azonban éppen aszkétasága teszi gyengévé egyikükkel szemben, akinek hatása egyre jobban lenyügözi s a végén már nem tud megszabadulni lelki megszállottságától. Becsületessége nem engedi letérni az egyenes útról, marad az, aki volt, de ösztöneitől szított fantáziája borzalms gyönyörökbe kergeti, a képzelet dús, színes, izzó és felhőtlen világába. Egy darabig élesen elkülönítve bonyolódik le a kettéhasadt ember kettős élete, azonban a valóság egyre fantasztikusabbá s a képzelt élet egyre valóságosabbá válik körülötte és őbenne, amíg egy víziószerű jelenetben annyira egybeolvad a két élet, hogy az elválasztó határok összezavarodnak az intenzitás fokozott erejében. Az összezavart lelkű ember, aki három kínálkozó nő közül egyikhez sem akar nyúlni, az önkielégüléstől a tébolyon át a gyilkosságba sodródik végzete tehetetlen s ártatlan áldozataképpen. Balsorsát az erkölcsi elvhez való tántoríthatatlan ragaszkodás idézi elő. Pályafutását lélektani bravurral, töretlen vonalvezetéssel ábrázolja Földi.

Az erkölcsi öntudatnak ezt a tragédiáját az író megdöbbentő nihilizmusa ihlette. Súlyosan esik latba, hogy ez a nihilizmus nem tudatos, nem szándékos; a történet réstelen áramlásába az írónak nincs beleszólása, nincs helye. Az egész egyetlen ívű lendület s éppen ezért kétségen kívűl áll a sötét ihlet valósága, örök jelenléte. Vigasztalan és mentségtelen, mivel a hős patologikus volta mögött általános emberi velleitásokat érzékeltet meg, mégha egyensúlyi helyzetükből kibillentve is, hogy e torzítás révén kiélezhesse az emberi lélek változatlanul ható égi és pokoli erőit.

Az Utolsó álarc nem kevésbbé leverő, izgalmas történet. Hőse egy vérmes gesztusú és cselekvő temperamentumú ember, aki ifjúsága és vesztett boldogsága keresésére indul s miután fél-Európát bejárja, Párizsban a nyomára lel. A vágyódásban s a bolyongásban felhalmozódott életerői tüneményes lobogásba fognak, áthidalva a férfikor tizenötévi munkás és mégis meddő távolát. Össze akar kapcsolódni az illúziók által felmagasztosodott és megszépült multjával. A fellobbanásban megfényesedik ez az emberfeletti nagy kisérlet s amikor a boldogság mámorában meggondolatlanul felszakítja a multat ékesítő ezüstálarcot, élete asszonyának dédelgetett arca helyett egy halálfej üreges, hústalan csontarca tátong vissza rá, s előtte a tönkretett, szétroncsolt asszony, egy ifjúkori önkívület áldozata, minden elmúlt szépség megrázó jelképe, amelyet csillogó tévedés szépít meg csupán s jaj annak, aki mögéje tekint. A férfi, aki az élet sötét erdejébe jutott, mivel az igaz utat nem lelé, adja föl a reményt, hogy sugárzó ifjúsága, multja vezérelheti. Ami volt, az meghalt s a halottak rútak. Az élet folytonos meghalás s minél előbbre megyünk, annál nagyobbra nő a mögöttünk lépdelő halál árnyéka.

Földi Mihály a nemlét költője. A magyar irodalom egyik legfeketébb lapja az övé. Írásainak tanulságaiból lehangoló tanítás fejlik ki, amely az emberi lélek s az élet dolgában a tökéletes reménytelenséget hirdeti. Vérbeli naturalistának indult, azóta is megőrizte megfigyelő s a valóság részletei iránt érdeklődő hajlamát. Leverő ítéletét az élet és a valóság pontos feltárásával igazolja s éppen élet- és emberismerete teszi képtelenné illúziókban vagy irreális eszményekben való hitre. S ahogy sorra vizsgálja az élet adottságait, az őszinteség kérlelhetetlenségével jut arra a végkövetkeztetésre, hogy a létezés feltételei s így az emberi sors útjai változhatatlanok. A lélek analízisét ugyanazzal a kérlelhetetlenséggel hajtja végre, mint a valóság kutatását, s az emberi lélekről nem kevésbbé lehangoló ítéletre jut. Úgy a valóság, mint a lélek hamuvá válik kíváncsi kezei között, amit aztán a kétségbeesés mozdulatával fúj a szélbe. A halál gondolata leng a valóság fölött s a lélek belsejében. Minden harcnak a végén a sikerületlenség és az elmúlás várakozik. Így hát az élet «sötétség». Az élet «Szahara».

