Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 21. szám

GELLÉRI ANDOR ENDRE: VARÁZSLÓ, SEGÍTS

A présházban gyertyák lobogtak; a hatalmas mellkasú Thier jött velem inni, de estefelé elszomorodott. Táncoló gyertyafényben már horkolt az egész szüreti társaság; meglobbanó világa Thier arcán szánalmas szomorúságot mutatott. Néha vádlón rámsandított: - Ördög! Újra elcsaltál a haldokló feleségem mellől, s az éjszakán keresztül, a présház nehéz gőzén keresztül is hallom szörnyű köhögését: kh... khe...

Thier szeméből részegen szivárogtak a könnyek. Valami ködös, rég elmaradt Május jutott eszébe, amikor először fogta át felesége derekát, s a gyertyák úgy lobogtak előtte, mint a lánynak ijedt, védekező szemei.

Tántorogva fölállt, s a lángok felé fújt: - Emlékszel a gyenge lombsuhogásra, Thier? - és hirtelen fölzokogott.

Szótlanul mentünk ki a présházból.

Őszi tájon haladtunk át hallgatagon, balról a sötét temető hevert, néma magvakat rejtve. Lomha mezők amott, végüknél ég felé suhanó lankákkal, amik heggyé varázsolódtak át a felhők táján.

Hogy lerázzam Thier sírós, önmagát vádló hangulatát, dalba kezdtem, énekeltem, gyujtogattam a jókedv máglyáit. Hol a föld kérge alá bujt a gondolatom, hol becsúsztam a fák törzsébe és végigkerengtem az évgyűrűkön. S a lombok között csüggeszkedett a lelkem, mozdulatlan levélként. Majd álmélkodva megmásztam az ürt és csillag lettem és tisztán láttam Thiert és jómagamat is, amint egymás mellett, szótlanul baktatunk... aztán a magasságokból egyszerre csak beszédbe pottyantam vissza:

- Te, Thier... hát mivel lehetne megvigasztalni azt az asszonyt?... Én azt hiszem, hogy csak azzal, ha friss szívet adnál néki, új tüdőt, új anyát, aki ma szülné világra, hogy elkerülhesse ezt a robotos sorsot, ami idejuttatta a haldokláshoz...

Megráztam a vén cimborát: - Te, azt mondta az Isten: Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra... és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon... érted-e, Thier, minő jogok ezek? Próbáltál már uralkodni, Thier, mint az Isten? Hogy a kezedben vihesd az új életet, az új szívet, a tüdőt, ajándékul a betegnek?

Könnyes pilláival rámbámult, majd rövid hallgatás után lassan kimozdult a biblia szavai közül, eltávolodott tőlem, lehajtott fővel ment, mint aki mindent megfontolt immár. Belecsapott a sötét mezőbe, kutatva lehajolt és egy virágszállal jött vissza.

Én erre szótlanul megfogtam a kezét, nem kérdeztem semmit, hanem visszamentem vele a mezőre. És a fülébe súgtam valamit az Istenről... Aztán lehajoltunk a sötétbe, inkább a lelkünkkel kerestük meg a virágokat a nagy árnyak alatt, álmukban oltva ki életüket. És mikor már csokraink voltak és lombjaink egy halomban, én még egy maroknyi földet téptem ki füvestül és Thiernek adtam. Megálltunk a régi zsidó temető mellett és Thier már megértőn mosolygott:

- A virágokat...

- Khe, khe, - feleltem felesége köhögését utánozva és ő csak bólintott és alázatos szeretettel megölelt.

Ekkor lágy lettem, alig volt hangom. Csak forró lehellet szállt belőlem, szerelmesen az emberiség, a betegek iránt.

- Most hazavisszük, jó Thierem, beteg feleségednek a mezőt... a te egy szál virágod tanácsolta ezt nekem, Thier. Elvisszük a mezőt illatozni és én föléföstöm az eget szép szavakkal... majd nagyot lélekzik tőle az asszony.

Thier csak könnyezett és fogta a kezem... most elfutotta nagy testét a boldog nevetés: - Ezért, brümmögte, ezért járok veled mindig!

S nevetve állt elém, hogy nedves füvet és gyönge virágokat rakjak az arcára, a homlokára koszorút adjak, a vállait zöld lombokkal takarjam és iszalaggal fonjam át vastag lábait. Egy csomó illatos szénát szorítottam még a hóna alá s magam is virágdíszbe bujtam. Thier hangos örömmel táncolt előttem az úton és hirtelen kedve támadt lekapkodni az ég minden csillagát és a felhők fátylait.

Lefogtam: - Ne szórd el magadról a földi dolgokat - mondtam feddőn -, s az égieket csak bízd rám. És ne szólj egy szót se, míg haza nem érünk. Csak zavarnál vele.

Így bandukoltunk hazafelé a szüretről... Én forrón imádkoztam az éghez, hogy segítsen ez egyszer varázslónak lennem, akinek az ajkáról cirkuszi láng helyett nyugodt felhő és boldog táj röppen elő. S az ősz, a méla szín, a távoli szüretek vidámságának alig hallható tánca... maga a természet lobogjon a számból... és a beteg, akit szobájába zárt a hűs idő, hadd lélegezze be tág szemmel mindezt.

S némán sietésre nógattam Thiert. Reszkettem, hogy erőm elmúlik és a mező elhervad rajtunk. És akkor nincs vigaszunk a betegnek!

S csakugyan - ó, átok! - mikor erre gondoltam... izzó, feszült lelkem szárazabb lett és én könyörögve összekulcsoltam a kezem:

- Csak most az egyszer engedd, hogy a jó teljesüljön, te Isten! Ne vedd vissza a cél előtt ajándékodat!

A szememben könny reszketett. S egyszer csak, amint érzem, hogy minden Szép, páraként, észrevétlenül szökik el zárt ajkamon át a semmibe, görcsösen megfogtam Thier kezét, rántottam rajta s futni kezdtem.

Thier lelkendezve rohant mögöttem, de a lombok és a virágok akadályozták. El-elmaradt a sötétben, de nem törődtem vele, s magamhoz szorítva a mező virágait, átcsaptam a rajtunk nevetők csoportjain. S már láttam a tüdőbajos asszony házikóját.

Ott állt sötéten, de a nyitott ablakon nem hallatszott ki a szörnyű khe, khe és mégis meg kellett állnom, hogy bevárjam Thiert.

Thier rohant, hősies harcban állva a botlasztó lombokkal és mikor lihegve hozzám ért, átnyujtotta a földet és a füvet:

- Ezt te vidd be, - mondta.

És mi, kissé kifulladtan, de jóreményekkel beléptünk...

Odabent gyertyák lobogtak, Thier fölordított és a szomszédasszonyok sápadt arca közé vetve cicomás testét, ráborult holt feleségére.

Virágkoszorús feje a beteg tüdő fölött pihent, lombkarjai átfonták a holt derekát és iszalaggal átszőtt lábai reszkettek, mikor kiemelte ágyából a holtat, és rémült, könyörgő szemmel felém nyujtotta:

- Varázsló, segíts...