Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 16. szám · / · SZÁSZ ZOLTÁN: "IFJU SZIVEKBEN ÉLEK“

SZÁSZ ZOLTÁN: "IFJU SZIVEKBEN ÉLEK“
IV.

Parasztfogás, igen! Ez az elmélet kedvez a parasztságnak, a magyar parasztságnak, mert úgy tünteti ezt fel, mintha ez volna a fajilag tiszta magyar magyarság s így arra is hivatott volna, hogy mint a faji erő ősi erőbányája felépítse az új magyar társadalmat s lerázza az idegenek igáját. Persze csak annyiban kedvez egy ilyen elmélet a parasztságnak, amennyiben a hiúságot legyezgető szavak kedvezést jelentenek. Mert magának az elméletnek a parasztságra való alkalmazhatósága nagyon is kétséges. Ha tudnók, hogy mi az, faji magyarság, illetve meg lehetne állapodni abban, hogy milyen rassz-vegyüléket nevezünk sajátosan magyarnak, akkor esetleg kiderülne, hogy a magyar paraszt antropológiai szempontból talán valamivel magyarabb, mint a középosztály. Azonban ez sem biztos, s viszont ha ez ki is derülne, mi fontosat jelentene ez? Az ma is már bizonyos, hogy a magyar parasztság sehol se egységes rassz-blokk, s hogy temérdek benne az olyan rassz-elem, ami a mellette élő szláv vagy német tömegekre is jellemző. Hiszen köztudomású, hogy a magyar parasztságba is igen sok német és szláv elem olvadt be. A magyar parasztság tehát semmiesetre se tekinthető egy élesen elhatárolt, idegenektől szűz rasszterületnek.

Most azonban hagyjuk ezt s nézzük mi szépet tudnak még mondani a parasztról a füzet írói. Győry Dezső, egy fiatal költő, lelkesen kicsengeti azt az akkordot, melyben a füzet sajátos paraszt-kultusza tartva van.

«Én gyűlölöm a hazúdókat, magyarkodókat s a népet
úgy szeretem, ahogy nem értem: mint az asszonyt vagy mint az Istent
ahogy van, úgy van és csak érzem, hogy benne támad új erőre
a mi megcsúfolt, úrrázüllött
természetünk és rendelésünk,
és nem félek kimondani, hogy mi nem értjük a parasztot
de úgy emeljük álmainkban, mint Magdaléna Krisztusunkat!»

Így a költő, akinek tudvalevőleg minden szabad, ha szépen szól. Más azonban, ha dr. Fábián Dániel bizonyára legalább részben a logika és a tények tanusága előtt is helytállni kívánó prózában kezd beszélni: a középosztály és a parasztság viszonyáról. Ezt már nem tudom hangulati értéke szerint felfogni, mint egy lírai költeményt, hanem keresem benne az ellenőrizhető igazságokat is. Nos akad ilyen is. Abban, amiben a bürokrata-középosztály idegenségéről a paraszttal szemben mond, sok a helyes meglátás. Kissé pontosabban és nyiltabban illenék jelezni azonban azt, hogy miféle «veszedelmes és a magyar faj életére káros elemek özönlöttek be» 67 után a magyar középosztályba. Sejteni lehet ugyan, hogy kikre céloz, de viszont ennek az elemnek károsságát talán bizonyítani is kellene. Mert végre is mezőgazdasági statisztikák tömege és állattenyésztési versenyeredmények hosszú sorozatai bizonyítják, hogy éppen ezek az elemek arányszámukat messze felülhaladó mértékben fejlesztették a magyar földmívelést és állattenyésztést, elsőkként és vezetőkként vezetve be ezekbe a modern kultúra vívmányait. Ez talán mégsem ártott se a parasztságnak, se a magyar középosztálynak, melynek jóléte ennek nyomán is emelkedett. De persze mintha dr. Fábián Dániel nem is tartaná elsőrangú fontosságúnak azt, hogy a földdel foglalkozók a föld termő értékét minél eredményesebben hasznosítsák. Legalábbis kissé túl-misztikus fogalmai vannak éppen a föld és a paraszt viszonyáról. «A paraszti lélek értékét legjobban a földhöz való ragaszkodás jelenti. Ez a ragaszkodás nem üzlet, nem ipar és a föld nemcsak jövedelmi forrás és nemcsak az anyagi és társadalmi élet lehetőségeit jelenti számára, hanem valami megfoghatatlan belső misztikus lelki kapcsolat, amilyen az anya és gyermeke között van. A földnek a csodálatos erejét, szinte isteni hivatását érzi a magyar paraszt, mert ösztönösen érzi, hogy minden ereje, értéke a földtől van. Ennek a sok tekintetben megfoghatatlan, ezertitkú, paraszti érzésnek nem szabad kihalni a paraszt középosztályból, hanem ezt öntudatosan tovább fejleszteni, gazdagítani és a liberális városi mentalitással szemben a föld abszolut fölényét szuggerálni kell.»