Ez a pesszimista attitude érezhető meg minden könyvében, a Sötétségben éppenúgy, mint az Utolsó álarc-ban. Sőt mivel első könyveitől kezdve mást se tett, mint sorra kimutatta az élet értékeinek illuzórikus voltát, minden hit malasztját leszedte, a most megjelent regénye, az Utolsó álarc, szinte szimbolikusan foglalja össze a többit, mintha az élet illúzióinak leleplezésében az utolsót is szét akarná rombolni.

A magyar irodalom egyik legsúlyosabb koponyája. A létezés minden nagy problémája kavarog írásaiban. Mindközött az én-probléma magasodik ki, s voltaképpen e köré csoportosul a többi is. Ez a centrális gondolat, amely állandóan nyugtalanítja, az az összekötő lánc, amelyre írásai felfűződnek. Fejlődése első állomásán a Sötétség kínos, lassan hömpölygő árnyai között keres alakot az én. Akkor még önmagában keresi az irányt s kialakul hite az én mindenhatóságában önmaga fölött. A Szaharában ez az én cselekvő igenléssel indul a megvalósulás felé. A korlátlan idealizmus vak hite fűti, hajtja, de mindent és mindenkit feldúl, elpusztít maga körül. Ezidőben Földi hisz az énben, az én egységében s arról a «templomról álmodik», amelynek óriási kupolája alatt ez az egység megvalósul. Az én képes önmagát megváltani és kötelessége magára vállalni egy másik én megváltását is. Bármily pusztulás is vár a környezőkre, az erkölcsi parancs nagyobb úr a tények merev és kopasz világánál. Ha elbukik az én, egészen elbukik. Aut Caesar, aut nihil! Caesar nem lehetett s Földi metafizikai korszakában már a nihil vált úrrá. Miután az Élet tolvajában egy átilleszthető, a dolgok rendjében elhelyezhető, fájdalmas játékszerré változik, a Mámorosokban az én már nemzedékek függvényévé redukálódik. A Csábítóban s az Utolsó álarcban végleg kettészakad. Földi nagy regényeinek egymásutánja nem egyéb, mint út a lélek egységébe vetett hittől a lélek megoszlásáig. Földi utolsó állomásán a főprobléma a lélek különféle szétoszlása, feldarabolása, egységet s kontúrokat nélkülöző állhatatlansága, a másokkal való rokonsága, összefűződése s egymásba áramlása. Kisebb novelláiban is, a Másik életben, a lélek különféle lehetőségeit, a megszokottságtól elütő furcsaságait, rejtélyeit, önmagán túlnyúló, emberen túli csodáit és a realitást megdöbbentő kalandjait rajzolja meg. A másik életbe kell menekülni a tűrhetetlen valóság kietlenségéből. Az én ideális igenlésétől az énben való kételkedésig jut el s az én a csere és a széthullás sokféle experimentumain át minden szilárdnak vélt halmazállapotát elveszti.

