Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · DISPUTA · / · IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF

IGNOTUS PÁL: A PROPOS: ERDÉLYI JÓZSEF
Az Utolsó Királysas című verskötetének megjelenése alkalmából
IV. Költő, mondj igazat, de rajt' ne kapjanak

Ezzel szemben áll a leegyszerűsítés művészete.

Ami minden inkább, mint eredendő egyszerűség, s őszintének is legföljebb annyira őszinte, amennyire, fölsejlő érzelmi hátterében és körvonalazhatatlan értelmi célzásaiban, minden valamirevaló költői alkotás az. Gondoljunk - csak a legismertebb példákra hivatkozom - az Über allen Gipfeln-re, mely ugyanabban a szakképzett és világfias kancellári agyvelőben fogant, ahol, egyébről nem is szólva, a Faust elvont és minuciózus gondolatai kavarogtak, a színek viszonyára s a koponyaszerkezet eredetére vonatkozó elméletek mellett; gondoljunk a Du bist wie eine Blume-ra, melyet a szemtelenség zsenije - néha mély költő s mindig fölényes zsurnalista, korának mindenesetre legeslegkevésbé naiv elméje - a többi Du bist wie eine Blume-val együtt, hányaveti bravúrral gargarizált világra; gondoljunk a Les sanglots longs gondolati agyonegyszerűsítettségére és abszolút dalszerűségére, ami csak az olyan végtelenűl differenciált lélekben raffinálódhatott ennyire kristályossá, mint amilyen Verlaineé volt; gondoljunk a Juhászlegény, szegény juhászlegény fiatal intellectuel szerzőjére, kire később még többízben visszatérek, s gondoljunk a fiatal Babitsra, ki filológiai, matematikai s metafizikai tanulmányok közepette írta az Ági jószág, pereputty-ot - bizonyára nem kevesebb farigcsálással, mint a tercináit és leoninusait, s bizonyára nem kisebb intellektuális erőfeszítéssel, mint azokat a költeményeit, melyek spekuláló lázáról közvetlenül tanuskodnak - vagy gondoljunk akár a mai Babitsra, ki némely, az Erdélyiével bizonyos tekintetben rokon, parasztos hangú versét csaknem egyidőben irta a bonyolult pszihológiáju, súlyos hímezésű Halálfiaival:

vajjon nem az fog-e meg bennünket a hatalmas kulturáju szellemeknek ezekben a stilizáltan egyszerű kifejeződéseiben, (már amelyikben megfog,) hogy: nem őszinték? Azt hiszem, hogy igenis ez fog meg. Sőt, ami engem illet, úgy érzem, hogy nem is szeretném például a Juhászlegény, szegény Juhászlegény-t, ha higgadtan kolompoló sorai mögül nem hallanám ki a Pilvax-kávéházbeli világmegváltás áthevülten s átszellemülten hepciás, nyakaskodó, úrbosszantó, legigazábban 1848-as hangjait; s nem szeretném a Du bist wie eine Blume-t sem, ha ragyogóan kikerekített giccse mögött nem látnám a drága okos csirkefogót, ki most tudja legkevésbbé, az ellágyultság e kislányos-virágos-istenes könnyhullajtásainak közepette, hogy komédiázik-e vagy őszinte. Mi persze tudjuk, hogy komédiázik - s ismétlem, ez éppen a szép benne; éppen azt szeretjük benne, hogy az attitüdjét nem kell komolyan venni. Illetve, komolyan kell venni benne, s általában a leegyszerüsités művészeinek érzésvilágában, a leglényeget: a nosztalgikus fájdalmat, a magánosság fölrémlését, a vágyakozást az ideális szabadság és ideális harmonia után, vagy az idillikus örömmé desztillálódott halálvágyat. És komolyan kell venni, legfőként, az elvágyódások reménytelenségének azt a finom, melankólikus kicsengését, mely éppen abban a pillanatban szünne meg, amikor a költőnek szó szerint elhinnők, hogy olyan egyszerű lélek, juhászlegény miegymás, akinek magát tetteti.

Hadd hozzak fel erre végül még egy példát, talán a legjellemzőbbet: Francis Jammesét, a katolizáló-bukolizáló költőét, a leegyszerüsités egyik legvégletesebb s egyben legnemesebb hangú művészéét, ki verseiben ájtatos-pajtáskodó szeretettel öleli szívére a kutyákat, szamarakat, borjakat, amolyan szimpla, jólelkű, idillbe termett földmíves módjára. Évek óta zúg a fejemben például az a verse, mely olyasféle fohásszal végződik, hogy: «add, Istenem, hogy kutyám annak az oldalán szállhasson fel oldaladra, ki e földön az Ő Istene volt»; - mennyire megkapó ebben a versben s egyebütt is a finom, gyengéd irónia, mely az áhitatos megadáson átvonul s az egész egyszerűségi attitüdöt menten hazugságban marasztalja! - mennyire megkapó az intím hang temperáltsága, a stilizáltság és játékosság íze, az előkelő distanciatartás nemcsak a kutyával, hanem a kutya földi és mennyei gazdáival szemben is! Erdélyi József is szereti az állatokat, s ha katolikus mellékíz nélkül is, de szintén kissé jammesi attitüdben, ájtatosan-pajtáskodóan énekel róluk:

Megtanulta kis kutyánk az ugatást,
meg is ugat bennünket is, nemcsak mást.
Ha ismerős, ha idegen, ugatja.
Jaj be szépen ugat ez a kis kutya!

Úgy ugat a mi kis kutyánk, mint egy nagy.
Megdícsérem. Azt mondom, hogy «kutya vagy,
ha még olyan kis kutya is. No de még
hiányos a kutyaságod, nem derék.»

Ezekben a sorokban, ugy-e, nyomát sem érezzük a tettetésnek, a gondolatleplező stilizáltságnak. Csak a lélek egyszerűségét érezzük, a primitív ötletek és primitív kifejezések hamisítatlanságát, meg a kétségektől nem túlságosan marcangolt elméknek azt az üde biztonságérzetét, mely ebben a kackiás-kevély évődésben kifejezésre jut: jól odamondtam a kutyának, hogy kutya... Erdélyi Józsefnek elhisszük, hogy nem hazudik - s ez az, ami katasztrofális.