Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám

FÜST MILÁN: NÉHÁNY SZÓ

Tóth Árpád annyira finnyás, érzékeny lélek volt, annyira félt a bántalomtól, hogy lehetőleg visszavonult az emberek elől. Nehogy megcsalják, nehogy visszaélhessenek bizalmával, inkább óvakodott a bizalmasságtól. Szemérmes is volt, elkerülte az érzelmes jeleneteket. Általában félt az élet mindenfajta hullámzásától vagy viszontagságaitól, nem akarta azokat. Csendet akart, amelyben elbíbelődhetett szótáraival, régi költőivel s amelyben elhitethette magával, hogy ezt a holt világot jobban kedveli az élőnél.

Ilyfajta természete lehetett oka, hogy hozzá sokkal kevesebb meghitt emlék fűz, mint más barátaimhoz - s mégis! - most látom csak, mennyire szerettem őt. Halála egészen összetört. Napok óta csakis vele foglalkozom. Nem tudok a lidércnyomástól szabadulni, hogy ő nincs már. Gépies ütemre a verseit mondogatom s rendesen ugyanazt:

Útvigyázó szent kereszt!
Vándor míves esdekel,
Új bolygásra úgy ereszd,
Félúton ne esne el;
Légy kegyelmes tútora...

Egyre ezt recitálom s gyakran sírok eközben.

*

Olyan volt, mint egy "régi jobb világ“ kedves, finom észjárású, öreguras akadémikusa. Ha beszélt: kifejezései választékosak voltak. Már mondatai nagy tisztáságán, azok kikerekítő pedantériáján is érezni kellett, hogy a tisztaságot mindenek felett szereti s hogy a becstelenségnek még hírét is ki akarja rekeszteni világából. Kicsit tanáros volt a viselkedése s bár élénk, életteljes, mégis, azt, hogy literátussal áll szemben az ember, sosem tudta elfeledtetni. Tempós ember volt. Amiről szólt, annak szerette megadni a kellő mértéket. Szerette higgadtnak érezni magát - s ezt a gyermekes higgadtságát nem figyelhettem soha a szeretet mosolya nélkül. Általában: én roppantul élveztem társaságát. Ha vele voltam, sokszor kellett mosolyognom, sokszor borzongós meleg futott át rajtam a gyönyörűségtől, hogy milyen különbözők vagyunk mi! Egy másfajta temperamentum és gondolkodásmód árama zsongatta idegeimet s pihentetett megúnt magamtól. - Nem azért kértem véleményét valami felől, hogy meggyőzzem, vagy meggyőzzön - (bárha sokszor meggyőzött) -, hanem hogy élvezzem véleményét. - S hogy néhány nap óta mindez a multé, véglegesen, - ezt roppantul nehezen viselem el.

Hosszú, keskeny alakja, szegény, horpadt melle, hosszú ujjai... s fiús, barna tekintete, hogy idézem én most mindezt nap-nap után!... A tekintete úgy barnállott, oly hűen s oly szemrehányón, mint egy törekvő, kedves iskolásfiúé. Néha azonban debreceni hetykeség villant abban. S ilyenkor aztán elkerültem őt, mert sajnos, én is érzékeny és finnyás ember vagyok s én is félek a bántalmaktól. S így történt, hogy néha hosszú ideig nem láttuk egymást.

*

Ha keveset találkoztunk is az utolsó években, egy-egy verse mindig nagyot dobbantotta feléje a szívemet.

Utolsó versei Arany Jánosnak nyelvünkben való játszi biztonságát juttatták eszembe. Ő is annyira tudott magyarul, annyira biztos volt formájában, hogy érezni lehetett, mint mulatja magát mialatt kifejezések közt válogat, latolgat. Olykor szinte látni véltem ravaszkás mosolyát, ha egy-egy zökkenőt a nagyobb fölény kedvééért versében mégis csak bennhagyott. Bízzátok reám, öreg mester vagyok én már! - szólt hozzám nyelv-tudós furfangja. - Mint egy nemes, öreg hegedűnek, olyan volt élete végén az éneke: kristálytisztán szólt s a túlérettség édességével.

*

Szini Gyula egyszer ezt a néhány szót írta le: "az ifjúságunk szent kávéháza“...

A mi ifjúságunknak is volt egy szent kávéháza. Mi a New-York-kávéház karzatán tanyáztunk, szinte éjjel-nappal. Szegények és szomorúak voltunk, ahogy illik, - mindegyikünknek megvolt a maga nagy bánata... de lángolni is tudtunk, - hiszen valamirevaló ifjak voltunk valamennyien. Ezen a karzaton senyvedt, vagy forrongott fiatal életünk... s én ma is úgy emlékezem erre a kis világra vissza, mintha tegnap léptem volna ki belőle. Ha arra vetődöm, nem mulasztom el, hogy az utca felől be ne lessek: vajjon mi van ott fenn manapság? S az érzéseim oly frissek ilyenkor! Néha átkozom a sorsot, - még mindig, engesztelhetetlenül, - hogy így hagyott pusztulni semmittevésben, - olykor viszont boldogan mosolygok vissza reá - Bármint adódjék is kedvem, egy bizonyos: hogy sosem tudom teljesen elhinni, hogy mindennek mindörökre vége van, - helyesebben: hogy nem támad fel soha többé együttes életünk.

De most, néhány nap óta, hogy Tóth Árpád itthagyott minket, ez az érzésem megtört. Itt az időnk, kezdünk beleveszni a semmibe mi is már... s híre és emléke is alig marad drága, szomorú fiatalságunknak, - így érzem. Még néhány év és se szívben, se szóban nincs többé sehol: - vagyis elveszett e világból ez is, igaz se volt.

*

Egy közös barátunknak ezt írtam róla:

Úgy halt meg, ahogy a madár leesik az ágról. S egykori nagy keserűségei, sírása, fájó szíve... mindez oly túlméretezett valaminek tűnik ma már nekem az elmúlás szelíd egyszerűségének fényében, a megsemmisülés természetes fényében, hogy fontoskodással vádolom ma már, aki ember-voltunk nagyobb jelentőségének érzését vagy követelményét belénk oltotta.