Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 14. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ
A köztudatban és az irodalomtörténetben J. K. Huysmans neve áll legtöbbnyire az új századforduló neo-katolikus irodalmának eredeténél, mint Péguy, Jammes s Claudel műveinek egyetlen és kizárólagos őse. Valami furcsa igazságtalanságból sokszor meg sem nevezik Huysmansnak kevésbé híres, bár épp olyan eredeti s amellett hatalmasabb kortársát, Léon Bloy-t.
Ez a soká oly ismeretlen író, aki 1846-ban Périgueux-ben született s 1917-ben a Páris melletti Bourg-la-Reine-ben halt meg, talán a legérdekesebb s legsajátosabb alakja volt annak az oly sokoldalú s oly sok ellentmondással telt nemzedéknek, amely egyszerre hozta létre Zoláék naturalizmusát, Goncourt-ék esztétizmusát, Verlaine szimbolizmusát s Huysmans misztikus művészetét. Akik szeretik a rendet és az irodalmi osztályozást, azok Léon Bloy-ban látják az átmenetet a hirhedt Barbey d'Aurevilly s Villiers de l'Isle Adam kései romantikája s a mi korunk neo-katolicizmusa között, - bár nincs az a meghatározás, amely ki tudná meríteni e független és rakoncátlan egyéniség lényegét. Nem volt híve az «iskoláknak», gyűlölte a kotériákat s negyven hosszú esztendőn át új, meg új csodálatba ejtette kortársait, ihletett miszticizmusával, amely az őskori keresztényekére s harsány átkozódásaival, amelyek a prófétákra emlékeztettek.
Jóllehet nagy gondot fordított műveinek formai szépségére, Léon Bloy sose volt literátor. «Engem - mondta egyízben - csak Isten és a Szegény tud foglalkoztatni.» S csakugyan egész működése, amelyet Isten dicsőségének s a Szegénység felmagasztalásának szentelt, valóságos kihívása, a maga merész katolicizmusában, kora gyűlölt és megvetett társadalmának. Huysmans-szal s másokkal szemben, kiknek irodalmi «megtérését» mindig nagy zaj és feltünés kisérte, Bloy kezdettől fogva katolikus volt. «Nem volt náluk sikerem - mondja a katolikusokról -, mert nem tartoztam a megtértek közé.»
Talentumát, mindamellett, eléggé későn szentelte csak a katolicizmus szolgálatának. Serkentője ezen a téren Barbey d'Aurevilly volt, aki mellett titkári és korrektori teendőket végzett s aki hamar felfedezte fiatal barátja tehetségét. Első, fontosabb munkái 1882-től fogva jelennek meg: legtöbbnyire röpiratok, egy hatalmas és erőszakos temperamentum megnyilatkozásai, amelyekben nekitámad az irodalmi világnak és a társadalomnak, az ótestamentumi prófétákat felidéző erővel. A Biblia különben is állandó s kedvelt olvasmánya volt.
Pár év múlva jelent meg röpirat-ízű nagy regénye:
Valóban a fájdalom volt Léon Bloy állandó lelki tápláléka. Úgy érezte: erre rendeltetett s ebben a praedestinatio-ban isteni küldetése jelét látta. A könnyeknek adománya, amely a misztikusok sajátja, bőségesen kijutott őnéki is. Végletes érzékenységében, amely már gyermekkorában megnyilvánult, minden száz sebet ejtett rajta, akár a puszta élettel, akár az emberekkel való érintkezés. Később, mikor Párisba jött, hogy szerencsét próbáljon az irodalommal, évekig kellett tűrnie a nyomor és az éhezés kínjait; hála szívós testalkatának, sikerült megküzdenie ezekkel is. Amikor tűzhelyt alapít (1890-ben, Christian Molbeck dán költő leányával), élete egy időre nyugodtabb mederbe tér, bár a szegénység mindvégig hűséges élettársa marad. Naplójában, amely nyolc kötetet formál s 1891-től egészen haláláig terjed, állandóan visszatér rettenetes pénzgondjaira, amelyek elvonták munkájától s megmérgezték életét.
Nem is történhetett máskép. Bloy szilaj szabadságvágya, merev elzárkózása a befolyásos kritikusok elől, heves kirohanásai az irodalom mandarinjai ellen, a hallgatás légkörébe fullasztották műveit. A szabadgondolkozók, érthető módon ellenszenvvel tekintettek erre a fanatikus tollforgatóra, aki, a katolicizmuson kívül, mindenben csak szennyet és rothadást látott. Viszont a mérsékelt katolikusoknak kényelmetlen volt ez a nagy gyermek, aki oly féktelenül ostorozta a klérus és a hívők langyosságát, s tán nagyon is komolyan vette az Evangélium egypár olyan tanát, amikre maga az Egyház jobbnak látta egyszerűen fátyolt vetni.
E szabadszájú katolikus egyébként el nem ítélt tanaiból majdnem minden könyvében van valami, főképpen a
Míg pályája kezdetén alig páran figyeltek rá, élete utolsó éveiben mind többen ismerték és csodálták; halála óta hírneve nemhogy fogyna, de növőben van. Azok közt, akik emlékét szolgálják, nemrég elhalt özvegyén kívül keresztfiát, Jacques Maritain-t említhetjük meg elsősorban, a