Mindez nagyjában megjárja. Mindenesetre dőreség volna megcáfolására törekedni. Legfeljebb talán azt lehet megjegyezni, hogy a paraszt lebecsülését jelenti az az állítás, hogy érzése szerint az ő, már mint a paraszt egyedüli értéke a földtől van. Azt hiszem, hogy van igen sok olyan paraszt Magyarországon, aki azt tartja, hogy ő is visz némi energiát a földbe. Mindenesetre az igazi nemzeti feladat éppen az ilyen parasztok, az ilyen paraszti öntudatok kifejlesztése. Ez nem kívánja a sajátos paraszti lelkiség feladását, mégkevésbé az asszimiliációt holmi dzsentry heje-hujákhoz és úri dekadenciákhoz, eredményezhetné azonban a paraszti lélek mind nyiltabb feltárulását a ma még nagyobbára a városokból s a középosztályból áradó tudományos eredmények, szervezési módszerek és kereskedői példaadások irányában. A modern paraszt már nem a földet vallásosan bálványozó talaj-kaparászó, hanem mezőgazdasági vegytannal, állattenyésztési ismeretekkel dolgozó szervezője a termelésnek s termékeinek kereskedői érzékű piacra bocsátója. A német és skandináv paraszt egyre inkább ilyen is s valóban rosszabb földön kétakkora eredményt ér el, mint a magyar. A középosztállyal szemben pedig erős és önérzetes, holott, főleg a skandináv, egyáltalában nem zárkózik el tőle.

Nem állítom, hogy Fábián Dániel a magyar parasztot erről az útról el akarja téríteni. De hogy nem ezt köti elsősorban szívére s a középosztállyal szemben való megerősödés útját s a középosztály természetes paraszti megújulását nem ezen az úton akarja megvalósítani, az írásából nyilvánvaló. Ő valahogy úgy képzeli a parasztság felemelkedését s a középosztály általa történő megújulását, hogy a parasztság valami gőgös, blokkszerű zárkózottságban maradva, tolja mintegy el és félre a romlott középosztályt s a város liberális civilizációja, a középosztálynak olyan-amilyen, de mégis magasabbrendű életformái, sőt mint látni fogjuk, vallása helyett is teremtsen valami egészen újat. Az olvasó erre akaratlanul azt kérdi: Nem lesz ez kissé sok? S emellett nagyon homályos módszert ajánl ennek a csodának megvalósítására. Ilyeneket ír pl.:«Ki kell építeni a paraszt eredeti, lélekben tisztán megmaradt középosztály ideológikus, ösztönös és érdekszolidaritását. Nem egyesületi mozgalomra, hanem olyan öntudatos és öntudatlan, vérbe és húsba plántált szabadkőmívességre gondolok, mely úgy tudná saját paraszti erejét megvédeni és gazdagítani, mint teszi ezt a történelem folyamán önmagával szemben a zsidóság.» Kissé meghökkentem, mikor ezt elolvastam. Csak nem akarja Fábián úr a parasztok körülmetélését vagy valami másféle megcsonkítását javasolni. A «húsba plántált szabadkőmívesség» ezt tételezi fel. Ahogy én ismerem a parasztot, az egy ilyen propozícióra vasvillával felelne.