Földi ezer meg ezer kérdést intéz az élethez, amelyekre nem tud feleletet kapni. Kiváltképpen érteni akarja az életet, ő is, alakjai is. Az élet logikáját akarja megfejteni, világosan törekszik látni ebben a roppant zűrzavarban, semmi hajlandósága valami mástermészetű, nem-racionális megoldást elfogadni. Nem tud belenyugodni a szenvedés szükségszerűségébe, igaztalannak tartja az emberi nyomort s a szegénységet, igaztalannak az ember testi és lelki gyöngeségeit az élet nagy küzdelmeinek elviselésére. Tudni szeretné az élet végső okait, végső célját, hogy életelveket s irányítást merítsen belőlük, mert rémes és esztelen minden botorkálás, amíg a miérteket nem tisztáztuk. Minden gyötrelmek felett a rossznak a problémája nyugtalanítja, első sorban a legfőbb rossz, a halál, amelynek a jóság a legnemesebb küzdelmek árán sem tud fölébe kerülni. Írásaiban mindig kegyetlen harc folyik a nemes értelemben vett élet birtokba vételéért. Hősei a saját küzdelmeikben az egész emberiség üdvéért látszanak verejtékezni. Szüntelenül döngeti a minden titkok kapuját, minden könyve megpihenni nem tudó szörnyű ostrom. Alakjainak két főfegyvere a gondolat és a nemiség. Földi Mihály szakadatlan problémák lázában vergődik, ő a magyar irodalom egyik leggyötrelmesebb alakja. Érdekessége, főihletője a nemlét iránt való irtó gyötrelem, ami különösen a férfinak jut osztályrészül; a nő, a szerelem, bármily eszményi formában hull is a férfi ölébe - állandó tünet Földinél - csak másodrangú jelentőséggel bír a felsőbbrendű érzelmek és harcok sanyarúságában. Nem tud belenyugodni az élet öntudatlan s igazságtalan tényeibe, az örök lázadás elszántságával megy a rohamra. A Sötétség korában a problémáké volt a vezető szólam, az alakok háttérbe szorultak mellettük s viselt dolgaikat determinálta a hajszolt kérdés és a bizonyítás. Emberei csak annyiban éltek, amennyiben a problémák azt megengedték. Érdeklődése csak lassan tolódott át a külvilágra s a természetfelettiekre. Egyre tisztultabb művészi eljárással távolította el a szinte nyers állapotban szétömlő súlyos kérdéseket, s teremtette meg az izgalmas, vágtató cselekményt. Az Utolsó álarcban ez az akció oly túlfeszült, oly lázas tempójú, hogy szinte elsápasztja az alapeszmét, a halványan kiélező gondolati elemet.

Földi örök lázadó az élet gesztusainak zűrzavarával szemben. Mint általában az epikusoknál, forradalma nem külső formában jut kifejezésre, hanem tartalomban, lényegben. Formai újításai, amelyek csak saját fejlődése szempontjából, önmagához viszonyítva újítások, főleg a technikai eljárások tisztuló folyamatai, amelyekkel a regény intenzitását, a gyorsított akciót, a rövidséget, a pergés szédítő ütemét célozza, de úgy, hogy az élet attributumaival megkonstruált alakok a százpercentes akció robogásában megvilágítsák világnézetének valamelyik végső igazságát. Ezt az eszményt Földinek az abstrakt problémák ólomsúlyú világából kellett meghódítania. Tetőpontra jutott vele az Utolsó álarc iramában, ott, ahol ma tart.

A Csábítóban és az Utolsó álarcban is ugyanaz a nihilizmus az inspirálója, mint a Szahara megváltás-hajszolásában. Azok a kisérletek, miket egyes munkái jelentenek, nem egyebek, mint a létezés elviselhetetlen nemlétéből való menekülések. Földi naturalizmusa elejétől fogva keveredett a felszabadulási vágy romantikájával. A konkrét ember- s életlátást beteges, kíváncsi szomjúság kínozza, hogy megfoghassa a nem-lehatároltság boldogságát. Hősei mindig többek akarnak lenni önmaguknál s önmaguk túlszárnyalásával kívánják csakugyan megtalálni a specifikus emberi boldogságot, melynek feltételei nem anyagiak s nem nélkülözhetik a földi világrend felett lebegő elemek kultuszát. Az emberfelettinek ez a sóvárgása vezette ki Földit a naturalizmus bilincsei közül. Írásai valami emberen felül álló nagyságnak elérésére törnek. Ez adja meg sokszerű műve egységét. A gyötrelmektől csak a magasabb síkon lehet megenyhülni. Hősei is a fölfelé való küzdelmek kiválasztottjai, de az író nem tud elfogadni irracionális kibontakozást. S ámbár működésbe hozza a felfelé vivő nemes ösztönöket, a fantasztikum szerves világában keres kiutat, újabban a patológia által kínált őrületekben s a lélek különös tapasztalataiban, mégis, hőseinek sorsa a bukás, végállomásuk a tagadó nemlét, útjuk az ember örök tragédiája s a mindent elborító kétségbeesés, amelyet szánalmat keltő, szomorú remény, kihamvadó harcikedv fejez be a legjobb esetekben is, amint azt a Mámorosok s főleg az Utolsó álarc végakkordjai tanusítják.

Ez a leverő író az új generációnak legproduktívabb alkotó egyénisége. Szinte érthetetlen, miként tud annyit produlálni a nemlét hitével. Kézenfekvő az a föltevés, hogy az alkotás nagy mámora az író számára is a menekülés lehetősége. Az alkotás, a cselekvés, a lankadatlan életteremtés a nemlét paradoxona s végeredményben a rohanó élet diadala.