Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 22. szám
A bölcseség fekete karikájával bekeretezett csillogó gyermekszem. Ilyennek maradt meg róla való első benyomásom és bizonyára ilyennek marad meg bennem az emléke is. Mekkora melegség, szívbéli jóság, kedvesség, gyöngédség csillogott abban a rejtvénynyitogató pár szemben! S hozzá a szavakat tisztán kirajzoló halk beszéde, simogatóan lágy hangja. Annak mögötte is a gyermek érzett, az egykori pajkos és csintalan, ki azóta csöndes bölcs lett. A szomorúság, mint az ősz illata húzódott léptei mögött. Hiában mosolygott a szeme és nyíltak apró gödrök sovány arcán. Szeretett volna vidám lenni, mint ahogy szeretett volna egészséges és boldog is lenni; de sorsa a szomorúság volt.
Kedves, kedves jó barát! Kedves, mint a fiatal őz, a törékeny testű és csillogó szemű. Kedves, mint némelyik ritka madár, mely az erdő csendjében magáról megfeledkezve danol. Kedves, mint a zöld füvön ragyogó harmat, melyben az égnek kéke és önmagának örök bánata tükröződik. Ilyen volt Tóth Árpád, ilyen volt embernek és költőnek.
Mennyivel üresebb lett a világ, hogy eltűnt közülünk. És milyen gyászos lesz az ősz és milyen vigasztalan a tél, amely elköltözését követi. Milyen kopár az élet, amely az ő halála után megmaradt. Miért? Miért?