Már sokkal nyugodtabban fogadná azt a vitát, mely akörül forog, hogy ő pogány-e vagy vallásos, hogy elég-e neki a kereszténység avagy sürgősen szüksége van-e egy új, hitelesen magyar vallásra. Amilyen egykedvű a magyar paraszt, képes ennek a kérdésnek jelentőségét lekicsinyelni. Szabó Dezső, dr. Fábián és Simándi Pál szólnak hozzá ehhez a kérdéshez. Szabó Dezső, nem ugyan ebben a füzetben, de dr. Fábián Dániel híradása szerint azt vallja, hogy a magyar paraszt teljesen pogány. Maga Fábián ellenben nagyon is vallásosnak tartja, Simándi pedig a jövőtől várja az igazi, magyar vallásos megujhodást. Fábián szerint «a religiónak egyetemes értelmében a legvallásosabb ember a paraszt. Hisz az ősi magyar vallás csak a keresztény monotheizmus alapján pogányság, valójában a faji lélek religiozitásának egyik megnyilvánulása volt. Magyar faji religió az egyetemes monotheista keresztyén religióval szemben.» Legbuzgóbban tör lándzsát a faji vallás mellett Simándi Pál egy cikkben, melynek címe különösen felkeltette a figyelmemet. «Nyugat ellen Nyugatot hozz» hangzik ez a cím. Ez Adynak egy verssora vagy vers-címe; hogy ő mit akart ezzel mondani, arra nem emlékszem, de most nem is az az érdekes, hanem az, hogy milyen Nyugatot akar hozni Simándi Nyugat ellen. Különösen azért érdekes ez, mivel az egész füzet tele van a nyugati civilizáció kicsinylésével és tagadásával. Fájdalom azonban a cikk tartalma minden reményt, hogy az eddigi magyarországi nyugatosságot valami jobb nyugatosság fogja felváltani, teljesen elpárologtat. Az elején Simándi ismerteti azokat a vallásos impulzusokat, melyeket újabban a magyar református rétegek Amerika, Anglia és Hollandia felől nyertek s azt a pietista szellemet, mellyel néhány év óta éppen az ifjúság életét is áthatni igyekeznek. Ez valóban egy Nyugat, ami ha nem is ellenkezik 180 fokban a régi nyugatossággal, de mindenesetre alaposan különbözik tőle. Tévedés volna azonban azt hinni, hogy Simándi meg van elégedve ezzel az áramlattal s ennek jöttére és diadalára céloz a cikk címében. Nem, ő a pietista szellem e terjedésében valóságos tragédiát lát: a faji géniusz elgáncsolását. «Szemérmetlen szentimentálizmust erőszakolnak vallásosság címe alatt a szemérmes magyar lelkekre. A metodizmus szerességeinek bilincseit verik a szertelen és szabad magyar lélekre. Húsos és ízes életkedvét szemforgató aszkézisre akarják átváltani.» Nagy haraggal fordul ez ellen a vallásos megújhodás ellen, mely szerinte tragikus meghasonlásba kergeti a magyar szellemi életet s nem lát ezzel szemben más mentséget, mint egy vallásos magyar zseni megjelenését, aki megcsinálja a magyar vallást. Ennek a magyar vallásnak Simándi szerint Ady költészete előfutára és első dokumentuma volt. Azonban: «azt ami Ady számára csak egyéni kérdés, és sohasem a faji probléma-komlexum alkotó tényezője és szerves része, a közösség: a faj problémájává szélesíteni, ez a magyar megújhodás feladata. Ha ez meglesz, akkor meg lesz vetve az európai magyar kultúrának alapja. Akkor eljön az idő, amelyben a magyar lélek Nyugatot hoz Nyugat ellen.» Egyszóval az Ady költészetben már félig-meddig jelenlevő magyar vallást kell szabályszerű faji vallássá szélesíteni s ezzel aztán itt van az új Nyugat a régi Nyugat ellen. Hogy egy magyar költő költészetének kiszélesítése magyar faji vallássá, amennyiben valami új nyugatiság, ez kissé rejtélyes probléma. De végre is minden vallási ügy rejtélyes, főleg az olyan ember számára, aki nem hisz benne. Én pedig szégyenkezve vallom be, sokkal súlyosabb feladatokat látok, mint a magyar faji vallás megteremtését s erős meggyőződésem, hogy az egész magyarság, a fiatal és az öreg, az író és az olvasó, a nőnemű és a hímnemű, a falusi és a városi magyarság óriási, elsöprően túlnyomó többségének tudatában, de tudattalanjában is még csak árnyéka sincs annak a vágynak, hogy ez a faji magyar vallás megszülessék.