Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

JEAN CARRÉRE: LÉON BLOY

A köztudatban és az irodalomtörténetben J. K. Huysmans neve áll legtöbbnyire az új századforduló neo-katolikus irodalmának eredeténél, mint Péguy, Jammes s Claudel műveinek egyetlen és kizárólagos őse. Valami furcsa igazságtalanságból sokszor meg sem nevezik Huysmansnak kevésbé híres, bár épp olyan eredeti s amellett hatalmasabb kortársát, Léon Bloy-t.

Ez a soká oly ismeretlen író, aki 1846-ban Périgueux-ben született s 1917-ben a Páris melletti Bourg-la-Reine-ben halt meg, talán a legérdekesebb s legsajátosabb alakja volt annak az oly sokoldalú s oly sok ellentmondással telt nemzedéknek, amely egyszerre hozta létre Zoláék naturalizmusát, Goncourt-ék esztétizmusát, Verlaine szimbolizmusát s Huysmans misztikus művészetét. Akik szeretik a rendet és az irodalmi osztályozást, azok Léon Bloy-ban látják az átmenetet a hirhedt Barbey d'Aurevilly s Villiers de l'Isle Adam kései romantikája s a mi korunk neo-katolicizmusa között, - bár nincs az a meghatározás, amely ki tudná meríteni e független és rakoncátlan egyéniség lényegét. Nem volt híve az «iskoláknak», gyűlölte a kotériákat s negyven hosszú esztendőn át új, meg új csodálatba ejtette kortársait, ihletett miszticizmusával, amely az őskori keresztényekére s harsány átkozódásaival, amelyek a prófétákra emlékeztettek.

Jóllehet nagy gondot fordított műveinek formai szépségére, Léon Bloy sose volt literátor. «Engem - mondta egyízben - csak Isten és a Szegény tud foglalkoztatni.» S csakugyan egész működése, amelyet Isten dicsőségének s a Szegénység felmagasztalásának szentelt, valóságos kihívása, a maga merész katolicizmusában, kora gyűlölt és megvetett társadalmának. Huysmans-szal s másokkal szemben, kiknek irodalmi «megtérését» mindig nagy zaj és feltünés kisérte, Bloy kezdettől fogva katolikus volt. «Nem volt náluk sikerem - mondja a katolikusokról -, mert nem tartoztam a megtértek közé.»

Talentumát, mindamellett, eléggé későn szentelte csak a katolicizmus szolgálatának. Serkentője ezen a téren Barbey d'Aurevilly volt, aki mellett titkári és korrektori teendőket végzett s aki hamar felfedezte fiatal barátja tehetségét. Első, fontosabb munkái 1882-től fogva jelennek meg: legtöbbnyire röpiratok, egy hatalmas és erőszakos temperamentum megnyilatkozásai, amelyekben nekitámad az irodalmi világnak és a társadalomnak, az ótestamentumi prófétákat felidéző erővel. A Biblia különben is állandó s kedvelt olvasmánya volt.

Pár év múlva jelent meg röpirat-ízű nagy regénye: La Désespéré (1887), amely, mint egy kiáradt hegyipatak, százféle elemet sodor magával: önéletrajzi részleteket, gyujtogató polémiákat, divatos francia írók szatirikus és kegyetlen torzképeit (mint pl. Bourget-ét, Maupassant-ét, Feuillet-ét), amellett mély és elragadó misztikus révületeket; s mindezt túlkiáltja mintegy a szenvedés és a kétségbeesés siráma.

Valóban a fájdalom volt Léon Bloy állandó lelki tápláléka. Úgy érezte: erre rendeltetett s ebben a praedestinatio-ban isteni küldetése jelét látta. A könnyeknek adománya, amely a misztikusok sajátja, bőségesen kijutott őnéki is. Végletes érzékenységében, amely már gyermekkorában megnyilvánult, minden száz sebet ejtett rajta, akár a puszta élettel, akár az emberekkel való érintkezés. Később, mikor Párisba jött, hogy szerencsét próbáljon az irodalommal, évekig kellett tűrnie a nyomor és az éhezés kínjait; hála szívós testalkatának, sikerült megküzdenie ezekkel is. Amikor tűzhelyt alapít (1890-ben, Christian Molbeck dán költő leányával), élete egy időre nyugodtabb mederbe tér, bár a szegénység mindvégig hűséges élettársa marad. Naplójában, amely nyolc kötetet formál s 1891-től egészen haláláig terjed, állandóan visszatér rettenetes pénzgondjaira, amelyek elvonták munkájától s megmérgezték életét.

