Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 18. szám · / · BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA

BABITS MIHÁLY: AZ ÍRÁSTUDÓK ÁRULÁSA
13.

Így oldódnak föl lassankint ebben a szomorú században a legfelsőbb, legszellemibb dolgok e földi, és, hogy úgy mondjam, testi élet harcaiba, melynek csúcsa és koronája a fajok és nemzetek körül való harc, úgy mint az állatoknál a falkák, rajok és bolyok körüli. Ezen a lejtőn nincs megállás; s a szocálisták hiába hirdetik s olykor hiszik is magukat a Béke és Emberközösség külömb-professziójú harcosainak: ők csak egy lépéssel tovább mennek még ezen az úton s a Faj és a Nemzet még mindig magas, még mindig önzetlen, az egyén közvetlen céljain túlnyúló harcait cserélik meg pusztán az egyén minél jobb megélhetéséért küzdő szövetkezetek immár egyenesen s bevallottan anyagi célú harcaival.

Kenyérért küzdeni bizonnyal nagy és vitális dolog a testi és praktikus életben: de ki ezt a küzdelmet avatja az emberi kultúra tengelyévé - mint a szociálista írástudó - az máris azonosítja az emberi kultúrát az állatival. Gondolat, vallás, erkölcs és művészet, mindaz aminek őrzése az írástudók vállain nyugszik, becsüket vesztik az ily kultúrában, csupán az ösztönök, a Cselekedet, a Haszon maradnak ott becsben. Ilyen már a mi kultúránk annyira, hogy az igaz, a , a szép szinte fogalmakként és értékjelzőkként sem szerepelnek többé - helyüket a vitális vagy a szociális foglalja el, a nemzeti, vagy a földszagú, vagy a mai.

A tudomány az Élet harcainak szolgája lesz, iszonyatos szolga, emberirtó háborus masinák gépésze. Sőt a "szellemi“ tudományok sem szellemiebbek: földi szenvedélyek, - társadalmi küzdelmek, nemzeti hiúságok, és ambiciók - kiszolgálói ők is. Háborús kultúra, kommunista kultúra, és "nemzeti“ kultúra - például a parvenű Balkán-államoké - egy húron pendül ebben. Hol van a régi, nagy, tiszta, európai kultúra, mely a görögből sarjadva, egész a XIX. század végéig megtartotta egységét és önzetlen fenségét? A klasszikus nyelvek és ismeretek lassú kiirtása az iskolákból - ez a közös gyökértől való egyre bevallottabb elszakadás - egyik legjelentősebb és legszomorúbb tünete századunknak.

A kor tükre, a művészet, tisztán mutatja minde változásokat. Az "irodalom bukásáról“ beszélnek, s csakugyan nyilvánvaló az érdeklődés rohamos megapadása e legszellemibb művészet iránt, melynek legalább eszköze a gondolat. Teljes hatásukat csak azok a művészetek tartották meg, melyek közvetlen és testileg hatnak az ösztönökre: mint a zene, a tánc. A szinházakban a szinész fontosabb lett a darabnál. S minden művészet napról-napra jobban veszíti azt ami benne szellemi, intelligens, egyáltalán ami speciálisan művészi: harmóniát, ritmust és kompozíciót; nem ambicionálván mást, mint az ösztönök mentül nyersebb, mentül primitívebb kifejezését és testi, szuggesztív izgatását, akár a néger művészet, melyet ideáljává választott.

Legtöbbet veszít persze az irodalom, melynek legtöbb a szellemi és értelmi poggyásza. Megszabadulva minden klasszikus "ballaszttól“, egyre jobban az "ösztönös zsenik“ prédájává lesz, azzá, amit a francia így mond: litterature des illettrés. Amit ma még várnak tőle, azt a vadzseni is nyujtani tudja. Műveltség, intelligencia, műgond: már-már inkább tehertétel egy író számláján. Gondolatgazdagság, szerkezeti harmónia, zenélő verselés, tiszta és magas nyelv: azelőtt a legnagyobb dícséret volt, amit egy költői műről el lehetett mondani. Ma mindez inkább gáncs; mindez csak akadálya annak, ami egyedül fontos: legmélyebb, szinte állati ösztönéletünk közvetlen és őszinte kifejezésének. Azelőtt az író a magas szellemiség embere volt. Ma legfőbb céljául minden szellemiség tagadását és kompromittálását tekinti. Még és még kíméletlenebb leleplezés az Emberiség állatiságáról, még és még szemérmetlenebb vallomás önnön állati mélységéből: ez az, amiben ma egyik író túl akar tenni a másikon. Nem a Szellem emberének fájdalmas igazságszeretete, hanem a Testiség kaján csempészének diadala beszél ezekből az írásokból.

