Nyugat · / · 1928 · / · 1928. 13. szám · / · IRODALMI FIGYELŐ

Ignotus Pál: IRISZ
Ifj. Lovászy Márton regénye - Pantheon-kiadás

Szeretnék elfogulatlanul írni erről a regényről, de van benne valami, ami levesz a lábamról. Valami, amit nem tudok pontosan meghatározni.

Talán a hangja, talán a gondolatvilága, írójának az emberekkel s dolgokkal szemben önkéntelenül adódó állásfoglalása: az a hangulat, melyet változatlanul vonultat végig minden látomásán, minden eseményen, minden szituáción. Felületesen azt mondhatnám, hogy az optimizmusa és a humanizmusa. Hogy a legpiszkosabb nyavalyáról is keserű szájíz nélkül beszél, hogy a legfájdalmasabb küzdelmet is férfiasan életvidám nyugalommal idézi emlékezetébe, hogy a legfülledtebb uccasarkot s a legpökhendibb aszfalt- és zsúrbetyárt is komolyan veszi, emberséges áhítattal mintázza meg, külön örömmel és tisztelettel telve el minden poloskától, melynek ebben a sokrétű, izgalmas, színes világban lennie adatott. Nem mondom, hogy szándékosan s tudatosan teszi ezt, sőt valószínű, hogy kissé malgré lui. Az az őszhajú úr, akivel az egész történetet elbeszélteti, egy helyütt a sokat tapasztalt emberek fölényes bölcseségével mondja apjáról, hogy «megvetette ugyan az embereket, ami helyes, de jobbakká és okosabbakká akarta őket nevelni, ami képtelenség». Nagyon lehet, hogy az ősz úriembernek igaza van, de bizonyos, hogy rosszul illik ez az igazság éppen az ő szájába. Mert ő bizony minden meghiggadtsága, minden megérteni s megbocsátani tudása mellett is a naivitásig menő jóhiszeműséggel nézi az embereket, nevelni pedig nem azért nem neveli őket, mintha reménytelennek tartaná a sorsukat, hanem mert van egy olyan tudatalatti vagy nem is tudatalatti meggyőződése, hogy ami rengeteg ostobaságot az emberbe az előítélet belenevel, azt előbb-utóbb úgyis kineveli belőle, legalább az érdemesebbjéből, a szeretet. A szeretet az élet és élők iránt, a szeretet a művészet iránt, a természet és mesterség teremtette szépségek iránt, az érzékek gyönyörűségei, s főként a szerelmi gyönyörűségek iránt.

Hitvallás ez a könyv a szekszuális öröm mellett. Hitvallás még a fájdalmak, kiábrándulások és őrjöngések mellett is, melyek belőle fakadnak. Hitvallás a tételes erkölcs, a prüdéria, a hipokrizis és a bárgyúság ellen, mely elnyomja az indulatokat s belezsibbasztja az idegeket egy sivár érzelmi élet savanyú gépiességébe. Hitvallás minden komplikáció, minden megpróbáltatás mellett, mely az embert saját kívánságaira, elhazudott gyötrelmeire eszmélteti, s amely kényszeríti arra, hogy merjen és akarjon a maga módján boldog lenni. Merjen és akarjon, még ha beteg izgalmakon, csömörökön és komiszságokon keresztül is. Mert a szerelem, a legmélyebbről eredő is, s a szenvedély, a legelemibb is, olyasvalami, amit kétségeken, hűtlenségeken, csalódásokon s kísérletezéseken keresztül kell megtanulni. S mert nem az az egészséges ember, aki elég óvatos vagy elég erényes ahhoz, hogy összes indulatait belepofozza a monogámia vagy absztinencia kétes értékű kiegyensúlyozottságába, hanem az, ki végére jár az indulatoknak, egészen míg el nem jut odáig, ahol maguk az indulatok egyensúlyozzák ki egymást. Az az egészséges ember, ki vállalni tudja a szükséges betegséget, a fiatalság lázát, mely nélkül nemcsak egész férfivá s egész asszonnyá nem válhatik az ember, de még igazi férjjé s igazi feleséggé sem. Az a bizonyos ősz úr, az a derűs, felsőséges bölcs, aki ebben a regényben a történetet elmondja, így lett igazi férjjé, szerelmes és boldog férjévé az ő szépséges Iriszének, ki szintén boldogtalan házasságon, váláson és sok szeretőn keresztül tanult meg anyának és feleségnek lenni.