Nem is történhetett máskép. Bloy szilaj szabadságvágya, merev elzárkózása a befolyásos kritikusok elől, heves kirohanásai az irodalom mandarinjai ellen, a hallgatás légkörébe fullasztották műveit. A szabadgondolkozók, érthető módon ellenszenvvel tekintettek erre a fanatikus tollforgatóra, aki, a katolicizmuson kívül, mindenben csak szennyet és rothadást látott. Viszont a mérsékelt katolikusoknak kényelmetlen volt ez a nagy gyermek, aki oly féktelenül ostorozta a klérus és a hívők langyosságát, s tán nagyon is komolyan vette az Evangélium egypár olyan tanát, amikre maga az Egyház jobbnak látta egyszerűen fátyolt vetni.

E szabadszájú katolikus egyébként el nem ítélt tanaiból majdnem minden könyvében van valami, főképpen a Désespéré, a Salut par les Juifs és a Sang du Pauvre lapjain. Lényegében nem hirdet mást, mint az őskereszténység feltámadását, úgy amint az Evangéliumok, Szent Jakab és Tertullianus ígérik, átszőve a millenarizmus és az ebionizmus reménységeivel. Akár az első keresztények, Bloy is teljes hittel várja a Parakletos, a Vígasztaló megjövendölt eljövetelét, aki ezen a világon újra az igazságot juttatja szóhoz, felmagasztalja a szegényt, s megalázza a gazdagot. Minden egyes könyvében dicsőíti a Szegényt s gyalázza a Gazdagot, főképp abban a csodálatos röpiratban, amely 1910-ben a Szegény Vére címen jelent meg s az evangéliumi «vae divitibus»-nak szenvedélyes magyarázata. A gazdagság ugyanis, Bloy szerint, legrettenetesebb átok, s azok, akik maguknak tartják Jézus-Krisztus szenvedő tagjainak rovására, örökös kínnal lakolnak. Különösen azok jutnak megérdemelt kárhozatra, akik lábbal tiporva az Evangélium legszigorúbb tanát, keresztényeknek vélik maguk, holott megtartják kincseiket s «bálványaikat imádják az imádandó Sebekben is». De ez az evangéliumi vígasz nem enyhíti eléggé az ő véghetetlen igazság-szomját: egyesek tűrhetetlen szegénysége s másoknak roppant gazdagsága haraggal s méltatlankodással tölti el s kétségbeesve könyörög az isteni közbenjárásért, hogy még itt, ezen a földön s a jövendő élet előtt állítsa helyre az igazságot. Egész életén át várta, hol hittel, hol türelmetlenül ezt a mondhatatlan Eljövetelt, amelyet az őskeresztények parousiának neveztek. A Szent-Szűz megjelenése La Salette-ben s a szózatában foglalt fenyegetések, a korabeli társadalom erkölcsi és szellemi süllyedése s végül a nagy háború 1914-ben, megannyi előjelnek látszott a forrón áhított végpusztuláshoz. Mint egy új Keresztelő János, Léon Bloy is bűnbánatra s félelemre buzdította kortársait. Az anarchista merényletek háború előtti korszakában a «páratlan tragédia» előfutárait látta a bombavetőkben, akik előkészítik azt a bizonyos pillanatot, amikor Krisztus «az Ég tüzében ítélkezik majd e föld felett». (Le Désespéré.) Nem csoda hát, ha Bloy-t olykor «keresztény anarchistának» nézték; hisz Renan is Izrael prófétáit a zsidó nép anarchistáinak tekintette. S ihletett messianizmusával, szenvedélyes igazságszeretetével, nyelvének vad erejével s képekben és poézisban bővelkedő stílusával, Léon Bloy valóban úgy tűnik fel, mint Ézsajás és Jerémiás egyenes leszármazottja.

Míg pályája kezdetén alig páran figyeltek rá, élete utolsó éveiben mind többen ismerték és csodálták; halála óta hírneve nemhogy fogyna, de növőben van. Azok közt, akik emlékét szolgálják, nemrég elhalt özvegyén kívül keresztfiát, Jacques Maritain-t említhetjük meg elsősorban, a Cahiers Léon Bloy-nak egyik alapítóját és szerkesztőjét, aki ebben a folyóiratban a nagy író ismeretlen adatait és műveit népszerűsíti. E műveknek hatása egyre nagyobb és általánosabb, nemcsak a katolikus ifjúságra terjed, s amellett mélyebb, mint Huysmansé. Huysmans csak író, Bloy ember is volt, s mint Rousseau, akihez sokban úgy hasonlít, nem azért írt, hogy írhasson, hanem hogy kifejezést adjon a bensőjéből áradó érzelmeknek. Mint az ókor vallásos íróinak s a mult század romantikájának örököse, új irodalmi formát nem teremtett; annál nagyobb volt s nagyobb marad, mint a lelkek ébresztője...