A mai író nem is abba helyezi hiúságát, hogy a "kultúra oszlopa“, szellemi erő legyen e világban. Inkább "természeti erő“ akar lenni az "őserő“. Ezért lehet az, hogy ma sok íróról imponáló érdem gyanánt emlegetik válogatás és önkritika nélküli termékenységét, ami minden más korban gáncs lett volna; mintha valóban fizikai erőről lenne szó, ahol a teljesítmény mennyiségét nézzük; s csak ily korban vallhatja büszkén az író, hogy ő nem törődik a művészettel, csak az "Élettel“; nem is közönyt, hanem megvetést tanusítva tanulmány, forma és nyelv iránt, - még külön forma-törő szándék és avangardizmus nélkül is.

Néhol - mint pl. a franciáknál - ma még lassítja e leírt folyamatot a művészetnek, nyelvnek és formának bizonyos előkelő nemzeti hagyománya. Nálunk épen nemzeti tekintetek gyorsítják, a vadmagyar duhajság és parasztság "ősereje“ nemzetibbnek tűnvén föl, mint a fiatalabb és európai eredetű kulturált-magyarság. Mit szólt volna még Gyulai Pál oly irodalomhoz, melyben ez a fajta "ösztönös és állati“ magyarság értékként szerepel? Ez a fajta nemzeti irodalom egytestvér a modern erotizmussal, közös gyökerekből táplálkozva. Művelői, épen ösztönösségüknél fogva, a legnagyobbak lehetnek. De nem egyes írókról beszélek. Az egész irodalom kulturális értékéről szólok; mely mégis egyre koldusabb lesz, mert egymás után ejti el a szellemiség kincseit, amik azelőtt fő büszkeségét tették, s csupán mintegy primitív nyersanyagát tartja meg. E nyersanyag azon-forró lerögzítése bizonnyal elég egy művészt naggyá tenni: de szegényes egy egész művészet - és pedig a legszellemibb művészet - egyetlen nagyságául!

Ezt a szegénységet az irodalom maga is érezte. De - méltón az írástudók árulásának korszakához - hiányzó gazdagságát pillanatig sem kereste a Szellem és Művészet, hanem még mindig az Élet irányában, s csak úgy képzelt magának jelentősebb tartalmat adhatni, ha az Élettel való kapcsolatot erősíti. Nem ismert nagyobb vágyat, mint végkép és praktikusan is leszállni az Élet harcainak piacára, s Alkotás helyett a Cselekvést írta zászlajára. Evvel elvileg lemondott a megmaradásról, mely eddig minden művészet magátólértetődő célja volt; s amivel ő már úgyse sokat törődött, többre becsülvén a közvetlen hatást. Az Alkotás örök, a Cselekedet időszerű.

A művészet azonban, mely kilép természetes halhatatlanságából és belép az Életbe, hogy annak ösztöneit kiszolgálja, vagy küzdelmeinek kikiáltója és plakátja legyen, nagyon kicsiny hellyel kénytelen ebben az Életben megelégedni. Ösztönök kiszolgálói, harcosok, kikiáltók és plakátok bizonnyal vannak külömbek és közvetlenebbek őnála. Ahol a Kultúra értékmérőjét nem a Szellemiség adja, hanem az Életesség principiumai, a harcos Tett s az Ösztönök ereje és primitívsége: ott bizonyára nem logikus az író, ha csekély megbecsültetéséről panaszkodik. Ott a Kornak van igaza, mely őt detronizálja a magaslatról, hova előző századok állították, s helyébe az Aviatikust, a Boxbajnokot, vagy legfölebb még a néger táncosnőt helyezi. Maga az író adta az értékskálát ehhez az új rangsorhoz, mikor minden kultúra ideálját a legösztönösebb primitívségében, minden művészet igazi eszményét ősi törzsek mámoros ugrálásaiban s félig öntudatlan harci kiáltásaiban - egyszóval valami testi és szinte állati művészetben - keresi maga is.