Az Irisz világrendje erotikocentrikus világrend. Aki írta, látnivalóan nemcsak mindennél hatalmasabb életalakító erőnek látja a szerelmet és a nemiséget, hanem szinte állandóan ünnepli is minden megnyilvánulását. A világnézete, lehetne mondani, a monogámia: semmit sem tart olyan fontosnak s érdekesnek, mint azt, hogy ha két egymásnak való emberi teremtés egymásra akad, élvezheti egymást, betelhetik egymással. De ez a monogám szerelem nem a megsemmisítője, inkább a betetőzése a poligám szerelmeknek, - a hisztériából vagy kíváncsiságból vagy elkeseredésből vagy érdekből vagy egyszerűen becsületes fiziológiai kívánságból vagy pajtási jóindulatból keletkezett viszonyoknak, melyek mind szépek, mind kedvesek és meghatóak, mind érdemesek arra, hogy megéljék őket. A regény hőse még a történet elmondása közben is állandóan részege annak, hogy a női test van s hogy olyan, amilyen; szerelmének részleteit forró víziókban idézi fel, patétikus természeti képekben, melyeket a tiszta szintaxis és a tónus eredendő udvariassága enyhít illedelmesekké. Rajongó kamaszhang ez és mégis majdnem kuriálisan kimért; valami szeretetreméltó, mondhatnám jómodorú extázis hatja át, megilletődött ünnepiesség, mely itt éppen nem a nagyképűség jele, hanem, ellenkezőleg, a generózus ember- s világlátásé, a férfias és derült alázaté minden jelenség iránt.

Ne gondolják, hogy így látni és így vállalni az életet csak emberi érdem. Írói érdem ez, jelentékeny írói érdem, nem utolsó sorban stiláris érdem. Ifj. Lovászy Márton nyelve előkelő, szolidan könnyed nyelv - nem a manzsettavégből kirázható, konvencionális műszaggatottságokkal, «életszerű» slendriánságokkal operáló könnyedség, hanem igenis kiizzadt könnyedség: olyan nyelv, melyben a szavak addig törődtek egymáshoz, míg organikusan össze nem símultak s ki nem löktek maguk közül mindent, ami nem közéjük való, ami proporcionáltságukat megrontaná, folyamatosságukat elnehézkesítené. S Lovászynak különösen megbecsülni való kvalitása az, ahogy ennek a csendes hullámzású nyelvnek diszkrét ritmusába tagolja a maga ditirambikus szerelmi líráját, fenntartástalan, ujjongó életszeretetét. Nekem, megvallom, sokhelyütt idegen éppen ez a fenntartástalanság, ez az iróniátlanság, ez a nagyon is udvarias látás, mely az emberek jellemzésében ugyanúgy kifejezésre jut, mint a szavak megválogatásában. Hogy az okos idegorvos mindjárt átható tekintetű, hogy a szép nő «tovalibben» és az őszhajú úr homlokán «fönséges derű honol», - ezek kissé azt az érzést keltik bennem, mintha az író nemcsak részege volna az élményeinek, ami helyes, hanem a dupe-je is. Azt az érzést, hogy az író lázas jóhiszeműségében nemcsak a varangyot látja embernek, amiben igaza lehet, hanem a buta embert is, ami már igazságtalanság az emberiséggel szemben - s nemcsak a kövér öregasszony szerelmét látja szépnek, amiben megint igaza lehet, hanem a képeslevelezőlap-idilleket is, ami már megint igazságtalanság a szerelemmel szemben. De, hiába, enélkül a kozmikusan szerető szellem nélkül az Irisz nem volna az, ami.

Ez pedig kár volna. Hogy mennyire kár volna: olvassák el azt a gazdag, áthevült líraisággal megírt pár oldalt, mely a fürdőhelyen egymásra talált szerelmesek kábulatát kíséri végig az erdőtől a hotelszobáig; olvassák el a férfi életének apró szerelmi epizódjait, a drága nevelőnőtől, aki addig rajong a fiúért és pont addig, míg el nem szólítja a váratlan örökség - egészen a biszekszuális orfeumlányokig, kiknek vidám figuráit minden meakulpázás, minden hátborzongtatás, de egyúttal minden «siker»-regisztráló nyegleség nélkül, a maga hálálkodó, finom gyöngédségével idézi emlékezetébe az őszhajú úriember; olvassák el, ha annakidején még nem olvasták volna, a regénynek azt a részét, mely kitüntetést nyert a Nyugat novellapályázatán: az Irisszel való első találkozás leírását, benne a tóparti defloreálás bukolikusan lelkes megzenésítésével s később azzal a ragyogóan dialogizált kocsiúttal, amikor a fiú hiába próbálja rávenni a leányt arra, hogy közös emléküket tudomásul vegye; és, általában, olvassák el a regényt.